Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-02-23 / 9. szám
Történelem hangszalagról .......Az önként vállalt többletnek sok változata van. Valamilyen rokonítással talán azok a hobbik is ide sorolhatók — a gyufacímke-gyűjtögetéstől a luxuskutya-tartásig —, amelynek társadalmi haszna legalábbis vitatható, de a magánélet üres óráinak a kitöltésére kétségkívül alkalmasak. Merőben más minőségű az a többlet, amelyet az ember a társadalom közös gondjaiból vállal át — akár teljességgel magánügyként — magára. Éspedig nem kényszerűségből vállal át, hanem abból a belső szükségletből, hogy az életét kiteljesíthesse ..." (FEKETE GYULA: TÖRTÉNELEM HANGSZALAGON) Nem véletlen, hogy az író riportalanyainak életét nemcsak a hangszalag, a riporter technikai segédeszköze őrzi, hanem immár a történelem is. Napjaink történelme, amely értelmes életekből, emberi küzdelmekből, s ama bizonyos többletből bontakozik ki, válik érthetőbbé, kézzelfoghatóbbá, maradandóvá. Jozefina Arestová neve is gazdag, tartalmas élete révén kapcsolódott-kapcsolódik azokéhoz, akik nem állnak naponta reflektorfényben, mégis életük minden napja-lapja nyitott könyv, jelenük történelmének krónikája. Hogy életútját, személyiségének kibontakozását megértsük, úgy kell visszaadni szavait, akárha magnószalag őrizné: egyszerűen, szépítések, helyesbítések, eltitkolások nélkül; az igazat írva-mondva, úgy, ahogy az élete íija. — Szülőföldem hazánk egyik szép városa, Trnava. Az olvasónak, a ma emberének felvillannak nagyvárosias negyedei, színes forgataga, hatalmas üzemei, feltúrt utcái, ahol megint valami új teremtődik a régi helyén, és gondosan épségben tartott műemlékei, a történelem szellemi bástyái. De az én nemzedékem még tudja, milyen volt ez a város negyven-ötven évvel ezelőtt. A modern autógyár helyén (TAZ) állt egykor a Coburgüzem és környékén a „Coburg-munkásnegyed". Innen indultam én is, ide kötnek legkorábbi emlékeim. Jórészt anyám emlékeiből őrzöm őket, de gyermekéveimnek így is olyan sebei, amelyek nagyon későn hegedtek be ... A legtöbbet talán azt a két évet emlegette anyám, amikor apám, a gazdasági válság nehéz időszakában két évig volt egyfolytában munka nélkül. Hattagú családjának az alkalmi munka igen gyéren guruló filléreiből teremtette elő a napi élelmet, s ha úgy sem ment, csak a kölcsönkéregetés maradt, mint egyetlen lehetőség, ami még reményeiket táplálta ... A Coburg-kolónián akkor sok család így tengette az életét. És sokan örültek, amikor végre felújították a fémhuzalkészítő részleget, és munkához jutottak a hónapokig munkára váró családfenntartó férfiak. Apám is kapott végre állást az új üzemrészben, de családunk számára az öröm csak tiszavirág életű volt. Apám, ahogy munkába állt — harminchét évesen, négy gyereket és a két év munkanélküliségből eredő tetemes kölcsönt hagyva anyámra —, hirtelen meghalt. A háborút megélt nemzedéknek nem is kellene erről többet mondanom, nagyon sok családban tudják, mit jelentett az ilyen tragédia a harmincas, negyvenes években. Sok anya tudja, mit jelentett egyedül felnevelni négy gyermeket. Én voltam a családban a legkisebb, akkor négyéves. Vagyis eszmélésemtől kezdve láttam anyám emberfeletti küzdelmét, hogy — csak dolgos kezére számítva — valami biztonságot teremtsen nekünk. Munkába állt az üzem bádogkészítő részlegében. Reggel hattól kettőig ott dolgozott. Onnan két „jómódú" családhoz ment takarítani. És ezenkívül — maradék szabad idejében — egy fodrászüzemnek és egy „kantinnak" (ma söröző) mosott törülközőket, abroszokat otthon. Persze befogta az egész családot, mert másképp nem is győzte volna. Akkoriban történt az is, hogy a polgári iskolát befejeztem, s az osztálytanító behívatta az anyámat. — Pedagógiai pályára kellene adni ezt a gyereket — mondta neki jóindulatúan. — Jó feje van, és főleg erre termett, kedve van hozzá. Persze, nem volt miből taníttasson. Az egészből annyi maradt meg bennem, hogy mindig is vallom: a gyerekeket taníttatni kell, kár minden egyes elkallódott tehetségért, a társadalom is veszít általuk ... Elkanyarodunk egy kicsit a múlttól, bár ez is „téma", mert a gyökerek ilyen mélyen kapaszkodnak. Persze, az emlékezésben két mondat közötti lélegzetvétel is elég ahhoz, hogy visszatérjünk, felidézzük azt, ami bennünk akarva-akaratlan