Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-01 / 1. szám
H. MÉSZÁROS ERZSÉBET Ha ezt kérdezik tőlem, elszorul a torkom az izgalomtól, kérdezze bár ismerős, rokon vagy olvasó. Újságíró vagyok, s ez meghatározza szemléletemet, tennivalóimat. A kérdésben saját felelősségem néz szembe velem: meggondolatlanul, közhellyel nem válaszolhatok. Pontos, igaz feleletet várnak tőlem, valami jó hírt, örvendetesét. Nem mondhatom, nincs semmi különös, nem hiszik el nekem, merthogy talán elhallgatok valamit, nem akarom megmondani... hiszen mindig történik valami. Engedjék meg. hogy most, az 1982-es esztendő küszöbén ne úgy kezdjem, ahogyan minden új évet köszöntő ember, tehát hogy mit kívánok magunknak, hanem azt soroljam fel elöljáróban, milyen újságokat, híreket nem kívánok sem magamnak, sem a kedves olvasónak. Például nem szeretném, ha az menne eseményszámba, Mi újság? hogy egy vállalat teljesíti a tervét; ha egy építőbrigádot azért dicsérnének meg, mert pontosan kezdi a munkát, illetve minden munkanapon munkába áll; ha a brigádnaplóban az lenne a legfontosabb bejegyzés, hogy voltak közösen színházban; ha az adminisztráció dolgozói azt vállalnák, hogy minden nap letakarják az írógépeket; ha félmilliót érő újításáért Kiss Péter díszoklevelet, főnöke huszonötezer Kcs jutalmat kapna; ha azoknak a kis sikkasztóknak a nevét továbbra is olvashatnám, akik hatszázhétszáz koronával csaptak be másokat, azokét meg nem tudnám meg, akik több milliárddal megkárosították a társadalmat, s végképp nem tetszene az, ha ezek esetében „áthelyezéssel oldanák meg a kérdést", méghozzá úgy, hogy még magasabb beosztásba kerülnek. Nem örülnék, ha a kis és a nagy üzemi szarkákat továbbra is „ügyes embereknek" tartanák, ha mindenki a másiktól várná, hogy „majd csak rászól valaki, majd csak észreveszi valaki, majd csak felelősségre vonja valaki..." Idegesítene, ha továbbra is hallanom kellene a „kéz kezet mos" cím alatt tárgyalható történeteket arról, ki kinek, mit és mennyit adott, hogy az neki mit és mennyit adjon, ha korrupció, a csúszópénz árnyéka ott húzódna bizonyos pultok alatt és kapuk mögött, mint az árnyék. Örülnék viszont, ha ebben az évben már nem lenne szükség Miért nincs, ha van? című rovatunkra, mondjuk azért, mert az idén már nem lesznek mesterségesen „előállított" hiánycikkek, ha lenne elég toalettpapír, vatta, ha nem hárítanák mindig egymásra — vagy másra — a felelősséget a megkérdezettek Fórumunkban, ha kevesebb lenne az „objektív nehézség" és több a személyes felelősségérzet, ha minden „illetékes szerv"-ben megtalálnák a konkrét feladatokért felelős embert. És elégedettebb lennék, ha nem várnák el tőlem annak a kereskedelmi dolgozónak a tiszteletét, aki szemrebbenés nélkül a vevő nyakába sózza a lejárt szavatossági idejű árut, a selejtet, ha nem javasolná üzeme kitüntetésre dolgozóját csak azért, mert olyan ragasztót készít, ami ragaszt, olyan zárat, ami zár is, ha nem hivatkozna szocialista brigád mivoltára az a lakáskarbantartó-csoport, amelyik csórjalopja, s borravaló ellenében beszereli a filléres pótalkatrészeket csapokba, mosdókba, ha nem lenne érdem, hogy olyan gyufát gyártanak, amelyik meggyullad, ha nem reklámoznának olyan termékeket, ami a kutyának sem kell (s még fizetnek is a reklámért), ha a tisztességes munkával megkeresett pénzükért jó minőségű árut kapnánk. De ha már így lenne, akkor egészen természetesen és könnyén beengednék minden üzembe az újságírót, nem lesnék árgus szemmel, hogy a gép melletti