Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-05-04 / 19. szám
OTTLIK GÉZA V KÉT METE A művész megtörülte agyagos kezét, és érdeklődő kifejezést erőltetve arcára, a halál felé. fordult. — Mit óhajtasz tehát? — El akarlak vinni — mondta a halál nagyképűen. Habozott. — Látom azonban — tette hozzá kényszerültén —, hogy még nem fejezted be a szobrodat. — Még nem — bólintott a művész. — Nos, alkudhatsz velem, tekintve, hogy rokon a szakmánk — mondta a halál. — Egyazon megrendelőnek szállítunk mindketten, az örökkévalóságnak. Én is formát adok a változékonynak, oldozgatom a tér, az anyag és az idő bilincseit... — Csak semmi metafizika — vágott közbe a művész fagyosan —, nagy kontár vagy. — Gondolod? — vigyorgott a halál. — Mindenesetre amatőr. Adj még egy napot, hogy befejezzem a szobrom. — Elég lesz egy nap? — Bőven. — Jó. Kapsz egy napot még. Agyagod van? — Van. — Akkor hát iparkodj — mondta a halál, és magára hagyta a művészt. Másnap újra megjelent a kis műteremben. — Elkészültél? — kérdezte. Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg. ha előbb leavőzi a hétfejü sárkányt. felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott. alvó királykisasszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisaszszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat. A művész és a halál — Eredj a pokolba — kiáltotta a művész idegesen. — Hohó. kedves kartársam — mondta a halál szemtelenül —. letelt az időd. viszlek. Megnézte a készülő alkotást. — Hiszen tegnap óta semmit sem haladtál! — Semmit. — Azt mondtad, elég lesz egy nap. — Úgy látszik, tévedtem. — No de semmit sem dolgoztál... — Kevés az agyag — vont vállat a művész. — Kicsi a műterem. — Hát jó — mondta a halál. — Neked adom ezt a hegyet itt. s ezt a völgyet itt. Mennyi idő kell? — Nem tudom. Tíz nap. — Kapsz száz napot — jelentette ki a halál nagylelkűen, és megint távozott. Letelt a száz nap, s a halál újra megjelent. — Itt vagyok — mondta. — Gyerünk — mondta a művész. — Hadd látom a szobrodat. — Hagyjad. Gyerünk csak. — Miért? Talán még mindig nem fejezted be? — Nem. — Ej, hát mit csináltál száz napig? — Semmit. — Kétségbeejtő. — Megnézte a szobrot, s azon csakugyan semmi változás nem látszott. — Már régen el kellett volna vigyelek. Szörnyűséges vagy. Ügy látszik tudod, hogy nem vihetlek el addig, amíg be nem fejezted a művedet. — Nem tudtam. — Magasabb helyről jött ez a nyomatékos utasítás. Hagynom kell, hogy elkészítsd szobrodat, mert művészeted is a mi ügyünket szolgálja. Fontos, bizalmas — evvel a jelzéssel kaptam az aktát. Mit ábrázol majd voltaképpen ez a szobor? — Az életet. Teljes szépségében. — Nem is értem — dünnyögte a halál. — Én értem. — Egyszóval, mire van szükséged? — Arra, hogy hagyj békében. — Megkapod az országot itt körülötted. — Kevés — mondta a művész. A halál összeráncolta homlokcsontját. — Jó — mondta —. megkapod az egész világot, tengerekkel és egekkel és Carrara minden márványával. — Kevés — mondta a művész. — Kevés! Kevés! Mi kell hát neked? A végtelenség, a korlátlan végtelenség? — A korlátlan végtelenség — mondta a művész. — Micsoda gyerekesség ez — mondta a halál. — Hát legyen a tiéd. Szabad vagy. Az idő is a tiéd. De tudjad, abban a szempillantásban itt vagyok érted, amint befejezted művedet. A? utolsó mese Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak. De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt. mert sok órából állt. az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből. — Hát most mihez fogjunk? — kérdezte a királyfi. — Most boldogok vagyunk — mondta a felesége. — Igaz is. De három nap múlva a királykisaszszony szólalt meg. — Mit is csinálunk most? — azt kérdi. — Hát boldogok vagyunk — mondta az ura. — Vagy úgy, persze. — Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő. — No csak. — Van egy ötletem — mondta a királyfi. — Befalazlak és elaltatlak megint. — Jó! — Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm. El sem búcsúztak. A művész nevetve nézett a halál után. Övé volt megint a korlátlan végtelenség. Határidő sem volt kikötve. Vett egy marék agyagot, s egy fél nap alatt kényelmesen befejezte művét. A halál ugyancsak elcsodálkozott. — Azt hittem — mormogta —. hogy mindenáron élni akarsz. Miért siettél úgy? — Egy csöppet sem siettem. Már csak egy fél napi munkám volt hátra. — De ezt nem tudtad sem egy nap alatt, sem száz nap alatt bevégezni, amíg korlátlan időt nem kaptál rá. — Nem tudtam — nevetett a művész. — S most tiéd lehetne az élet, a végtelenség. És ilyen könnyen lemondasz róla? Visszaadod? — A művész nem felelt, csak nevetett tovább. — Mehetünk? — kérdezte a halál. — Mehetünk. A művész nyakára csavarta kedves, piros sálkendőjét, berakta szekrényébe a szanaszét heverő poharakat, s egy régi dalt dudorászva, amelyre vanszteppet táncolt egykor, elindultak. Esti hét óra volt. A halál fecsegett erről-arról, kaszája ingadozott a vállán. Ráérősen lépegettek a völgy oldalában csenevész bokrok, lucfenyők között. Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem sok vesződség. még több hőstett, sem kaland. jövés-menés árán nem bírta lerombolni a kastélyt — mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon —. még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. (nőm) A mesék közlésével Ottlik Géza 70. születésnapjáról emlékezünk meg.
