Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-02-09 / 7. szám
A szép szóért Jó lenne meg-megállni a nagy rohanásban, körülnézni, nyugodtan szemlélődni. Észrevennénk egymást, talán több jót fedeznénk fel környezetünkből, több szépet, értékeset. A munkatársból talán jó ismerős lehetne, az ismerősből barát. De rohanásunknak csak villanásnyi megtorpanásai vannak, véletlenszerű találkozások. S merthogy sorsunk meghatározója túlzottan is a munka, embertársi kapcsolataink is annak függvénye. Petőczné Sárszögi Csilla a népművelési intézet nemzetiségi osztályának szakelőadója. A szép szó őre, szolgája — mondhatná kissé hangzatosán, mert a vers- és prózamondás, a színjátszás és a kisszínpadi mozgalom tartozik hozzá, most már közel tíz éve. Találkozásaim Csillával csaknem kivétel nélkül a munka következményei. Semmi különös, mondhatja bárki, aki szereplőként, vendégként vagy akár csak nézőként is megfordult egy-egy „szép szó"-versenyen vagy fesztiválon. Semmi különös, mert Csilla bármily minőségben van is jelen, ő a rendezvény mindentudója. Miből ered ez? Talán a figyelésből, a segítőszándékból, a szervezőkészségből. Talán az örök optimizmusból, amely — lehet, hogy csak látszat? — legelőbb tűnik fel mindenkinek, aki vele együtt dolgozik. Vagy a felkészültségéből és a munkabírásából? (Ezt a vonást is észre kell vennie annak, aki elmélyültebb beszélgetésbe-vitába bocsátkozik vele.) Vagy mások tiszteletéből, mások munkájának megbecsüléséből, és ezért próbál minden résztvevőnek optimális feltételeket teremteni ? Vagy az „ügy" szeretetéből, amely sosem engedi lazítani ? Persze, lehet — valószínűbb! —, hogy mindez együttesen teszi őt mindenessé, a versenyek, a fesztiválok szívévéfelkévé. Találkozásaim Csillával szinte kivétel nélkül a munka következményei. Mégis mások, mint a többi hasonló. Mentesek a „szakbarbarizmustól", így tudom, hogy legkisebb gyereke végre kislány lett, Viktória. („És éppolyan nagyszájú, mint az anyja.") Károly és Dávid nagylegények, a Duna utcai magyar tanítási nyelvű alapiskola tanulói, már régóta egyedül utaznak, pedig Károlyfaluról nem is olyan egyszerű bejutni a városba, de megszokták az önállóságot. Az idősebb Petőcz Károly munkája is sok utazással jár, s ráadásul még ma is sportol, versenyez, korosztályában talán Szlovákia legjobb futója. Az Ifjú Szívekben ismerkedtek meg, ahol Csilla tíz évig táncolt. Károly pedig a zenekarban hegedült, majd dirigált, aztán ismét hegedült. (Aztán most újra dirigál, téged — mondom. „Nem, nálunk senki sem dirigál, mi megegyezünk. Még csak össze sem veszünk. Ez Károly érdeme. Vele nem lehet összeveszni, veszekedni.") Csilla Tornán (Turnianske Podhradie) járt alapiskolába, Szepsiben (Moldava nad Bodvou) érettségizett, majd a Komensky egyetemen magyar—történelem szakot végzett. Ismerve a tevékenységét — munkája a hivatása — szinte hihetetlen, hogy véletlenül, kényszerből került a népművelési központba, kitérővel, az egyetem befejezése után egy évig az Új Szó korrektora volt. („Már akkor is nehézségek voltak a magyar szakosok elhelyezésével, így lettem korrektor, aztán a népművelési intézet szakelőadót keresett táncra, úgy kerültem ide 1969-ben, három év elteltével kaptam feladatul a szép szó „őrzését"; pedig már ötödéves koromban tanítottam, aztán mégsem lettem pedagógus.") Megkérdezni, hogy szereti-e munkáját, nevetséges lenne. De szokott-e fáradtan csüggedt, kiábrándult lenni? — Nem, csak dühös. Olyankor veszekszem. És arról beszélgetünk, amit számtalanszor vitattunk meg: amatőr mozgalmunk helyzetéről, a „szép szó állapotáról", a mit és hogyanról, a jobbulásért. — Az utóbbi időben javult a helyzet, de sok tekintetben egy helyben toporgunk, olyannyira, hogy már szinte holtpontnak tűnik. A Dunamenti Tavasz létrejöttével ugrásszerűen emelkedett a színvonal a gyermekcsoportoknál, különösen a kisszínpadi mozgalomban .történt nagy változás, mennyiségi és minőségi értelemben is. A színjátszóknál még mindig van lemaradás, elsősorban azért, mert a rendezők nem bíznak a gyerekek fantáziájában. Általánosan mondom, mert nagyon kevés igazgató sértődhet meg: a mozgalom legnagyobb kerékkötői az iskolák igazgatói, vezetősége, mert nem értékelik kellőképen azoknak a pedagógusoknak a munkáját, akik ilyen versenyeken érnek el sikereket. Támogatásról meg szinte nem is lehet beszélni: alig akad pedagógus-rendező, akit elengednek tanfolyamainkra, még kevésbé olyan fesztiválokra, ahol nem szerepel az iskola csoportja. Pedig rengeteget tanulhatnának, ami segítene a munkájuk javításában. A felnőttek? Különös dolog, hiányoznak. Az a helyzet ugyanis, hogy nekünk nincsenek ifjúsági csoportjaink, pontosabban csak ifjúsági csoportjaink vannak, alig látunk a színpadon harminc év fölötti szereplőt. S az is egyfajta visszatérést jelent, mert a középiskolások is hiányoznak — kevés kivétellel — a színjátszó csoportokból. Ha szerepelnek, a vers- és prózamondó versenyeken, azok színvonala pedig az utóbbi években alacsonyabb lett, jobb esetben úgy mondhatnám, megrekedt a mozgalom a fejlődésben. Kevés az új ember, nem tudom, hová tűnik a sok pedagógus, akiknek pedig óriási többsége most már évek óta magyar szakkal fejezi be a főiskolát, egyetemet. Egyébként meg azt hiszem, lebecsüljük legnagyobb kincsünket, az anyanyelvet, még a mozgalom résztvevői is hanyagul használják, belekeverve sok-sok idegen, főként szlovák kifejezést, ami érthető, de elfogadhatatlan. A nyelv használata a jellemről is vall. Új év kezdődött, új évad kezdődik amatőr mozgalmunkban. Kezdődik a falujárás, a válogatás, aztán a fesztiválok, országos versenyek. Csilla meg semmi mást nem kíván magának, csak sok és igényes munkát. Reméljük, csoportjaink teljesítik a kívánságát. A találkozások pedig, legyenek bár véletlenszerűek, vagy munkából fakadók, tartalmasak, örömtelik lesznek. NESZMÉRI SÁNDOR (nő 4)