munkálkodik. (nö~4) — Hát ennyi emlékem van az anyámról. Az apámról jóval kevesebb. De életemet éppen úgy meghatározta ő is. Apám családjában derék munkásnemzedékek váltották egymást. Öten voltak testvérek — két lány, három fiú. Mind az öt kommunista volt. Mesék nélkül is kezdtem érteni az életet. Elég volt hozzá anyám, apám, rokonaim példája, küzdelmes hétköznapjai. Tizennégy évesen aztán — tanulás helyett — én is munkába álltam, az anyám, apám kitaposta úton jártam naponta a gyárba, amely a háború után a Kovosmalt nevet kapta. Igaz, már másként kezdtem, mint ők, de még negyvenhatban, negyvennyolcban is nagyon nehéz volt... — A Kovosmaltban kezdődött önálló életem — folytatódik az emlékezés. — A zománcolóműhelyben, a környékbeli ismerős munkások, munkásnők között. Nehéz volt. Én kályhákat zománcoztam, egy-egy „köpeny" 18—20 kg volt, ezt kellett emelgetni, helyére rakni, naponta 180 darabot. Eleinte ugyan csak 120 darabot, de aztán a mester egyszer magához hívott, és az mondta: Jojka, csinálj meg ma 180 darabot, egy nagy tábla csokoládé ellenében! Jól választott: nem is a csokoládé ellenében csináltam, hanem megtisztelve éreztem magam, hogy engem szemelt ki, én vagyok a legtöbbre képes. A vége meg az lett, hogy felemelték a normánkat 120 darabról 180-ra. Az asszonyok egy két nap duzzogtak, rossz szemmel néztek rám, de aztán megbékéltek. Belátták, hogy valóban el lehet egy műszak alatt 180 „köpenyt" készíteni. A mesterre sem haragudtak. Tulajdonképpen jól gondolta. Államosítás volt, feszült, nehéz helyzet, kire számíthatott volna, ha nem ránk, termelőkre, akik a munkától sohasem féltünk?! Nagyon szép emléket őrzök mindmáig: énekelni szoktunk munka közben. Csak úgy csendben, meg-megszakítva; ösztönösen, ahogy a munkadalok kívánkoztak ki egykor őseinkből... Mintha ez adott volna közös ritmust, ütemet lelkesedésünknek, bizakodásunknak. Megint megfakult képet mutat, és emlékezik: — Ilyen kék inget viseltünk mind. Marhavagonokban utaztunk fel Prágába, nótaszóval, életem első, legszebb, legemlékezetesebb utazása, mellettem egy indonéziai állt... Iskolákban voltunk elszállásolva, egy pokrócon aludtunk, de a szabadság gyönyörű érzésével, perspektívájával .. . Utána jelentkeztem az ifjúsági vasútvonal építéséhez is. Egy hónapig, a szabadság rovására, ingyen dolgoztunk. Azazhogy jutalomként egy évig kaptuk a Smenát. Ezzel a két kezemmel csákányoztam a nehéz földet Hronská Dúbrava és Banská Stiavnica között. És ez meg a jutalom: élmunkásjelvény. Hát én ilyen családi ereklyéket őrzök ... Meg az egész családi életemet ott alapoztam meg az üzemben: ifjúsági tánckör, sportkör, énekkar; közös május elsejék, és 1951-ben férjhez mentem az üzemünk egyik munkásához, akinek sorsa, elképzelései nagyon hasonlítottak az enyémhez. Férjem nagyon szegény üveges családjából való, két bátyjával együtt a szegénység és a tenniakarás egyenes útja vitte őket a partizánok közé negyvennégyben, majd a Ludvik Svoboda vezette első csehszlovák hadseregbe ... Egyik testvére révén került Trnavába, gépjavítóként. Összeházasodtunk, utána férjem a katonai élet mellett döntött és tartott ki mindmáig. Ettől kezdve Trenőínben, majd fővárosunkban — más hivatásban, de közös igyekezettel — áldoztuk minden percünket társadalmunkért, amelynek alapjait már mi raktuk le. Én is kitartottam abban, amire egykor büszke voltam. 1948 februárjának nehéz napjaiban önként jelentkeztem munkásőrnek munkahelyemen, a Kovosmaltban. Itt a fénykép: egyedüli nő a férfiak között. Gyors kiképzés, puska a vállra, egész éjjel őriztük a gyárat, reggel úgy álltunk munkába, mintha otthonról jönnénk. Csak anyám szeméből éreztem féltést, bár nem szólt semmit. Mert tudta, hogy egy gyermekét sem nevelte felelőtlenségre, tétlenségre, gyávaságra. Tudtuk, hol a helyünk. Sok még a tennivalóm, de arról sem feledkeztem meg, a folytonosságot hogyan kell megtartani. Azt hiszem, fiamra, menyemre s majd unokámra éppen így számíthatok, számíthatunk, ha a társadalomról van szó. Jozefina Arestová 1964-től az SZLKP KB dolgozója. Most ötvenéves. E néhány lapnyi írás vajmi keveset adhat vissza évek, évtizedek emlékeiből. Számára azonban úgy sem az emlékezés a fontos, hanem még mindig a közösségért végzett munka, mellyel érezhetően itt van közöttünk. MEGYERI ANDREA Nagy László felvétele
