Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-09-29 / 40. szám
Nő diplomával: KOHÁSZ — Sokan változtatják a nevemet Saroltára, pedig én Sarolt vagyok. Timcsákné Haltenberger Sarolt mérnök. Ez egy hun név, mely feledésbe ment, még névnapom sincs. Valahogy így indult a beszélgetés, amikor találkoztunk. Mert előtte a telefonáláskor őszinte meglepetéssel kérdezte, miért akarunk mi róla Írni, aztán győzködött, hogy ez tévedés, bizonyára nővéréről, Kingáról van szó. Szabó Gyula özvegyéről, aki önerőből hozta létre Losoncon (Luóenec) a galériát. Én meg győzködtem őt, hogy szó sincs tévedésről, róla akarok írni, arról a Haltenberger Sarolt mérnökről, aki a kassai (KoSice) magyar tanítási nyelvű elektrotechnikai ipariskola elvégzése után a kohászati főiskolán sikeresen felvételizett, és 1963-ban befejezte tanulmányait. Talán az egyik kezem is elég lenne összeszámolni azon nőket, akik ezt az iskolát, ezt a szakot választották. — Megint más kérdés, hogy eddig még nem dolgoztam a szakmámban, pedig most már a negyedik munkahelyemen vagyok. A vasműben először normázó voltam, később a külkereskedelmi részlegen önálló szakelőadóként dolgoztam, aztán munkahelyet változtattam, a kerámiai üzemben vagy háromnegyed évig szintén a külföldi kapcsolatokkal foglalkoztam, majd — mintegy három évig — a főigazgatóság tervezési osztályán üzemeink felújításának terveit készítgettem. Ezt már a Hernád partján mondja, miközben fél szemmel a tizenkét éves Karint és a hatéves Károlyt figyeli. Gyerekei nem véletlenül vannak itt, mint találkozásunk színhelyéül sem találomra nevezte meg a parkot. Ide járnak szinte minden nap, a „friss levegőre". Timcsákné most a Kelet-szlovákiai Nehézgépgyár kutatóintézetében dolgozik, szakelőadó, az újítások jogvédelme tartozik hozzá. S ha végiggondolom munkahelyeit, alig akad két egymáshoz hasonló. Munkájával — ezt mástól tudtam meg — mégis mindenütt elégedettek voltak. — Anyámtól tanultam meg, hogy a legértékesebb ember az, aki mindig ott nyújtja képességeinek maximumát, ahol éppen dolgozik. Anyámat sokan ismerik itt, Kassán, hiszen évekig a magyar könyvesbolt vezetője volt. Egyedül nevelt bennünket, mert apánkat fogságba vitték, soha nem tért vissza. Valahogy így vagyok hát ezzel, s ha úgy tetszik, hitvallásnak is nevezhetem a hozzáállásomat. Éppenséggel nem is bánom, hogy nem dolgoztam a szakmámban, mert amit eddig csináltam, minden érdekelt. Sőt, alig van valami, ami nem érdekel. Eredetileg iparművész akartam lenni, érdekelt a kötés, horgolás, különböző figurákat készítettem, mesékhez kesztyüsbábukat, csak későn küldtük el a jelentkezési ívet, így kerültem a kohászatra. A következő évben aztán sikeresen felvételiztem Prágában, de mert már főiskolás vol-CET* tam, s jók voltak az első féléves vizsgaeredményeim, helyszűke miatt elutasítottak. A főiskolán aztán sportoltam, háromszoros universiade-győztes vagyok női tőrben. Sokat vívtam Rácz Katival például, aki akkor kislányként járt hozzánk edzeni. Eddigi munkáim közül a legizgalmasabb a külkereskedelmi részlegen végzett volt. Ahhoz például nem volt elég a tökéletes német és magyar tudásom, angolul is meg kellett tanulnom. Két hónap alatt sikerült. Mostani munkám is tetszik, bár még csak áprilistól végzem, a jogot tanulmányozom. Érdekesnek ígérkezik! Közben egy-egy félmondattal válaszol gyerekeinek, figyelmezteti őket. Különösen a kis Károlyra ügyel, aki igencsak virgonc gyerek, el tudom