Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-09-01 / 36. szám
Nadrágszerepben JVRIJ JAKOVLEV Ott álltam kábultan. nem tudva, hova megyek, mit csinálok. A város idegenné vált. Emberek mentek el mellettem, észre se vettek: akiket meglöktem, morogtak „mit állsz az úton!”, és továbbmentek, mint egy tuskó mellett. Egyszerre Alik hangját hallottam: — Mama, mi van veled? Mit csinálsz itt? Miért vagy sminkben? Történt valami? Szavai mintha távolból jöttek volna. Nem feleltem a kérdéseire, meggyorsítottam lépteimet. Mellettem jött. Az arcomba nézeti, és folytatta a kérdezösködést. Mama. megbuktál? Kifütyültek? — Bukás. .. kifütyülés... — mormogtam, nem lassítva lépteimet. — Mondtam neked, tanácsoltam ... — mondta lágyan, együttérzően, nem úgy, mint legutóbb. „Mondtam . . . tanácsoltam ...” — visszhangzott keserűen a szivemben. Aztán sokáig hallgatva mentünk. Majd egyszerre megkérdezte : — Miéri vagy ebben a kosztümben? Kiszaladtál az előadásról? — Éles pillantást vetett rám, mintha hazugságon ért volna. — Félrevezetsz ... Mondd meg az igazat. Válasz helyett elővettem á cigarettát és az öngyújtót. A dobozt a kezemben tartottam, s a fogammal vettem ki a cigarettát, mint ott. a fiúknál. Kattintottam az öngyújtóval, s a cigaretta végén megjelent a kis vibráló fény. Alik figyelmesen és gyanakodva követte mozdulataimat. — Kérsz? — nyújtottam oda a dobozt. Alik visszautasította. — De hiszen én igazán nem dohányzom . . . Mit csinálsz az utcán sminkben? — Tanulmányozom az életet — válaszoltam szinte gondolkodás nélkül. — Az más. — De nem nyugodott meg, nem hitt nekem. К' iően. majdnem ijedten nézett továbbra is. Ettől az érdeklődéstől az örömnek egy kis szikrája gyúlt bennem, amely egy pillanatra felvillant a sötét bánatomban. Éreztem, nem mindegy neki. mi van velem. Eltűntek a jeges szavak: „Mi újság?" „Minden rendben,” Egy kis időre elfeledkeztem a fődologról, hogy megütött egy nőt, s hogy ez az ütés nekem is fájt. rajtam is csattant. . . — Az előbb csatlakoztam néhány fiúhoz — kezdtem nyugodtan —, eljátszottam egy kis jelenetet. De hisz meg is üthettek volna! — Alik hangjában őszinte rémület csengett. — Nem ütöttek meg — mondtam keményen. — Megüthettek volna, de nem tették. De te. . . Félbehagytam a mondatot, de ő mindent megértett. Tudok arról, hogy megütött egy lányt. — Ez egészen más — mondta szárazon. — Nem! Nem más... Ö is anya lesz. . . — Mama! ... Ő maga a hibás ... Ő... Ekkor valami különös történt velem, először életemben. Megálltam, összeszorítottam a fogam, hogy fájt, és ügyetlenül — nem úgy, mint a színpadon — felemeltem a kezem, és... A mellettünk elhaladó emberek két fiút láttak: az egyik magas, a másik alacsonyabb. Látták, amint a kisebbik ütésre emeli a kezét, és megüti társát, de a másik nem adta vissza. Verekedésre azonban nem került sor. Nem is sejtették, hogy anya és fia. Anya, aki meg akarta védeni a fiát a kamaszoktól, de maga ütötte meg. — Megbánod ezt, anya — mormogta Alik és elment. Először életemben ütöttem meg a fiamat. Nem a kisfiút, hanem a nagy. értelmes legényt. A utcán, az emberek szeme mv láttára. A pofon csattanását az egész város, az egész világ visszhangozta. A szívem majd megszakadt. Éjjel kopogott az ajtómon. Nem válaszoltam. Mégis kinyitotta az ajtót és bejött. Nem aludtam. A villany égett. Mikor bejött, nem mozdultam. Tudom, hogy nem alszol, mama — mondta. Tudom, miért voltál „beöltözve" az utcán. Engem akartál megvédeni. — Nem! — szakadt ki belőlem. — Először védeni akartalak, de aztán már nem. — Értsd meg, egyedül vagyok az egész világon. Nincsenek barátaim, és nincs lány. aki tetszene. — A mai napig volt anyád — mondtam csendesen. Megcsóválta a fejét. Kérdően néztem rá. — Semmiről se tudtál, ami velem történt. Én azt mondtam „minden rendben”, és te megnyugodtál. Alla most azt mondta, hogy minden színésznőnek vannak szeretői ... ez biztos ... Tehát neked is. • Mindegy — mormogtam. — Nem kellett volna De megsértett Mindegy! Közelebb jött hozzám, két karommal átfogtam a fejét, erősen magamhoz szorítottam, és ezt ismételgettem: Mindegy! Mindegy! Könnyeim végiggurultak az arcomon, be a számba, éreztem kesernyés, sós ízüket.. . Mindegy... S magamhoz szorítottam a fejét. Ha kilépek a színpadra, és eljátszom Alikot olyannak, amilyen, tetszik-e majd a teremben ülő gyerekeknek? Lesznek-e. akik tapsolnak, és ki akarnak rohanni a helyükről, amikor meg kell védeni? Vagy közönyösek maradnak? Lehet, hogy valaki magára ismer Alikban, kívülről nézi magát, s akkor valami megmozdul benne, s ő elmozdul a holtpontról? Van-e ennél fontosabb? Lehet, hogy