Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-12-18 / 51-52. szám
APROPÓ EGY LEGENDÁRÓL Mostanában, hogy a nyolcvanéves Mariene Dietrichet méltatják világszerte, tudomásul kell venni, hogy ismét több van egy legendával. Marlene Dietrich, aki már akkor is legenda volt a köbön, amikor 1964 májusában Moszkvába érkezett, hogy néhány hangversenyt adjon. A repülőtéren körülvették az újságírók, és nyilván örömmel jegyezték föl a világsztár szavait. M. D. azt mondta: egyik legkedvesebb írója Konsztantyin Pausztovszkij, különösképpen A távirat című novelláját szereti, és igen boldog lenne, ha találkozhatnék a szovjet próza nagy mesterével. Hogy mi történt néhány nappal később, azt május 31-én, hetvenkettedik születésnapján, maga Konsztantyin Pausztovszkij monda el nekem a Kotyelnyicseszkaja naberezsnaja-i lakásán, több tucatnyi vendég között, a kedves eszem-iszom közepette: — Képzelje el, tegnap elmentem az írók Házába, Marlene Dietrich hangversenyére. Elbújtam az egyik széksorban, és nagyon élveztem a kiváló színésznő éneklését ... Aztán nem fölfedeztek! A konferanszié bemondta a nevemet, tapsolni kezdett, föl kellett állnom, sőt, felinvitáltak a színpadra. Marlene Dietrich futva indult felém, de belegabalyodott a lába a hosszú ruhájába, elesett, éppen előttem. Még a térdét is fölsértette. Lehajoltam, fölsegítettem. Nagy taps! Örültünk egymásnak. Csak ne vérzett volna a térde! Hetekkel azután, már idehaza. Két fénykép került a kezembe: Murazov, a jónevű fotóriporter — aki minden érdekes művészeti eseményen megfordult — közvetlen közelről fényképezte le Marlene Dietrich és Pausztovszkij különös találkozását. Az első felvételen csakugyan mintegy térdel a színésznő az író előtt, a másikon: már kiegyenesedöben. Mindkettőn: Pausztovszkij segíteni igyekvő mozdulata. Megjelent nálunk és szinte ugyanakkor föltűnt ez a két fotó a világsajtó ilyen vagy olyan pártállású illusztrált lapjaiban, ilyen vagy olyan szöveggel. „Marlene Dietrich térdre borult a szovjet író előtt..Körülbelül így kezdődött a legtöbb képaláírás. A letérdelést summázta és kommentálta. Igen, mintha csakugyan térdelt volna a színésznő — véltem. De azonmód az író szavai elevenedtek meg előttem, olyan képszerűen mesélte el az esetet. Az — elesést. Egy hosszú nagyestélyi ruhában megakad viselőjének a lába, és — kész a legenda. Születését még fotók is segítik. Mit szólt hozzá Marlene Dietrich? Nem tiltakozott. Egy legendával több, miért ne?! Elfogadta és elvállalta, amit a képek alá irt színes cikkek földgolyóbis szerte megfogalmaztak. Elfogadta, elvállalta, aztán már el is hitte. Annyira, hogy nagy sikerű emlékirataiban is így rögzíti a moszkvai írók Házában történteket: bizony letérdelt Pausztovszkij elé! „És ö — folytatja Mariene Dietrich — megfogta a kezemet, és magától értettődő természetességgel hagyott engem térdelni. És én ezt szépnek és helyesnek véltem ..." Az író hagyta volna térdelni a színésznőt?! Nem, ezt nem fogadom el. Hajlamosabb vagyok arra, hogy Pausztovszkijnak higgyek, aki egész életében azért rótt sorokat sorok alá — azért is! —, hogy senki fiának ne kelljen térdre borulnia valaki másik előtt. De érzem és értem, hogyne érteném, a patetikusan színésznői vágyat is: így tisztelni meg a szeretett írót, akiből áradt a szeretet. Aki az élet megváltóan nemes gesztusait kedvelte. Aki a jóságban hitt. Aki minden jót hajlandó volt az emberről feltételezni. Marlene Dietrich színésznő, ott is, az írók Háza színpadán, jó színésznő, és egy kissé patetikusan valósította meg azt, amire vágyott. Csakugyan megtette?! Persze az is lehet, hogy Pausztovszkij rejtőzködő kedvű szelídsége, félszegsége miatt, meg talán azért is, mert alacsony a termete és erősen rövidlátó: ódzkodott ettől a nyilvános kitárulkozástól. Sokdioptriás szemüvegén át talán nem is látta pontosan, mi történt. De másnap már, nekem mesélvén — akarattal? akaratlanul? — kissé átköltötte: futásra, elbotlásra, apró vércsöppekre egy legendás láb megsérült térdén. Ő is művész volt, nemcsak a színésznő. Kinek van hát igaza, Konsztantyin Pausztovszkijnak vagy Mariene Dietrichnek? Úgy hiszem a harmadiknak: a szép pillanatnak, amely fölgyúlt kettejük között. DALOS LÁSZLÓ