képzelni, mennyire szorítják őt az iskola padjai. Elsős a magyar tanítási nyelvű alapiskolában. — Jó fejű gyerek mind a kettő. Karin rengeteget olvas. Károly más típus, ő inkább hallgatja a meséket, de most már neki is meg kell szoknia az olvasást-tanulást. Sokan kérdezték — főleg régi — munkahelyemen, miért írattam a gyerekeket magyar tanítási nyelvű iskolába. Lehet hogy magát is érdekli. Nagyon egyszerű: én is magyar tanítási nyelvű iskolába jártam, soha semmi hátrányát nem éreztem, sőt, azt hiszem, csak így érhettem el mindazt, ami eddig sikerült. Ami pedig a nyelveket illeti, tanulni fognak. Illetve Karin már tanul is, s ha Károlyban is erős gyökeret vernek az anyanyelv szabályai, ő is hozzálát majd. Úgy érzem, ahhoz, hogy viszonylag gyorsan és könnyen tanultam meg más nyelveket, engem is a jó anyanyelvi ismeretek segítettek. És még mindig — refrénszerűen — ismételgeti: ugye mondtam, hogy nem vagyok én riportalany, rólam nincs mit írni, Kingát kéne bemutatni. Meg azt is meg-megismétli, hogy mindig is ódzkodott a nyilvános szerepléstől. Egyik történetét mondja: még lány volt, elment a Batsányi-körbe, megkérték, hogy a következő összejövetelen beszéljen a kohászatról, s ő úgy megijedt, hogy azóta sem volt a körben, azt se tudja, müködik-e egyáltalán. —- Egyébként sincs szabad időm, s ha mégis, hangversenyre járok, nagyon szeretem a komolyzenét, egész szép lemezgyűjteményem van. A színházat is kedvelem, a tévében meg is nézem a színházi közvetítéseket. Sajnos, a Thália is, meg a szlovák színházak is hétkor, legjobb esetben fél nyolckor kezdenek, nekem pedig akkor a gyerekeket kell elrendeznem. Talán ha nagyobbak lesznek, közösen járunk majd előadásokra, mert szeretném — függetlenül szakmájuktól, iskolai végzettségüktől —, ha a kultúrát ők is az életük fontos tartozékaként értelmeznék, amely kiegészíti életüket, gazdagítja létüket. Aztán újra a munkájára, hivatására terelődik a szó. Arról beszélgetünk, vannak-e női és férfiszakmák, igaz-e, hogy egy lány nehezen birkózik meg a természettudományokkal, hogy távol áll gondolat- és érzelemvilágától. — Mondhatnók, hogy a kivétel erősíti a szabályt, s akkor valóban egyszerűen és röviden le lehetne zárni ezt a témát. Mert a mérnöknő, különösen az én szakmámban, valóban kivétel. Csakhogy összetettebb a kérdés. Szerintem a kutató alkotó embernek éppúgy szüksége van a fantáziára, mint mondjuk egy művésznek. Igaz, a kutató munkáját sokkal szilárdabban kötik a természet törvényszerűségei és a korábbi kutatómunka eredményei, mint mondjuk a festőművészt, de neki is figyelembe kell venni bizonyos — másfajta — törvényszerűségeket. Ha igaz. hogy a nők fantáziája gazdagabb, mint a férfiaké, akkor már ellent is mondtam a közvéleménynek. Csakhogy: főiskolásként voltam gyakorlaton, a termelésben töltöttem néhány hónapot, és én is mondom, hogy bizony nem nőnek való az a munka. Márpedig a kutatáshoz elengedhetetlenül szükség van részt venni a termelésben, a kutatónak tökéletesen ismernie kell a gyakorlatot is. Végkövetkeztetésként pedig azt mondom, hogy ez alkati kérdés, ami a leginkább bebizonyosodott ezidáig. És mert erősen kísért az este, elbúcsúzunk. Timcsákné Haltenberger Sarolt gyerekeit szólítja. Ideje haza menni, mosdás és néhány perc olvasás után aludni. Már az autóban ülünk, amikor még egyszer megismétli: — Mondtam, hogy nem vagyok én jó alany. Kingáról viszont írjon, ő megérdemli. NESZMÉRI SÁNDOR Kollár Péter felvétele
