Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-02-16 / 8. szám
J MXxfow- W htM i/tti NEMZETISÉGI SZLOVÁK KÖLTŐK VERSEI nevét, halkan, a fal felé fordulva, belesúgta a vízbe, a csapokba, a szobát megtöltötte vele. Nagyon elcsodálkozott, hogy neve is van és hogy épp így hívják, Kasornya Kálmán. Nem valami dallamos vezetéknév, de van benne valami szomorú muzsika. Alapjában az is furcsa, hogy néhány betű jelent egy egész embert. Ez a név öt jelenti, fájdalmát, éhségét, testét, melyet megint körülszappanoz, puhán és gondosan. Tiszta akart lenni, makulátlan. Könnyű szappanhabban fürdött, mely a kádban gőzölgő vizet vastagon borította, mint dupla hab a kávét. Nyitogatta a csapokat, új-új vizet zúdított magára, a szappan már vé kony, áttetsző hártyává lohadt. — Még most sem vagyok tiszta — sopánkodott. — Rossz ez a szappan. Újra kezdte a tisztálkodást. Homlokát bemaszatolta. Ekkor — minden ok nélkül — eszébe jutott egy régi cimborája, a nevét sem tudta, csak azt, hogy két évvel ezelőtt valami markörrel együtt szolgált egy ferencvárosi kávéházban, és éjszaka borközi állapotban kilopott a zsebéből egy ezüst cigarettatárcát. Akkor több napig furdalta ez a gondolat. Aztán elfelejtette. Különös, hogy most mindez bántja. Mit akar tőle a markőr? A markör szegény ember volt. Már emlékezett is reá. Vencelnek hívták, szeme állandóan vöröslött, mintha kisírta volna, szúrós, villás bajuszt viselt, mely úgy ágazott kétfelé, mint a hőscincér bajusza. Kissé belefájdult a szíve, mikor rágondolt. Gyalázat, hogy a szegény ember szegénytől lop. A markör hetekig mesélte az esetet, de sohase gyanúsította öt. Már csak ezért is vissza kell adnia. Ezt most el kell intéznie, még ma reggel felkeresni a kávéházban, bevallani, hogy ö a tolvaj. Addig nem halhat meg. Ha az ember elmegy, váljon el békességben. Ezt elhatározta, de a föltevés kissé megbolygatta azt. amit akart. És még a markörnél is nagyobb baj volt az újpesti pikoló-fiú. Mert az ügy nem maradt abba. Később be kellett bizonyítani a kávésnak, hogy a pikoló a tolvaj, aki — miután a telefonfülkében kétszer arcul teremtette — mindent magára vállalt. Szegény kis kölyök szégyenkezve állott a kávéházban, kezében az újsággal. csak nézett a nagy szemével. Kétségtelen, hogy miatta csapták el, az ő lelkén száradt, hogy kidobták, s a fiú gyalog, siránkozva indult útnak és azóta talán miatta éhezik. Félmunkával nem lehet beérni. A pikolót is felkeresni. Holnap, vagy még ma, vagy most mindjárt reggel. Csak ezt a két dolgot kell lerázni a nyakáról, aztán visszajön. Még akkor sem késő. Végigdörzsölte lábát, új vizet engedett a kádba. Mind a két kezével csapkodta magát. Hadd jöjjön le minden piszok. Dühösen, kétségbeesetten mosdott. Felállott a kádban. Haja megöszült a habtól, sikamlós testét vastagon borította a puha lyukacsos, színesen villogó szappanréteg. Fehér, talpig fehér volt. Még a bajusza is, mint egy hóemberé. Mellét babrálta. Paskolta, gyúrta, csikarta a szívét. Igaz, mi van az asszonnyal? Három hónap óta nem látta. Azóta csak kocsmákba járogat, zongoraverklit hallgatni, kártyázni durákot és máriást. Az aszszony kutyamódra szaladt utána, öt-hat utcán, csak neki nem volt szive feléje fordulni. Most látta felesége kékbabos zsebkendőjét is. melyet a szemére nyomott, s később szájába dugta a bolond, hogy ne halljék a sírása. Szegény, szegény, gondolta a pincér. Nemrég hallotta egy cseléd ismerősétől, hogy beállott vicénének, tudja is. hová. Kedves, buta, jó asszony volt. Az ablakon már feltetszett a hajnal. Ha most felöltözik, beszélhet vele, ilyenkor nyit kaput, a lépcsőházat söpri, a garádicsokat sikálja. Neki is illik egy jó szót mondani vagy mi. Annyira érezte ezt, hogy a forróságtól megszédült, a falhoz kapott és hogy el ne bukjon, megrántotta a zuhanyt. A zuhany végigmosta öt. Fröcscsenve hullott a hab a szennyes vízbe, és egy pillanat múlva a szoba közepén állott. — Tiszta vagyok — mondta. Mosolyogva nézett a borotvára. — Kasornya — sóhajtott, mert mindig vezetéknevén szólította magát. amint a vendégek a keresztnevén —, ostoba szamár vagy. Gyorsan öltözz, intézd el a három ügyet: a markört, a pikolót és a feleséged. Majd azután beszélek veled. Addig azonban nem. Dideregve maga köré kerítette a lepedőt, leült a székre, tépelödött. El kellene készülni a halálra, mert oda se lehet készületlenül menni. Ö azonban úgy érezte, hogy aki a halálra elkészül, az az életre készül el, s csak az élhet, aki nyugodtan meg tudna halni. De egyelőre nem ért rá meghalni: sietnie kellett a markőrhöz, a pikolóhoz és a feleségéhez. Minden porcikája az életé volt. Ellökte a borotváját, betolta a télikabátja zsebébe, öltözködött. Tervek forrongtak fejében. Ruganyosán lépkedett. Künn a téli nap sárgán, mozdulatlanul égett, mint egy nagy macskaszem, a zúzmarás levegő, a fehér háztetők, a meginduló villamosok az élet kedvét lehelték. Zsebében megtapogatta a borotvát. Arra gondolt, hogy öt perc múlva felesége szobájában lesz és megborotválkozik. Mert az álla még borostás volt. Nem is értette, hogy a borotvát mire másra lehet használni, mint borotválkozásra. ALEXANDER KORMOS (Magyarország) Vagyok és leszek (Megdicsőül. ki ismeri a szavak szívét * s nem hiszi esendőségüket.) Nincsen semmim, csak ez a vers. Ez a vers és én magam. És semmi ez. És minden ez. . írok. tehát vagyok. Gazdagok szegénye, szegények gazdaga. Vagyok. Még mindig. S még leszek, írni. Utána is leszek. A legszegényebb s a leggazdagabb. Kulcsár Ferenc fordítása ADAM SUCHÁNSKY (Románia) Visszatérés Nézelődöm, az idő átereszti a színeket a táj tenyerén, s te úgy fénylesz föl a távolban, mint könnyű bárkák fehér vitorlái. Körös-körül szüntelen énekelnek a fák. a gabonatáblákat örök hullámzásra kényteti valami ősi sejtelem. A madarak is folyvást visszatérnek még ide, csak a gyermekkor lepkeszárnyai fekszenek mozdulatlan a folyómélyben. A jég egyre vastagszik mögöttünk. Tóth László fordítása (nő 15)
