Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-06-08 / 24. szám
^családi kör r H. SAS JUDIT „Es megismeré..." A tudomány a lét teljességének feltárására vállalkozik több-kevesebb sikerrel. De megismerheti-e a maga teljességében az emberi lét talán legnagyobb titkát és misztériumát, a szerelmet? Felfedheti-e a mások szerelmét, „A” szerelmet a maga eszközeivel? Az állati viselkedés az etiológia tudományától, a kémiai, biológiai. a lelki és társadalmi szükségletek, lelki reakciók, a történetiségükben változó társadalmi viselkedéstípusok, szokások, erkölcsi normák sokaságát íija le egzaktabban a természettudomány. A saját életélményektől és értékektől befolyásoltabban a társadalomtudományok. (...) Amit szerelemnek hiszünk, amire a másikhoz való viszonyunk egészét építeni akaijuk, lehet, hogy csak rövidebb vagy hosszabb szakasza nő és férfi kapcsolatának. .Lehet, hogy az egymás keresésének fel- és megismerésének, hangoknak, illatoknak, mosolyoknak. sírásoknak, dühöknek, simogatásoknak és ütéseknek, el- és odafordulásoknak, gesztusoknak és gondolatoknak, testnek és léleknek felfedező útja a szerelem? Talán! Tehát szükségképpen múlik el, és minden megismerést mint minden felfedezést, a szerelmet is a használatbavétel, a monotónia követi? Vagy a felejtés, a túlhaladás. az új megismerésének vágya és gyakorlata? Sokszor éltük meg és látjuk magunk körül a használatbavételt. a megszokást, az elmúlást. De hogy törvény lenne? Nem hiszem! Az ismeret, a kiigazodás, a másikra figyelés, a másikra támaszkodás lehet kevésbé izgalmas, mint a megismerés fergeteges élménye. De talán mélyebb és mindenképpen más korszak következhet a kapcsolat első időszaka után. A képesség a változásra, a megújulásra más módon, mint a kezdetekkor, újból égő szerelmet teremthet. Miért mégis, hogy a lehetőség oly ritka valóság? Hogy a szerelem oly ritkán éri meg a szeretetté teljesülés és az újrafellobbanás nagyszerűségét? Miért szakadnak meg oly gyakran a kapcsolatok, mielőtt még kifejlődhettek volna? A szerelemhez talán soha nem fűződött annyi illúzió, mint napjainkban, mégis a valóságban talán gyorsabban devalválódik, mint valaha. Elvárjuk tőle. hogy megoldja a kapcsolat minden konfliktusát. Túlsegítsen minden külvilágból jövő és önmagunkkal vívott nyomasztó terhen. Az összeszokás, másféleség, a függetlenség, az egymásnak feszülő ellentétes célok, akaratok és vágyak buktatóin, mint az együttélés hétfőjén mutatják meg magukat. A szerelem igen sokszor megbukik a hétfők vizsgáján. Szociológiai munkám természetéhez tartozik, hogy megismerjek élettörténeteket. A szerelem, az együttín ö in élés és sokszor a kiürülés, a szétszakadás történeteit. A fiatalok nagy többsége szerelmesnek tudja magát és társát, amikor tartósnak szánt együttes életüket elkezdik. A legtöbb megismerés — és nemcsak a szerelemben —, valahogy összefügg a spontán rátalálással. Éppen a felfedezés kiszámíthatatlanságának, a pillanat feszítő erejének, a tudatosság, a megtervezettség hiányának örömével. De a megismerés útja mégiscsak valamilyen tudáshoz, a másik ismeretéhez kellkellene, hogy vezessen. Illetve a szerelem valamelyik pontján-pillanatában az emberek egy része eljuthat ahhoz az igényhez, hogy a másikat megérthesse, ahhoz, hogy szeretni tudja. Ha a szerelem: a vonzás, a kellemesség, a szépség, vagy a szexuális gyönyör útjait jáija be, és nem enged vagy nem akar bepillantást a saját és a másik minél teljesebb emberi létébe, akkor ez a „felszín” nem bírja megoldani az együttélésben mégiscsak napvilágra kerülő ismeretlenség talaján is jelentkező meglepő csalódásokat, — és a csalódások okozta konfliktusokat. Kutatásaink azt bizonyítják, hogy a szerelem nem, vagy kevésbé véd. mint ahogy hinni szeretnénk. Elpusztul az illúzió. Az illúzióvesztés ma talán nagyobb és rombolóbb, mint bármikor. Részben, mert soha ilyen feltétlen feltétele nem volt a tartós együttélésnek, mint századunkban. Másrészt, mert a szerelemben is, mint oly sok minden másban az egész történelem folyamán: oly nehéz megtanulni élni a szabadsággal. Milyen jó. hogy egyre kevésbé kötnek a szexuális tabuk. És milyen rossz, hogy a kettős nyomás alatt élünk: pontosabban él a ma felnövő generáció. A szülői tiltás és a kortársi nyomás fogójában a szerelem nem járja be lehetséges pályáját. Sokszor belső igény nélkül is a fizikai egyesülés jelenti kezdetét és végét is egyben. Természetesen nem hiszem, hogy régebben több ..sansza” volt a szerelemnek. Csak — legalábbis, ami az együttélést illeti, nem vártak tőle olyan sokat. Meggyőződésem, hogy az együttélés nem volt boldogabb. a megismerés nem volt tökéletesebb. De erkölcsi parancsok, a szegénység, a létfenntartás kényszere: embertelen és rossz kényszerek — rákényszerítettek. megtanítottak valamire, ami az alkalmazkodás képességét a család, a gyerek érdekében a legfontosabb célok érdekében a saját vágyak háttérbe szorítását jelentették, mégis összetartó erőt: a szolidaritás képességét fejlesztették ki. Lassan megszabadulunk a létfenntartás miatti együttélés kényszerétől, bár sokszor az együttélés ma a létfeltételek megszerzésének keserves évei után szűnik meg. Megtanuljuk kisgyermek korunktól nyilvánvaló emberi jogunkat individuális létünk, érdekeink és céljaink megvalósítására. De a kényszerű szolidaritás, a. saját célok megvalósításának kényszerű feladásának helyét nem tölti be az önként vállalt. A szerelem olyan közösségére volna szükség, amelyre nem az egyre gyakoribb rivalizálás: a kinek a célja, kinek az élete, kinek a munkája fontosabb — jellemző. Hanem a másik sikere, a másik „verse” feletti öröm is. A rivalizálás nem. — a másik rezdüléseinek ismerete és a hozzá való alkalmazkodás, a kényszer alól felszabadult szolidaritás, és így mindkét fél számára a változás, a megújulás lehetősége jelenthetne legalábbis feltételt a szerelem megújulására is. És amelyben a saját célok megvalósítása nem a másik kárára — terhére történhet. Mindez: lehet utópia! Hiányoznak hozzá a társadalmi környezet, az anyagi társadalmi lét terhei alóli felszabadulás, és nem utolsósorban a kultúra: a szerelem kultúrájának feltételei is. Utópiákra mindig is szükség volt.
