Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-12-18 / 51-52. szám
[szavak, későbbi mesterségem k nyersanyaga, mindig elragad - ■'»attak. ílkpám mondókákat, ódivatú, gyönyörű magyarságé köszöntökeftanított nekem, olykor értelmetlen, réges-rég jelentésüket vesztett igéket. Ha nehezen alszom el, ma is el-eldünnyögöm néha a különös gyerekkori bájolót: „Ányi pányi pozsonyi, csíki máki. papriki, hozd ki, fiam, a széket, néki adá a könyvet, telebutipáti.'' Ilyenkor visszatér a szülői ház biztonsága a sötétben, s nem a pasaréti jegenye bólong be az ablakunkon, hanem a hajdani bodzafák. Annyira szerettem a szavakat, hogy számomra a rímes sorok jelentették azt, amit másnak a zene élménye. Órákig tudtam motyogni verseket, dalszövegeket, persze csak akkor, ha nem voltak nagyon szomorúak, mert a szavak iránti rajongáshoz az is párosult, hogy mindent, amit hallottam, komolyan is vettem, s ugyan vigyázni kellett rá, mi jut a fülembe, mert nem állt arányban a szerzett esztétikai gyönyörűséggel az a könnyzápor, amely a tragikus tartalmú mű élvezetét követte. A munkáját veszélyeztető érzelmi hatás elől következetesen menekülni vágyó Iza kapta meg a Pilátusban gyermekkori tulajdonságul ezt a vonásomat, míg alakját felépítettem magamban, el-elmosolyodtam rajta, mint hívom majd segítségül valami lényeges rögzítésére a kis giliről szóló éneket. Otthon hamar rájöttek arra, mekkora bömbölés következik, ha apám vagy anyám elfeledkezik várható reakcióimról, s vigyázatlanul eldalol valami régi, bús dalt. „Zöld ágon kis gili zokogva búg" — harsogta borotválkozás közben apám, s azonnal abba is hagyta, mert tüstént fülrepesztő ordítás hallatszott abból a hélyiségböl, ahol éppen tartózkodtam. Hogy is ne, mikor, bár nem tudtam, mi lehet az a kis gili, azonnal együttéreztem vele, mert zokogni is rémes, hát még zokogva búgni, s az, hogy valaki nem leli a párját, még irtózatosabb lehet. Akkor még nem ismertem a „pár" szónak más jelentését, mint hogy valami azonos külsejű-belsejű valamivel, mint például az egy pár kesztyű, egy pár cipő vagy a szeme páfja. Azonnal láttam a kis gilit, aki minden járókelőhöz odahajol, sóváran az arcába néz, és zokogva búg, mert senki sem hasonlít hozzá, nincsen párja. Apám szeretett énekelni, egyik kedvenc műsorszáma volt a megzenésített Petőfivers: Fürdik a holdvilág... Egy időre le kellett mondania kedves daláról, mert valósággal rosszul lettem a bánattól, valahányszor hallottam. Azonnal megjelent előttem a haramia, aki mélázik az erdőben, a mélázásról azt gondoltam, az valami sokkal gonoszabb dolog, mint a gyilkosság — s részint mert mélázik a boldogtalan, részint meg mert nem hallgatott az édesanyja szavára, most aztán előbb-utóbb felakasztják. Apám, hogy dalolhassa, átírta a szöveget, máig emlékszem rá, hogy életem első éveiben hogy alakult ez a csepp remekmű a mi otthonunkban. Fürdik a holdvilág az ég tengerében, sétálgat a legény erdő közepében, a botja nyelére támaszkodva mondja, jaj de jól is él ő, nincsen semmi gondja. Édesanyám, mindig javamat akartad, ha fázott a hátam, mindig betakartad, elhagytam a házad, tehénpásztor lettem, de majd felkereslek, csak ne aggódj, szentem! indulatában már-már felnőttes volt. Hogy az angyalkákért mért nem lelkesültem, azt vallási nevelésem eléggé megmagyarázza, de hogy gyerekkönyveim egy része, azok a bosszantóak, amelyeket dühömben összevissza firkáltam, sőt irtózatos betűkkel beléjük is írtam: „Vacak!", valami hamisat revelálnak, hogy álnyelven áligazságokat gügyögnek értelmes beszéd helyett, annak a