sikerül megmondanom az Alikhoz hasonlóknak azt. amit más nem mond meg nekik. Miután megnézték a darabot, ők mondják meg saját maguknak. Amikor pedig az ember magának mondja meg a kemény igazságot, az már ér valamit. Nagyon sokat ér. Ki fogok menni a színpadra, és eljátszom a saját fiamat. Lehet, hogy senki se tapsol, és szerény ibolyát se dobnak a lábam elé. Nem baj! Nem játszani megyek, hanem harcba. Az anya anya kell hogy legyen. Nemcsak a vérét, a veséjét, hanem meg kell osztania a lelkét is a fiával. A sajátjával és sok más gyerekkel. Felveszem a szőke parókát. Szorítja a fejemet, a csatok szúrnak, egy percre sem lehet megfeledkezni róluk. Ügy teszem fel a parókái, mint lovagi sisakot. Ne gondolják, hogy a sisak könnyű és elegáns, s hogy nem szorítja az ember fejét. Csak a filmeken és a képeken látszik olyannak. Felveszem az inget, amiről hiányzik két gomb. és a kopott nadrágot. A cipőt meg a bojtos, kötött sapkái. Felrakom a festéket: durva szélfútta fiúarc. Nehéz kézen járni, fára mászni, ravasz fogással elgáncsolni az ellenfelet. Hiszen nő vagyok. Nem is éppen fiatal. Majdnem középkorú ... De én járok, mászom, gáncsolok. Ha kell. fütyülök az ujjaimból alakított karikán át. Hiszen színésznő vagyok, aki nadrágszerepeket játszik. Olyan jól kell alakítanom a fiúkat, hogy senkinek se jusson eszébe, hogy nő vagyok. Magammal kell ragadnom őket. Hinniük keli nekem. Mert senki se tudja úgy megmondani nekik a súlyos igazságot, mint én. Harmadik csengetés. Mély lélegzetet veszek, és kilépek a színpadra. Vége Szakály Teréz fordítása DUBA GYULA Duba Gyula készülő regénye, az Örvénylő idő háború utáni történelmünk szépirodalmi feldolgozáskísérlete. Az olvasó bizonyára ismeri az ívnak a csukák c. regény hőseit, akiknek további sorsával, életútjával találkozik. Az Árad a Garam az új regény egy fejezete, melyben a főszereplő — Nagybene Péter — életének egy fontos szakaszát kísérhetjük figyelemmel. A történet 1948-ban játszódik. Kora tavasszal, egy szeles, borús napon, öregapa halálának második évfordulóján a nagymama feketébe öltözött, és kiment a temetőbe. Éppencsak rügyeztek az orgonabokrok, a csupasz szilvafák és gesztenyék ágait hideg északi szél rázta, s belekapott az öregasszony fekete kendőjébe. A sirt benőtte a fii, a tetején megbámult fenyökoszorú és elhervadt, lucskos krizantémok hevertek. Nagybene Andrásnak még nem volt sírköve, jeltelen sírban feküdt, akár a többi, háború utáni halott. Csak a hozzátartozóik tudták, melyik sírban keressék halottaikat. Még kísértett a háború szelleme, a faluban jeltelen sírokba temették a halottakat, mint a csaták után sietve eltemetetteket. mert nincs márvány, és nincs kőfaragó, s ha mégis van, mert biztosan van valahol, az emberek nem keresik fel, mert nem tudják, hol keressék. A katolikusok dolga könnyebb, egyszerű fakereszttel jelölik a sírokat. A református halottak azonban jeltelen sírokban feküsznek, mert ők a föld alatt is tagadják a keresztet, mint életükben. Az öregasszony leszedte a sírról az elszáradt koszorút és a fonnyadt krizantémokat. Míg ezzel foglalatoskodott, nem gondolkodott, de amikor a sír csupaszon elé domborodott, mély szomorúság töltötte el. Szemét elfutotta a könny, hangja elfúlt, kendője csücskét ajka elé emelte. — Végre megpihent, András? — Halkan motyogta a kérdést, életében mindig magázta az urát, és szinte öntudatlanul kérdezte öt: — Nyugodalma van a sok szenvedés után? Nem érzelgősségből tette fel az öregasszony a kérdést, hanem tárgyilagosan és ösztönösen kérdezte meg a föld alatt nyugvó öregapát, mintha csak önmagát kérdezné. S ez valóban így is volt, mert Nagybene András, akit szélütéses bénaságában egy évtizeden át ápolt, már csak őbenne élt. Mások, a falu lakói, az élet törvényei szerint már elfeledték Ha a halottak sírjához megyünk, ott nem velük, hanem önmagunkkal találkozunk. Mert a halottak, bármennyire közeliek voltak hozzánk, már nincsenek, csak az van még belőlük, amit bennünk hagytak, de ez már nem ők, hanem mi vagyunk. Állt a nagymama a kopár sír felett, körülötte készülődött a tavasz, apró füvek és nedves illatok jelezték, hogy a hideg szél nyomán nagy megújulás érkezik, de a temető még kietlen volt, és vigasztalan magányt sugallt. Sokáig álldogált az öregaszszony a sivár ég alatt, motyogva beszélgetett a sírral, lakójának emlékképével, s ez a halk, szaggatott beszéd nem megháborodottságát jelezte, hanem annak a nagy idegenségnek és magába fordulásnak a közeledtét, mely később a magatartásában bekövetkezett. Ekkor rekedt kívül véglegesen, még életében, a való világa. Azután már nem
