Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-12-18 / 51-52. szám

Nem volt valószínű. Egyetlen vödrünk volt, a fürdőszobában állt. A vödör nem az enyém, az a mienk. Persze egy fazék is megtenné, csakhogy nincs fazekam, még babafazekam sem. Nem szerettem én főzöcskézni.

Néztem a hóembert, törtem a fejemet, végre eszembe jutott valami, akkor áttáncoltam a vastag havon. A konyhában meleg volt, fözésszag. A macska a tűzhely alatt feküdt, karikába gömbölyödve. Annak teniszlabdát szántam az ünnepre, az is az enyém volt valamikor.

A bácsi később elment, különlegesen széfjén köszöntem neki, mert hálás voltam, hogy figyelmeztetett valamire. Karácsony napján, nem sokkal fagyújtás előtt, besom - fordáltam a hálószobába. Anyám éppen átöltözött, áthúzta a nyakán világoskék ruháját.

— Szeretnék még valakinek ajándékot adni — mondtam.

— Kinek? — nézett rám csodálkozva.

— A hóembernek.

— A hóembernek? Mit?

Hallgattam.

Nagyon szép ajándék hevert a hóban, igaz, hogy kicsi, de hát nekem csak kicsi volt abból, amiből a felnőtteknek nagy. A mi hálószobánk, vidéki szokás szerint, messze esett a mellékhelyiségektől, nálunk minden ágyhoz tartozott bizonyos kényelmi berendezés. Szép, zománcos volt az ajándékom, mint a vödör, csak nem egészen olyan formájú, a fülére csíptettem rá a karácsonyfagyertya-tartót.

— Ezt kapta a hóember? — kérdezte nagy sokára apám.

— Ezt — mondtam ragyogva. — Mert majd el fog olvadni, és ha nincs mibe, elnyeli a föld.

Apám hallgatott. Az volt az érzésem, valami bajt csináltam, s ugyanakkor az, hogy mégsem.

— Nem szabad neki adnom? — kérdeztem félénken. — Az enyém.

— De — mondta apám, és zsebébe nyúlt a gyufáért. Meggyújtotta a gyertyát, s állt előtte velem egy percig. Megfogta a kezemet is, jó meleg volt a tenyere. Mindig szerettem őt, de abban a pillanatban valahogy forróbban, felnőttesebben.

—■ Valamit, ami a tied?

Bólongattam.

— Ruha? — kérdezte anyám gyanakodva. (Nagyon kevés ruhám volt.)

— Nem.

Anyám nézett egy darabig. Tudtam, mire gondol, most számba veszi magában azt a semmit, amim van. Még csak a gondolkozása irányát is tudtam követni: nem valószínű, hogy a hóembernek valami értékesebb tárgyra volna szüksége. Játék nem kellhet neki, cipő se, se könyv, a hóember nem olvas. Talán kap egy új orrot. Legyen!

Elrohantam. Kértem egy gyertyát, olyat, amit rá lehet csíptetni a faágra. Gyufához még mindig nem volt szabad önállóan hozzányúlnom, de apám megígérte, ő majd meggyújtja helyettem, ha a hóembernek világítani is akarok.

Fagyújtáskor a kettős öröm, hogy adtam is, kaptam is, annyira igénybe vett. hogy apámnak kellett figyelmeztetnie: a hóembernek még nincs ünnepre, és ha csakugyan kapott valamit, ideje lesz meggyújtanunk odakinn is a gyertyát. Nyakába csavarta a sálját. Nekem kabátot kellett vennem. Szokatlanul hideg volt a tél azidén.

Áttopogtunk a havon. A hóember az udvar hátulján állt. csaknem a zárda falánál. Az ablakfényben vajsárga volt a hó. Közvetlenül előtte ott feküdt az ajándékom, rá volt csíptetve a gyertya is, egy még sose használt, rózsaszín karácsonyfa-gyertya.

— Hol a gyertyád? — kérdezte apám. — Hova tetted az ajándékot?

Észrevette, közelebb ment. Hallottam, hogy visszafogja a lélegzetét.

— Kívánj neki boldog ünnepieket — mondta —, aztán fussunk. Fagy.

Bent meleg volt, apám ledobta a sálját, leült szokott helyére, a nagyszékbe, anyám az asztalt rendezgette, vacsorához készültünk.

— Neki adhatta? — kérdezte anyám a tányérhalmaz felett. — Az övé?

Apám hümmögött.

— Hát akkor gyerünk vacsorázni.

Apám nem állt fel a nagyszékből, két térde közé fogott engem, belenézett a szemembe. Fekete keretes szemüvege mögött szomorú volt a szeme, meg tudom is én, milyen. Furcsa. Megfogta kurta copfomat, annál fogva tartott, úgy nézett rám sokáig.

— Vacsorázni! — mondta anyám, és asztalhoz ült. Apám végre elengedte a hajamat, felemelkedett.

— Mi lesz belőled, mondd? — kérdezte. Úgy kérdezte, mint egy felnőttől. — Mire nősz te fel. Dolna?

Nem foglalkoztatott még akkor, mi lesz belőlem, nem is érdekelt. Éhes voltam, vígan kalapáltam a villával. Apám időnként rám tekintett, én meg rámosolyogtam. Az ünnep súlyosan, mégis könnyedén úszott el a házunk felett, mint a felleg.

Fotó: KÖNÖZSI ISTVÁN

GÁL SÁNDOR

Észre vé t/en ül

Haza.. . Otthon .. . Lassan bomló fogalmakká válnak.

Lényegét a hovatartozásnak felszakították az évek. az utak.

A harmóniák mivé fosztanak!

Otthoni sors: zárt világ sorsa.

Innen ellök a vágy s az értelem.

Valamit akarsz, elindulsz motozva, kísér a gátlás, a dac. a félelem.

Te erre. húgod, bátyád arra.

Nevel az élet közönyhatalma.

S ha olykor a véletlen egyszerre vet haza. már van mindeteknek új. külön igaza.

S egymás előtt nem tudtok megállni, mint régen, ha valami bántott.

Tágul a rés. mit a külön élet ütött.

s gyanakvó szemmel egymásra vigyáztok.

S észrevétlenül, mint az évek. felbomlik, ami összetartott.

Nem maradnak, csak az emlékek.

Én tudom: törvény, hogy felnövünk, akár a fák. a füvek, s minden régitől különbözünk.

Ami volt. volt. Átlépünk rajta.

Próbálunk újat. ismeretlent, régi énünket kettészakasztva.

De otthon mégis játsszuk a régit, mert kell. kell a látszat, fedni a valót kezdettől végig.

S ha már az idegeket szaggató esték árnyteste

elfedi az arcokat,

mikor már nem látja senki.

hogy az indulatok

kétségbeesett táncba kezdenek homlokodon, s tüzes kérdőjelek égetik a szemed, megérted, már nincs itt helyed, már nincs nyugalom s szeretet, ami kötne, belefulladt a távolságba, időbe, közönybe.

Ö. te. ti. ők — hirtelen csak

emberek lesznek.

hasonlók azokhoz, akikkel utazol.

Ez talán megnyugtat, de kutatod magadban, bennük, mindenkiben

azt. ami volt. ami múlt. ami elveszett; keresed a testvért, s csak egy embert találsz más gondokkal, más célokkal, más tervekkel, s nehéz súlyok rakódnak rétegekre benned, szeretsz valakit, s nem tudod, hogyan szeressed, nem tudod, mit mondj, mit adj. ha kell. szobádban két árnyék felesel:

régi és mostani valód.

1966

V