felismerésére aligha kaphattam irányítást. Nyilván olyan ösztönösen idegenkedtem a hazug idilltöl, ahogy a sós vagy a savanyú íz vonzott legkisebb korom óta, nem az édes. Anyám emlékei szerint ötéves lehettem, mikor az ünnep előtt egy-két nappal meglátogatott bennünket W. bácsi. W. bácsi a rokonunk vott, nem szerettem különösképpen, de azért kedveltem. Mikor észrevettem, hogy befelé tart az udvaron, felemelkedtem a guggolásból, mert éppen a hóember talapzatát tökéletesítettem. Elébe nem szaladtam, az csak olyannak járt volna, akinek megörülök, például Pelikánnak vagy Jóska bátyámnak, de azért barátságosan néztem rá. W. bácsi integetett, csomag volt a baljában. Megdobbant a szívem. Ugyan nekem hozta-e? Cnő34) SZABÓ MAGDA Mivel otthonunkban minden élt, tárgy, fogalom, mesefigura, s személy is volt minden, mindenki, a jóság éppúgy, mint a meteorológiai jelenség, mondjuk, a mennydörgés, mindent lehetségesnek tartottam, s bármiről állítottak valamit, elfogadtam, elhittem, úgy számoltam vele, mint realitással. Házunk sajátos légköre és a szavak jelentésének azonos pillanatban történő elsődleges, ugyanakkor tüstént áttételes, megváltozott tartalmú érzékelése nem is eredményezhetett mást, mint hogy nem ismertem, nem fogadtam el élettelent. Nyilván ezért ajándékoztam meg egyszer, egy karácsonyon, a hóembert is. A karácsony, főként az ajándékozási része, minden esztendőben nagy izgalmat és örömet jelentett. Miután, ahogy eszmélni kezdtem, közölték velem, hogy amit kapok vagy kapunk, nem a Jézuska hozza, hanem az enyéim adják, s nekem is módomban áll örömet szerezni másoknak, magam is hamar aktív szereplőjévé váltam a karácsonynak; nemcsak a megajándékozott voltam, hanem az ajándékozó is. Bárkit meg volt szabad örvendeztetnem, de vásárlásra nem kaptam pénzt, nekem kellett előállítanom az ajándékokat, vagy odaadnom valamit a kiválasztottnak gyér kincseimből, játékot, könyvet. Legkönnyebben az angyalokról szóló történeteket, a csalimeséket és a szüntelenül boldogságtól lihegő álgyermeki látásmódot tükröző, irritálóan naiv versikéket vagy prózai írásokat tartalmazó könyveket tudtam nélkülözni. A csalimeséket utáltam, személyes sértésnek éreztem humorukat, ha beugrottam tréfájuknak, a szégyen, ami elfogott. Felkapott, megcsókolt, aztán visszazuppantott a földre. Az ajándékról nem beszélt, a hóemberemet nézte, amely apám mesterműve volt, felnőtt férfi nagyságú, délceg példány. Szeme szén, orra répa, szája fésű. — Hinnye de gyönyörű! — mondta a bácsi. Szerényen mosolyogtam. — Hát ez mit kap karácsonyra? Rábámultam, aztán a hóemberre, akinek kalapja is volt, igaz, hogy csak szalma. Nagyon kedves hóember volt. Anyám rongyot teritett a hátára, mert féltettem, megfázik, hiszen nem mozog. Azt suttogtam: semmit. — Na tessékl Szép kis ünnepe lesz. Szegény hóember. Elkomorodtam. Azért én csakugyan szívtelen vagyok és feledékeny. Itt ez a hóember, és kimarad az ajándékozásból. Mindenki kap valamit, még a macska is. Elfeledkeztem a hóemberről. Meg lehet rólam a véleménye. W. bácsi hahotázott, indult befelé. — Adhatnátok neki legalább egy vödröt, legyen mibe elolvadnia, ha jön a tavasz. Mégiscsak kínos lehet szétfolyni a földön. Bement hozzánk, én meg csak álltam. Rettenetes kép volt az olvadó, megsemmisülő hóember, majdnem olyan, mint a tehénpásztornak állt, megjavult haramia hajdani akasztófa perspektívája. Igaz, való jgaz, minden hóember elolvad tavasszal. Ha elolvad, eltűnik, beszívja a föld. Micsoda szomorúság! Vödröt mondott W. bácsi? Vajon anyám odaadja a hóembernek a vödrünket?