selejtet (olyan üzem is akadt, ahol a pálinkásfiaskót) fényképezi-e a fotóriporter vagy az udvaron halmozódó „hulladékot", ottfelejt ett gépeket... Milyen könnyű lesz a dolgunk, ha már csak dicsérni kell, ha az alulról jövő kezdeményezés mindenütt felülről jövő felelősséggel találkozik, ha nem kifogásból vagy magyarázatból lesz több, hanem kiváló termékből, újításból, észszerűsít ésből. Azt hiszem, éppen ideje, hogy világraszóló hazai találmányokról számoljunk be, arról, hogy textilipari termékeink, cipőink, csizmáink keresettek a világpiacon, hogy gépeink, termékeink iránt olyan nagy az érdeklődés, mint kristályunk, porcelánunk iránt. Hazánknak sosem volt annyi tudományos dolgozója, magas szakképesítésű üzemgazdásza, mérnöke, szakembere, mint ma. Országjárásunk közben, diplomásainkkal beszélgetve, szakmunkásokkal szót váltva úgy tapasztaltuk, tudják mit vár tőlük a társadalom, értik a dolgukat, s arra is rá tudnak mutatni, a munka mely szakaszán vannak zökkenők, min kéne változtatni ahhoz, hogy föllelkesültebben, dinamikusabban, tevékenyebben láthassanak munkához. Csak mintha a bátorság, a kockáztatni mérés hiányozna belőlük: az előző nemzedékek éjt nappalé tevő lemondani tudása. Pedig ma már a „lemondást" nem az egykori értelemben * várnák el tőlük a tennivalók, áz előttünk álló feladatok. De azért egy-egy szabad szombatot, víkendet feláldozhatnának arra, hogy átgondolják, jobban szemügyre vegyék, mitől lesz nagyobb a gép teljesítménye, kisebb a hajtóanyag-, az energiafogyasztása, hogyan lesz szebb, mutatósabb a termék ... olyan értelemben, hogy nem az lenne az elsődleges kérdés, mit fizetnek érte, még akkor is, ha természetes, hogy megfizetik. Ha a hazaszeretet nemcsak ünnepi szónoklataink szép fordulata, píroszászlós napjaink jelszava lenne, hanem munkánk tartalmát is meghatározná: az én hazám termékét dicsérje a világ, legyen az ruhaanyag, traktor, szerszámgép, rádió, lábbeli vagy bármi más. Aki még ilyen szempontból nem nézte meg saját munkáját, nem vizsgálta meg a kezéből kiengedett terméket, az nem lehet jó hazafi. De könnyebb más szemében a szálkát meglelni, mint a magunkéban a gerendát. Régi mondás, de ma is divatos emberi magatartás kifejezője. Akárhogy is latolgatom, az idén sem leszünk híjával a témának, s rovatainkat sem alakíthatjuk még át mondjuk terméktesztelő lappá. Egyszer próbálkoztunk vele, meg is jártuk, de legalább tudtuk — az év elején bemutatott termékek alapján —, hogy év végén mit keressünk az üzletekben. Remélhetőleg eljön annak is az ideje, hogy válogathatunk mindenfajta-féle áruban. Csakhogy először meg kell őket tervezni, gyártani, s az üzletekbe juttatni. Persze úgy, hogy jusson is, maradjon is. Itthonra is, külföldi eladásra is. igényesebben, hatékonyabban kell dolgoznunk. Hogy mennyivel? Amennyivel jobban akarunk élni. Csak abból oszthatunk, amit összegyűjtünk, csak annyival lesz több s jobb minden, amennyivel többet és jobbat termelünk. Egyszerű igazság. Magunk részéről sincs sok hozzáfűzni valóm. Csupán annyi, hogy mi is szeretnénk még jobban dolgozni. Úgy, hogy lapunk időben odaérjen minden héten a. kedves olvasóhoz, hogy ne okozzanak több bosszúságot a fűzetlen, széthulló oldalak, ne cserélődjön fel a képaláírás, ne maradjon le az aláírás, a fotós neve, ne legyen megválaszolatlan levél, elintézetlen „ügy", kimondatlan egyetlen fontos kérdés sem ... De ehhez a mi igyekezetünkhöz az olvasók, tudósítók segítsége is kell. Más újságot nem tudok. De ennyit biztosan. nő 3
