Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-11-30 / 49. szám

Az erős csomó

A mulatság pompásan sikerült: énekeltek a bahsik, a birkózók derekasan küzdöttek a díjakért, a vendégek szigorúan értékelték a piláfot készítő szakácsok művészetét. Szelbinek is megjött kissé a kedve. „Csak fel a fejjel! — biztatta önmagát. — Bírd ki még azt a keveset!”

Pedig nem is olyan kevés megpróbáltatás várt még rá. Csakhamar ismét kellemetlen helyzetbe került: illetlenül gyorsan felelt arra a kérdésre, hogy elfogadja-e féijéül Dzsemsídet. Nyomban megrótták érte. „Nicsak, hogy siet a féijhez menéssel” — hallotta a kárörvendő suttogást.

Mialatt az esketés folyt, Samuradaga a mullahot figyelte. Ez a divatos öltönyt viselő szakálltalan férfi nem nyerte meg a bizalmát, ha csak azzal nem, hogy folyékonyan olvasott arabul, mint egy igazi mullah. A szertartást mindenesetre annak rendje s módja szerint végezte.

Szelbit az esketés alatt egészen más dolog foglalkoztatta: valaki fáradhatatlanul ollót csattogtatott a feje fölött. Szelbi tudta, ezt azért teszik, hogy őt és Dzsemsídet megóvják a szemmel veréstől. Halkan elnevette magát: „Én és Dzsemsíd! Hát nem különös?”

A mullah elhallgatott, az ollócsattogás nyomban megszűnt.

A nagynénje megfogta Szelbi kezét, és Dzsemsíd kezébe tette. Szelbi szerette volna megszorítani, de tudta, hogy nem szabad. A nagynéni mormolt valamit a feje fölött. Szelbi csak itt-ott értett meg belőle valamit „... viselni... enni” és végül „.. . legyenek boldogok”.

És hirtelen megcsillant a szeme előtt egy hatalmas barna csizma. Szelbi megrezzent, és fölemelte tekintetét. A lány tudta, hogy le kell húznia ezt a csizmát leendő félje lábáról. Megragadta mindkét kezével, és maga felé húzta. A

(nő14)

csizma nem engedett. Szelbi rémülten pillantott Dzsemsídre, de az elfordította a tekintetét.

„Homokot szórt bele!” — rettent meg Szelbi. Már-már sírva fakadt megbántottságában és izgalmában, de ekkor váratlanul kialudt a lámpa. És egyszer csak ott volt mind a két csizma a kezében, és érezte Dzsemsíd erős ujjainak futó érintését. Tehát Dzsemsíd is tetteti magát, akárcsak ő, megjátssza a szigorú férjet: homokot töltött a csizmába, nem nézett rá egyszer sem, hadd lássa mindenki, hogy ő igazi férfi. Szelbi elmosolyodott a sötétben.

Meggyújtották a lámpát. Most a férje övét kellett Szelbinek kioldoznia. A csomó kemény volt, mint a kő, nem eresztett. „Hát ilyen kínzásokat agyainak ki?! — fortyogott magában Szelbi, fogait a kemény csomóba mélyesztve. — És még éneklik: Kész vagyok odaadni életemet, hogy még egyszer meglássam szerelmemet!”

Hirtelen meglazult az öv. Egy tizenhárom év körüli fiú szaladt el a legény háta mögül. Nagyon hasonlított Dzsemsídre. „Elvágta — ujjongott magában Szelbi. — ő a sógorom!”

Dzsemsíd markába szorította a kioldozatlan csomót, és meglengette az övét, ahogy a szokás kívánta, úgy tett, mintha ki akarná zavarni a vendégeket.

Amikor mind kimentek, Dzsemsíd odament az ajtóhoz, és bereteszelte. A lámpa halvány fényénél is látszott, hogy ég a füle. Még mindig nem nézett Szelbire, az asztal felé indult, és elfújta a lámpát. Sötét lett. Dzsemsíd a feleségéhez lépett, és félénken megfogta a kezét. Szelbi úgy érezte, mintha a férje szíve ott kalapálna a kezében. Dzsemsíd hirtelen a karjába kapta Szelbit.

Az udvar elcsendesült, a kíváncsiskodók is eltávoztak.

A szelídítés

A szokással ellentétben senki sem kísérelte meg. hogy a fiatal házasokon élcelödjön, és Dzsemsídet kinevesse. Ez a legény nem veszi tréfára a dolgot.

NARIMAN DZSUMAJEV

A>

CSÖNDES

MENY

egyszeriben átnyalábolja emberét, és úgy a földhöz vágja, hogy egyhamar nem kel fel.

Az esküvő utáni napon Dzsemsíd korán reggel felkelt, magához vett a fészerben egy kantárt, és elindult a tugajba, oda, ahol a homoksivatag kezdődik. Ott már várta az apja és egy rövid ősz szakállú öregember. Dzsemsíd még nem látta soha. Mellette széles szügyű, megbéklyózott ló tépte a füvet.

— Ez az! — intett a fejével Samurad-aga.

