Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-12-07 / 50. szám
^családi kör Egyedül _ vita — A magányosság az emberi élet zátonyra futása. Bármilyen életkorban válik valaki magányossá, az az állapot mindig tragikummal terhes, mégis legszerencsétlenebb az öreg korában magára maradt, védtelenné vált ember. Egy javakorabeli előtt még ugyebár ott vannak az évek, amelyek hozhatnak orvosságot a magányosságra. Az öreg, fáradt ember magányossága viszont könnyen közönyösségbe, reménytelenségbe, végső soron céltalanságba torkollik. Ez pedig tartalmatlanná teszi még a hajdan boldog, sikeres pályát befutott ember életét is. Célja mindig kell, hogy legyen az embernek. És a cél csak egy ösztönzőből fakadhat, mégha ez az ösztönző csupán tudat alatt létezik is. Szerintem, csak úgy érdemes élni. ha van kit szeretni, és van, aki szeret bennünket. Ha a szeretet hiányzik az életünkből, akkor magányossá leszünk, ha napjaink nagyobbik részét emberek között (utcán, üzletben, munkahelyen stb.) töltjük is. „Városban, utcahosszán, mintha sivatag homokját taposnám!“ — hallottam egy néhai öreg. magányos barátomtól. Merem remélni, hogy a kölcsönös szeretet elsődlegessége elfogadható az életigenlést sugalló tényezők között. Igen ám, de az életben semmi sem történik ok nélkül, véletlenül; így hát nekünk is úgy kell irányítani dolgainkat, idomítani hajlamunkat, pallérozni természetünket, hogy szeretetreméltókká váljunk környezetünk előtt! A mondottakat leegyszerűsítve: mindig kell. hogy tartozzunk valakihez (élettárs) vagy valakikhez (családtagok). Igen, mert csak úgy maradunk folyamatosan egyensúlyban. Ez a „manőver” ott kezdődik, hogy kellő komolysággal el tudunk gondolkozni a párválasztás alkalmával, mely esemény életünk fontos elhatározásai között minden bizonnyal a legrangosabb helyet foglalja el. Épp ezért, a párválasztáshoz tanácsot adni szinte lehetetlen! Egy falumbeli öregtől hallottam, hogy olyan nehéz a hozzánk illő társat megtalálni, mintha négymilliárd féldió fele között keresném az én féldiómnak a páiját... Ha mégis vennénk a vakmerőséget, hogy adott esetben tanácsot adjunk, az csak annyi lehet, hogy ismetjük meg saját magunkat olyan mértékben, ahogyan csak tudjuk! Vegyük számba képességeinket, testi-lelki, szellemi és anyagi értékeinket, de abszolút reálisan! Mert ha önmagunk értékének ismeretében és annak arányában igényeljük a házastársul kiszemelt ember erkölcsi és anyagi értékeit, úgy kisebb lesz a valószínűsége annak, hogy az elkötelezettség után esetleg ő csalódik majd mibennünk. Élettársunk csalódása pedig éppen olyan veszélyt jelenthet a házasságra (családra), mint a mi kiábrándultságunk. Márpedig az elmagányosodás sanyarúságától csak az okosan, becsületesen és őszinteségen felépült családi élet tud megóvni!... Azok, akik kivételes eseteket is vélnek ismerni — kérem, hogy vitatkozzanak egymás között! Arra viszont érdemes némi figyelmet szentelni, hogy a kisiklott életű emberek családján belül többnyire szarvashibát (hibákat) lehet találni. Nevezetesen: alkoholizmust, hitvesi hűtlenkedést és hasonlókat, melyek a családi széthúzás melegágyai. Mert ugyebár ahol az alkohol mindennapos, ott az anyagi zavar is az! A csalárdság megint a folyamatos hazudozást teszi szükségessé. Ilyen körülmények között az utódok sem kapnak (kaphatnak) olyan példamutatást, hogy a későbbiekben — a szülők elerőtlenedése idejére — támaszszá. összetartó erővé válhatnának. Talán szükségtelen tovább bizonygatni. hogy a családi élet nyújtja a legnagyobb valószínűségét annak, hogy mindvégig tartozni fogunk valakihez. Mert ugye, ha rettegjük a magányt, idejekorán tennünk is kell ellene valamit. Akadnak persze szándékunktól és akaratunktól függetlenül alakuló helyzetek. De ha az a meggyőződésünk, hogy érdemtelenül kerültünk hitvány, megalázó körülmények közé, akkor úgy kell cselekedni, mint a síkos úton megcsúszó autó vezetője tesz; a legvégsőkig nem szabad feladni a reményt, mert legkritikusabb helyzetből is van — lehet — kiút! Befejezésül — esetleg tanulságként — álljon itt egy hozzám igen közelálló barátom példája: „Tizenkilenc évi, inkább rossznak, mint jónak mondható házasság után elváltunk, — mesélte a barátom. — Egy éppen nagykorúvá váló gyerekünk volt, aki hamarosan messzire költözött tőlünk és ott házasságot kötött. Vele a továbbiakban már különösebb baja egyikünknek sem volt. A volt feleségem ügyvédje a közös lakásunk jogát tőlem elügyeskedte. de jobb megoldás híján, kényszerből még kilenc hónapig a kisebb szobában laktam. Jóllehet, a lakás megszervezése az én érdemem volt, elvált nejem részéről mégis napirenden voltak a kíméletlen szekatúrák, hogy minél előbb hagyjam el az „Ő” lakását, mert ő azt előnyös módon kisebbre akarja cserélni... A távolság miatt gyermekemmel nem tudtam érintkezni, kapcsolatot sem igen tartottunk. Felettesem kegyeiből is kiestem; máig se tudtam meg. hogy miért, rosszabb beosztásba helyezett. „Barátaim”, akik egyúttal kollégáim is voltak — talán a főnöknek akarván hízelegni — egyenként elhagytak! Szüleim öreg, beteges emberek voltak, akik előtt titkolnom kellett kudarcaimat, mintsem panaszkodnom lehetett volna. Volt feleségem vádaskodásaira (többnyire koholmányok voltak) nem tartottam érdemesnek reagálni. Abban a tudatban, hogy nekem már úgy is mindegy, minden rágalmat magamon hagytam száradni. Úgyannyira, hogy még testvéreim és rokonaim is elmarasztaltak, sőt legtöbbjük széles ívben elkerült. Az égvilágon senkim se volt, aki szereteti vagy legalábbis megvigasztalt volna. Egyszóval, mindenki elhagyott, csak én nem hagytam el magamat. Voltak persze végtelenül szomorú napjaim, amikor — nem szégyellem bevallani — férfi létemre úgy sirattam magamat, mint egy kisgyerek. Egyetlen dolog volt, ami reményt és erőt adott a jövőre vonatkozóan: az a meggyőződésem, hogy a történtekért nem én vagyok a felelős, és az a tudat, hogy bennem szerencsés esetben meg lenne az előfeltétele mindannak, ami a harmonikus családi élethez szükséges. Csak lenne valaki, aki mellett megmutathatnám! ... És három év múlva az is lett. Második feleségem, aki szintén elvált asszony volt, két kamasz fiút hozott az új házasságba. Azóta már ők is megházasodtak és büszkén mondhatom, hogy mindegyikük józan életű, családszerető emberré lett. Jómagam tizenöt éve kiegyensúlyozott, boldog családi életet élek. Míg első házasságomban napirenden voltak a viszálykodások, a második házasságomban még egyetlen goromba szó nem esett.” Gondolom, ennyi elég is lesz barátom házasságairól. S ha én még azt is hozzáteszem, hogy három fiúknál már hat unokát szerethetnek, barátom bízvást remélheti, hogy a magányosság élete végéig nem éri őt utói! KOVÁCS JÓZSEF Fotó: PLENKER ISTVÁN
