Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-09-01 / 36. szám
vállalta a valóságot többé, haláláig tagadta, minden erejével ellene feszült, és kényszerűségből kívüle élt. Nagyapa halála után az öregasszony szótlan lett. Továbbra is abban a szobában aludt, ahol a beteggel lakott, egyedül. Egyre inkább visszahúzódott, csak közömbös, mindennapi dolgokról beszélt, véleményt nem mondott semmiről, és gyakran sóhajtva megrázta a fejét, de nem mondta, miért. Korán feküdt, és korán kelt, ételből a maradékot ette. Nem ült asztalhoz, a tűzhely mellett evett. Később többet beszélt, mind több dologhoz szólt hozzá, de minden szava elutasító volt, semmit nem fogadott el abból, ami történt, és egyre inkább a maga valóságába húzódott, melynek talajáról mindent tagadhatott. Természetes folyamat volt ez, mert öregapa halálával megváltozott a helyzete. Az öreg gazda helyébe Nagybene lépett, az ő helyébe pedig Péter anyja, a gazdasszony, akitől mindenki függő viszonyban van, az öregek és a gyerekek egyaránt. Nem beszélt róla, de öntudatlanul átélte, ahogy az ember életében jelenné változik a múlt. Ez is az idő munkája. Megelevenedik, és élni kezd a múlt, a valamikori tettek feltámadnak. Emlékeiből rég múlt képek lopakodnak elő, és meggyőzik, hogy nem fogadhatja el, ami körülötte történik, szembe kell szállnia vele, és még csak megérteni se próbálja, mert az ő igaza az, ami volt, minden mást tagadnia kell. Azután legszívesebben egyedül dolgozott, a szőlőt kapálta vagy kötözte, eső után kapával és vasgereblyével bejárta az udvart, és a trágyadomb felé vezette a tócsák vizét, a színben rendezkedett, a kamrát takarította, majd a szérűbe vezető úton gyűjtötte össze gereblyével az elhullajtott szénát és lóherét. Tett-vett, egész nap le nem ült, de keveset beszélt. Sokáig állt a sír felett, rendezgetett rajta, megsimogatta, körbejárta, s közben halkan, motyogva beszélgetett. Még keményebb lett, ahogy az öregapával való emlékein keresztül önmagával találkozott, s elszánt és elutasító tettrekészség költözött bele. Ezért mondta, amikor a gazda a rózsaszín könyvecskéről beszélt: — Nem tudom, a kecskelányék hogyan adják be, amit a Széltoló kér tőlük. Csend lett, mint amikor egy társaságban valaki kellemetlen témát vet fel. Tudták, hogy az öregasz - szony Julit hívja kecskelánynak. Azt is tudták, hogy haragszik rá, a kecskéjük miatt, s hogy idegen. Gazda ne tartson kecskét, szegények és nincstelenek állatát, a gazda tehenet tartson, a kecske csak annak jó, akinek semmije nincs. — Kiről beszél? — szólalt meg a fiú indulatosan. — Nézzük hát, lám csak, nem tudja ... Hát ki legeltet kecskét a Pilinckénél, mi? — Haragos arccal, indulatos gúnnyal mondta el a gyerekverset : — „Várd meg az estét, jönnek a kecskék, húzd meg a farkát, potyognak az almák ..." — Kántálva, elnyújtottan, énekelve beszélt, és csúfolódva hozzátette: — Mek-mek-meeeek ... — Ha nem látják indulatát, nevettek volna rajta, mintha tréfálna. De ő komolyan beszélt, gúnyosan és idegesen. — Mit akar? Bolondokat beszél — kiáltott piros arccal a fiú, s nyersen hozzátette: — Elég vén már, mégsem tudja, mit beszél. — Hallgass — kiáltott rá Nagybene. — Azonnal elhallgass! A szülei tudták, hogy esténként eljár, és késön jön haza, s hogy Julival találkozik. Nem szóltak érte, nem is kérdezték, várták, hogy ö szóljon, vagy abbahagyja az ismerkedést. Tavasz elején a Hudec lányok visszamentek Csehországba, s ő elmaradt a barátaitól. A hanyatló nap a pajták fölé ért, a cseréptetők pléhgerince pontosan középen kettészelte, és az alsó felét elfedte. Péter vette a kerékpárját, a Pilinckéhez indult. — Vén