Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-06-08 / 24. szám

Fotó: Nagy László és archív

nél, azt hiszem az öreg tanító tehetett, aki megpróbált elbújni, de megtalálták az ólban... A tiszt lehúzta a halott aranygyűrűjét és szuronyával kitépte az aranyfogait. " Délután négyre a falu ki volt ürítve, az épületek kiégetve. A terezíni gettóból és Kísérődből harminc zsidó foglyot rendeltek oda, akik meszet, csákányokat, lapátokat hoztak. Feladatuk: 9X12 méteres gödröt ásni a lidicei holttesteknek.

Viktor Las, terezíni fogoly emlékezéséből:

. . Parancsot kaptunk, hogy a holttesteket hordjuk a sirgödörbe. „Csak a jó cipőket húzzák le", ordított Seidl doktor, a terezíni koncentrációs tábor parancsnoka. „kiszedni az iratokat a zsebekből, a pénzt, a cigarettát. az értékeket. Aki valamit elvesz, agyon lesz lőve". . . Irtózva léptünk a sorokhoz. Mindegyiknél volt egy kis csomag élelem. „Ezt az ennivalót elvehetik", kínálta Seidl. Majd meghaltunk az éhségtől, de senki sem vett el egy harapást sem ..."

Megvirradt, vérfagyasztó a csend. Néhány makacsul álló fal füstburokban. A templom tornyát robbantják. Ellenáll. A készülődés perceiben az unatkozó SS-ek a tébolyultan röpködő galambokat célozgatják. Egy golyó gazdáját kereső kutyába fúródik. Utolsó vonítás. Nevetés, hisztérikus kiabálás... A jól végzett munka után. Az urak szórakoznak ... Az utolsó falak omlanak össze. A sírgödröt csak a frissen hantolt föld jelzi. A lángnyelvek kialszanak . . . Minden a földdel egyenlő.

A történelem azóta felderítette, hogy Lidicéhez a Heydrich-merényletnek nem volt köze. Maruszáková, a Michalsky házaspár csakúgy, mint a több száz lidicei lakos, áldozat volt. Karl Hermann Frank, a lidicei tragédia egyik főalakja tagad a háború utáni kihallgatáson. Végül is saját embere, dr. Krejcí mondja az esküdtszék előtt a szemébe: „Bizonyítom, egyenesen a szemébe. Hermann Frank, hogy mondta: „Utasítottam! Ich habe angeordnet!"

H. K. Frank 1946-ban a Pankrác foglya. A kihallgatásból:

„Kérdés: Mint apa sem gondolt az ártatlan lidicei gyermekekre ?

Válasz: A lidicei büntető akciót szigorúnak, de igazságosnak tartottam. Az asszonyok, a gyerekek sorsával és egyébbel nem törődtem, később sem, nem volt rá szükség. Adolf Hitlert szolgáltam, és minden parancsát gondolkozás nélkül teljesítettem."

Marie Supíková-Dolezalová emlékezik arra, hogy Lódzban az állomáson fogoly lengyel nők hogyan vették át a lidicei gyerekeket: „A puszta betonra fektettek bennünket. Csak némelyikünknek jutott egy-egy kabát. 14 napig voltunk Lódzban. Alattunk lengyel nők laktak. Itt-ott sikerült hozzájuk szökni, és élelmet kérni. Adtak, ha volt mit."

Emília Frejová akkor nyolcéves volt: „Szenvedtünk a kosztól, pár nap múlva megtetvesedtünk. Én is. Azokban a napokban egy cédula volt a nyakunkba kötve, azon a nevünk. Semmi több."

Anna Kaimlová leveléből (rokonához): „.. . Szüléink dolgoznak valahol. Itt csak gyerekek vannak. . . Mi is itt vagyunk mama és papa nélkül. . . Tessék küldeni egy kis ennivalót. . . Akármit..."

A koncentrációs táborból megmenekült lidicei anyák 1957-ben meglátogatták Lództ, felkeresték a helyet, gyermekeik utolsó tartózkodási helyét. A késő tavaszi hóhullás „az áldozatok megdermedt könnyeit juttatták eszembe", mondta Anna Hroníková. Elültették a rózsákat. A koszorún a világ legfájdalmasabb mondata:

„A lidicei édesanyák — elveszett gyermekeikért." Ravensbrück a meklenburgi kerületben, Berlintől 85 km-re fekszik. A tábor „L'énfer des femmes" — a női pokol — nevet kapta a franciáktól, kiérdemelten. Csupán itt 92 ezer nő pusztult el három év alatt. Ravensbrück tett volna pontot valamennyi lidicei nő élete végére is. Néhány sor — bármelyik emlékezésből: „A dachaui üzemnek dolgoztam három évig. Ez alatt az idő alatt számtalanszor ütlegeltek a felügyelőnők. Minden kicsiségért. Fejbeverés, rúgások, hajtépés napirenden voltak ..." A borzalom kínjairól, Lidicéről Marie Jarosová és a többi életben maradt tanú szólhat csak hitelesen, felelősségünket, éberségünket számonkérőn. Romes Csandra a Béke-világtanács 1972-es párizsi világkongresszusán kiáltja a világba: „Nem kell külön szólnom arról, mi volt Lidice. Ezt mindnyájan tudjuk! Soha többé Lidicét!" És a töviskorona, amelyet 1945-ben a szovjet katonák a fölégetett falu egyik tuzmarta tájából ácsolt keresztre tettek a fasizmus lidicei áldozatainak, egy percre minden békénket féltő embernek ökölbe rándítja a kezét.

A lidicei krónika tovább íródik. Új alapjaira nemcsak a békésen élő falu eseményeit jegyzik be, hanem olykor-olykor a világbéke őrzői legnagyobbjainak nevét is: Wilhelm Pieck, Ho Shi Min, Martin Andersen Nexö, Albert Schweitzer, Fidél Castro .. . Eljöttek — és eljönnek mindaddig, amíg álmunk nem lehet nyugodt, még akkor is, ha negyven év múltán „benövi a fű a cementbe vájt betűket: mementó."