— Csak légy óvatos vele, fiam — mondta aggódva az ismeretlen öreg. — Nagyon szilaj állat

Dzsemsíd odalépett a versenylóhoz, megsimogatta fénylő nyakát, majd egy szempillantás alatt felkantározta, és átnyújtotta apjának a kantárszárat. Gyorsan megtöltött egy nagy zsákot homokkal. A ló megrándult a meglepetéstől, amikor rárakták a terhet, de Dzsemsíd nyugodtan kivette a kantárszárat az apja kezéből, és elindult, maga után vezetve a lovat.

— Ez igen! — bólintott elismerően az öreg.

Miután megjártatta a lovat, Dzsemsíd felült rá. Az állat nyugodtan tűrte.

— Bezzeg a mieinknek nem hagyta magát — mondta az öreg, és a fejét ingatta.

— A ló, az asszony, a kutya megérzi, ki az igazi férfi — jegyezte meg fontoskodva Samurad-aga, elégedetten simogatva fekete, fénylő szakállát.

Déltájban megjöttek az asszonyok és a lányok: a boruk felvételének és a „feleség szelídítésének” szertartása következett.

Az idősebb asszonyok az ifjú feleség egyik, a menyecskék és a lányok a másik oldalára álltak. Majd nagy dulakodás kezdődött, ahogy ezt a szokás tartja.

Szelbi nemegyszer látott ilyen csetepatét, és mindig nagyon szórakoztatónak találta, de most rádöbbent arra, hogy ez csak a kívülállóknak szórakozás.

Az asszonyok egymásnak rontottak, és nagyokat kacagtak, de Szelbi szemében könnyek csillogtak, és minden ködben úszott körülötte. A fiatalasszony szinte már érezte a jasmak érintését az ajkán.

Egy kövér asszony törte most át a lányok kordonját, és letépte Szelbi fejéről a leánytübetejkát. Feltették rá a borukot, majd hívták az ifjú féijet. Az odament Szelbihez, és ráadta a kantárt, ugyanazt, amellyel reggel a lovat vezette.

Szelbi csak ült. szemét lehunyta, és azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld.

Dzsemsíd megérezte ezt, lekapta róla a kantárt, és gyorsan kiment az udvarra.

Samurad-aga arcvonásai megkeményedtek. szemöldökét összevonta, ellenséges tekintettel kísérte' fiát. De tüstént erőt vett magán, a gonosz szikrák kialudtak a szemében, és borotvált fejét simogatva rámosolygott a vendégekre.

A szerencsekívánat

— Néne — hívta Szelbit egy gyermekhang. Az ajtóban ugyanaz a fiú állt. Dzsemsíd testvére. — Ez magának jött, néne. A postás hozta.

Szelbi elvette a táviratot a fiú kezéből.

„Gratulálok, kedves Szelbi. Güldzsan.”

Szelbi elpirult: „Gratulál! Hiszen tudja, ha már férjhez mentem Dzsemsídhez, ez azt jelenti, hogy felvettem a jasmakot Inkább hallgatott volna!”

— Néne, én is kellemes ünnepet kívánok magának!

Szelbi értetlenül tekintett a fiúra. „Miféle ünnep?”

— Miért néz úgy, néne? Ma tényleg ünnep van, március nyolcadika.

— Jaj, egészen elfelejtettem! Köszönöm! — Szelbi megkönnyebbülten felsóhajtott. „Van már itt egy kis barátom” — gondolta boldogan, és ismét s eszébe jutott az éppen jókor eloltott lámpa és az elvágott öv. — Hogy hívnak, kedves?

— Dzsanmuradnak.

— Köszönök mindent, Dzsanmurad.

És Szelbi nyájasan mosolygott új rokonára.

„Tudja, hogy én csináltam akkor mindent!” — örvendezett magában Dzsanmurad, és vidáman kiszaladt az utcára.

A visszaküldött ajándék

Samurad-aga nem bírja sokáig a kisfákban: megjön egy hétre, de alig telik el két nap, már készülődik is vissza.

Most is így történt. Fia esküvője után nyomban útnak indult a Kara-kumba, a nyájakhoz. Csend lett a házban.

A fiatalasszony a maga kis zugában ült, és hímzett. A mezőre nem járt ki többé. Nem háborgatták, csak néhányszor mutatták be a távoli kislákokból érkező vendégeknek. Szelbi már megszokta a férjét, és ha nem haragudna rá az anyósa, egész jól érezné magát A fiatalasszony persze jól tudja, hogy anyósának nem kell sokat beszélgetnie vele — így tartja a szokás —, de hogy egyszer se nézzen rá, hogy úgy tegyen, mintha a menye ott se lenne, ilyen szokásról még nem hallott.

Hát igen, Maral-edzse nem jó szívvel fogadta a menyét, mindennek tetejébe még az esküvői ajándékot is visszakapta ...

Mivel ugyanis a menyasszonykérőknek nem sikerült rávenniük a lány anyját, hogy fogadja el a kalimot. ezért arra kérték, hogy legalább az ajándékokat fogadja el. Ebbe Mive-edzse beleegyezett, de csak azzal a feltétellel, ha a lánya elviheti férje házába személyes holmiját. Persze, senki sem tudhatta, mire gondol Mive-edzse.

Amikor aztán Samurad-aga háza előtt megállt egy háromtonnás teherautó, és lerakták az asztalt, a székeket, az ágyat, a rádiót és egyéb tárgyakat, mindenki megértette, hogy Mive-edzse rászedte a menyasszonykérőket.

De ez még nem lett volna baj, ha a