Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-06-01 / 23. szám
hol aludnia az elalhatott valahol a házban. Szerették a munkát, és abban a reményben maradtak, hogy tanulhatnak, csecsemőgondozónő lehet belőlük. Lett is. Sok mai csecsemőgondozónő, óvónő, gyermekorvos kezdte a Lóczyban. Kérdezem Pikier Emmit, mi volt a legnehezebb? A válasz kissé meglep: — Kezdetben például igen nehéz volt elfogadtatni az anyákkal, de a gondozónőkkel is, hogy a csecsemőnek almát adjanak. Ma már talán mosolyognak rajta az anyák, de higgye el, ez akkor nagyon nehéz volt. Azt is nagyon nehéz volt elfogadtatni, hogy a csecsemőt télen is, hidegben is levegőre kell vinni. Én fél évszázaddal ezelőtt Bécsben szereztem meg a gyermekorvosi diplomámat, de ott akkor azt láttam a klinikán, hogy a beteg gyerekeket is levegőztetik a leghidegebb télben is. Azt is nehéz volt elfogadtatni, hogy a gyermeknek egy kanállal se adjanak többet enni, mint amennyit jókedvűen, önszántából megeszik. Nehéz volt megértetni, hogy beszélgessenek az újszülöttel, ne csak a gyerekhez, de a gyerekkel, aki visszajelez a jó szóra. Miközben sorolja, mi volt nehéz, maga is elmosolyodik, mert igaz, hogy a reszelt almán túl vagyunk, de vajon a sok, egyéb nagyon fontos tanácsot nem kell-e újra és újra még napjainkban is elismételni? És amit Pikier Emmi fél évszázada tanít, arra nemcsak az édesanyáknak kell figyelni, hanem azoknak is, akik már a csecsemőotthonokban, akár a napos bölcsődékben foglalkoznak a csecsemőkkel. Amikor ide, a Lóczyba egy-egy külföldi vendég ellátogat, a legjobban azon lepődik meg. hogy — más hasonló intézményekkel szemben, ahol állami gondozott csecsemők élnek — itt béke, nyugalom, derű van. Pikier Emmi nekik is megmagyarázza ilyenkor: ez nem csoda, csak figyelni kell arra, hogy mire van szüksége a gyereknek. Az kell, hogy a gondozónők beszélgessenek a legkisebbekkel is,, hogy miközben etetik, öltöztetik, fürdetik őket, beszéljenek velük, mondják el, mit csinálnak, várják és fogadják a reakciójukat. A csecsemőnek hely kell! Nem csak kiságy és annál alig nagyobb szűk járóka, hanem minél tágasabb tér ahhoz, hogy derűs, nyugodt, kiegyensúlyozott legyen. A csecsemőnek az kell, hogy ne erőltessék: ha mászni akar, másszon, ha felülni akar, üljön fel, s ha ő maga akar felállni, akkor álljon fel. És Pikier Emmi folytatja: beszél a táplálásról, a praktikus ruházatról, arról, hogy nem szabad a bilit sem erőltetni, hogy egyáltalán nem szabad semmit sem erőltetni, mert jobb, hasznosabb, egészségesebb. ha úgy irányítjuk, úgy neveljük, hogy ahol csak lehetséges, a csecsemő, a kisgyerek maga döntsön, fejlettségének megfelelően arról, hogy mire, mikor képes. Óvjuk, vigyázzunk rá, gondozzuk, segítsük, de soha ne a saját elképzelésünknek megfelelően próbáljuk „faragni”. Mert mindezt újra és újra el kell mondani, hogy minél többen megértsék. Megértsék azoknak az érdekében, akik már a világra születtek, s azokért, akik ezután születnek. SÁRDI MÁRIA „Mit tud már a baba ?" Ugye ismerős a cím ? Hány édesanya kézikönyve volt ez a munka évtizedek során?! Az első kiadás 1940-ben jelent meg, a hatodik 1976-ban. És közben tudományos cikkek, tankönyvek és ismét egy összefogó mű, az „Anyák könyve". Eddig 13 kiadást ért meg, s minduntalan újra és újra keresik a boltokban. Mit emeljek ki az életműből? írjak százakról és ezrekről, akiket oktatott vagy inkább arról, amire oktatta őket? A kettő együtt az egész életmű. Or. Pikier Emmi, az orvostudományok kandidátusa, a magyarországi Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézete nyugalmazott igazgatója, a Szocialista Magyarországért Érdemrend viselője! S mint a „Lóczy" igazgatója, már hivatalosan nyugalomba vonult. Csöppnyi — íróasztalnál alig nagyobb — irodájában változatlanul dolgozik. Folytatja, tovább rendszerezi tudományos munkáját, szaktanácsadóként részt vesz az intézet tevékenységében. Nem is tudna másként élni. Felnőtt gyermekeivel, unokáival együtt Így teljes az élete. Itt, a csöppnyi irodában beszélgetünk, itt elevenednek meg a régi emlékek. 1945 kora tavasza. Szeged. Pikier Emmit a Kommunista Párt segíti Szegedre, ahol férjével találkozik. A Nemzeti Segély kéri a munkáját. Szeged és környéke sokkal jobban ellátott, mint az alig felszabadult főváros. Egy nagy iskolaépületet hoznak úgy-ahogy rendbe, itt fogadnak ezer kiéhezett, lerongyolódott budapesti óvodást, kisiskolást. A legtöbbjük elvesztette a szüleit (nem egy szülő később itt talál rá gyermekére), annyira leromlott, kiéhezett hogy — Pikier Emmi szavai szerint — még enni is meg kellett tanítani őket. Ápoltak, tápláltak, gondoztak. Jöttek a Szeged környéki parasztok, szívesen vitték a kisgyermekeket feltáplálni. A szegediek zúgolódtak: miért csak az idehozott pesti gyerekekkel törődnek? Pikier Emmi és a többiek úgy vélték: igazuk van. Gyermekorvosi ambulanciát nyitottak a helybéli gyermekek részére. Sövényházán egy elhagyott kastélyban gyermekeket nyaraltattak. Kevés volt a pedagógus. A Dohánygyárból, a Kendergyárból s más üzemekből lányokat fogadtak, s megkezdték az óvónőképzést. Mindezt egyszerre, mindezt hallatlan energiával, az életüket visszanyert, a jövőben most már nagyon bizakodó emberek energiájával. És Szeged után újabb állomások, majd az igazi életmű: a mai napig el nem hagyott, a nemzetközi szakkörökben is fogalommá vált: Lóczy. Egy nem túl nagy villa volt. Valamikor két ember lakta. Ám, ami két embernek bőséges, az 30 csecsemőnek — ennyivel kezdték — bizony szűkös. — Hirdettünk — emlékezik Pikier Emmi —, hogy fiatal lányokat keresünk csecsemőgondozónőnek. Több, mint száz fiatal lány jelentkezett, zömmel vidékről a fővárosba került kis cselédlányok. Aszerint, hogy hogyan nyúl a csecsemőhöz, hogyan fogja meg ösztönösen a gyereket, válogattuk ki őket. Válogattunk, pedig a legtöbb lány egy éven át ingyen dolgozott nálunk, csak kosztot kapott, s akinek nem volt Életmű (nő 4)