bolond ... — Megbántva úgy érezte, hogy gyűlöli a nagymamát, s ezt annyira erősen érezte, hogy indulatos lett, amikor rágondolt. — Mit akar velem a vén bolond?! Langyos, május végi alkonyat volt. Nyugaton, a távoli fák felett, nagy vörösségbe öltözve készült lebukni a nap. Péter kiért a faluból, a napkorong még teljes nagyságában ült a mező szélén, a láthatáron. Alig néhány száz métert haladt feléje, s a vörös tányért fogyasztani kezdte a lilán párás horizont. A szekérútról apró porfelhő szállt kerékpárja nyomán, a mezőn tücskök ciripeltek, és a szőlők irányában, a domboldalon magányos fácánkakasok rikoltoztak. A mélyzöld búza- és árpatáblák között, barna földcsíkokon halványzöld kukorica- és cukorrépasorok húzódtak, párhuzamosan, mint a vasúti sínpárok. Arcának apró bogárkák, vékony hangú legyecskék és szúnyogok csapódtak, és itt-ott a vetések felett elkésett cserebogarak magányos pontjai köröztek. Ahogy a mezei út a lejtő elé ért, a patakok völgyében sötét lombú fák tűntek fel előtte. A fák törzse sűrű bokrok közé veszett. Megsűrüsödtek a párák a vizek menti mező felett. Megállította kerékpárját, és körülnézett. Rövid keresés után a Pilincke mellett meglátta a két távoli színfoltot, egy szürkésfehéret és egy pirosat. Messze voltak tőle, alig mozdultak, de megismerte őket. Kerékpárján felfutott egy tahidra, és a patak túlsó partján a színfoltok felé tartott. A gumikerekek gödrökön és fűvel benőtt csatornákon zökkentek át, s amikor egészen a lány közelébe ért, örömteli várakozást s egyben furcsa szorongást érzett, hogy mit mond, ha találkoznak. De a lány megelőzte: Hát maga ... merre jár? Mosolygott, s a szeme is nevetett. — Kijöttem ... — Magázták egymást. A fiúnak eszébe sem jutott, hogy az másképp is lehetne, s a lány ráhagyta, bár magában csodálkozott a fiún, és éppen azért tetszett neki, mert más, mint a többi. Lágyabb és érzékenyebb, nem tolakodó, hálás tud lenni, s ezt ösztönösen kimutatja. Érzéseiben őszinte és nyílt, kevés szavú, zavarba jön, ha beszélni kell. Kedves fiú. — Este kijön? — Kimehetek ... — Komoly, nagy szemmel nézte, és nem beszélt arról, hogy anyja mindennap azt hajtogatja, nem veszi öt komolyan a Nagybene fiú. Arról sem szólt, hogy maga sem hiszi, hogy valamikor együtt éljenek, nem tudja elképzelni, pedig erre kellene gondolnia, mert felnőtt nö már, anya is lehetne, de ő nem gondolkodik, elég, hogy jól érzi magát vele. Péter sem beszélt nagymamáról; vén bolond, gondolta, és elpirult a szóra: kecskelány ... Nem abban a korban voltak, amikor az ember gondolkodik, ösztöneik közelítették egymáshoz őket, és jó volt, hogy így találkoztak. Ha rajtuk múlik, sokkal többet lettek volna együtt, bár nem tudtak sokat beszélni, és valószínűleg csak nézték volna egymást, fogták volna egymás kezét, és sokat csókolóznak, de csak sötétben; mindketten vágyakozó, gyámoltalan állatkák voltak, testükben, érzékeikben érezték azokat az erőket, melyek közelítik és egymás felé lökik őket, de tapasztalatok híján haboztak, és nem tudták, hogyan keressék meg egymást egészen. Legalábbis a fiú tapasztalatlan és bátortalan volt, s a lány nem biztatta, nem hívta, csak várt, igaz és tiszta kapcsolatra vágyott. Női ösztöneivel megérezte, hogy ettől a fiútól megkaphatja, mert ez tud szeretni. A fiú kerékpárjára támaszkodott, a lány valami kagylóval játszott. A patak partján találta, álltak az egyre tompább, alkonyi fényben, egymást nézték, és ritkán hulló tőmondatokban, közhelyekkel szólva beszélgettek. A fiú újból megkérdezte: — Akkor... biztosan kijön este?... S a lány újra azt mondta:-— Kimehetek ... (folytatjuk) Щ !>.
