Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-07-21 / 30. szám
Én minden vagyok ami lenni akarok és ha akarom megtehetek mindent Én vagyok a felhő és esőzöm Én vagyok a folyó — megáradok Én vagyok a szél Eperfa lombja közt ficánkolok Én vagyok végül a rét is és a rajtam legelgető kislibák szárnyácskája Én vagyok az erdő és a magam erdésze és favágója is én vagyok és éppen a fáimat számolgatom hogy tudjam milyen sűrűn szövöm át gyökereimmel a földet de még nem tudom fejszémmel melyik törzset fogom megjelölni noha zöld vadonomban már fekete irtványokat vágnak a vadorzó árnyak Én vagyok az alvás mely helyettem virraszt Én vagyok a beteljesült álom és minden ami hiányzik belőle köröttem álmodik Én nem álmodom Magam vagyok a rózsa éber szeme a vadon nőtt bokron mely rólam álmodik Énrólam mesél a rét A folyó a mező és az erdő énrólam locsog suttog és suhog Énrólam beszél az udvar és az utca az ő ,,jénahát!''-jával énrólam éneket Énrólam harangoznak és muzsikálnak Engem temetnek el ma és adnak férjhez holnap Enyém a falu az összes bölcseivel Enyém a harangláb a lélekharanggal Enyémek az idegen kerítések melyeken átugrom Énmiattam édesednek a szomszéd szilvái Enyémek a legelők a féllábú pásztorral együtt Én vagyok az ő hiányzó lába énmiattam sántít ő Én vagyok a falu bolondja Az ő púpja nem a falu hátát nyomja hanem az enyémet mert hozzám tartozik a határ is ameddig csak a szemem ellát hozzám tapad minden darabka rög amire bárhol bármikor rálépek Én kizárólagosan és teljesen magamért vagyok én annyian vagyok hogy nem férek el a bőrömben sőt miként a kinőtt ruhákból a ruhám ujjából galléromból és szoknyámból minduntalan kidudorodom a világ négy sarka felé Én vagyok mindenki aki valaha is megérintett A kő vagyok amely beszakítja a fejem A csalán vagyok amely belemar a lábikrámba A rózsa vagyok amely fölsértette arcomat úgyhogy vérvörösre váltan pironkodom miatta egy ártatlan lepkepárért En vagyok az anyám és én vagyok a lányom A nagyapám rajtam keresztül jut el unokájához Én vagyok a legédesebb nővérem mostani tükörbeli ikerképe a valahainak aki nem tud semmit mivelhogy mindent tud mivelhogy még csak most ébredezik míg én már rég ébren vagyok sőt aki itt lábatlankodik köröttem nemegyszer akadályoz a munkámban és valahányszor ha kicsit odébb lépek szemtelenül az utamba áll megint ujja begyével oldalba bök éppen ahol a szivem dobog s azt mondja: ne térj ki előlem Vagyok Nem vagyok megittasulva magamtól Nem álmodozom Én vagyok a magam józan részegsége amely tőlem bennem valóban álomszerűén megittasul Tóth László fordítása Nagy Zoltán illusztrációja Ömlött a nap. Sehol egy felhőfoszlány. Az ég vízszintes és kemény volt, mint egy üvegfedő. Megsajdult a szemem. A kő pedig égetett. Kapkodtam a talpamat. Végre találtam egy helyecskét a zöldben. Mellettem, agyagedényben, árvácskák kókadoztak. Mia a rózsákat, az erős illatokat szereti. Tavaly a Balatonnál szétfeszített egy kagylót, és a húsát kikanalazta a homokba. A héját hazahozta emlékül. Piros pöttyös labda vágódott a képembe. Felugrottam. Úszni vágytam, de a nagy medence tömve volt. így csak paskolgattam a váltamat, hátamat. Egy vörös, szeplős nö, közvetlenül mögöttem, megkérdezte, mi történt a kezemmel? Ugye, a gép .. .? Mert múltkor neki is átszakitotta a tű a kisujját. Azt válaszoltam, hogy igen. Nem hagyta abba. Érdeklődött tovább. Én azt mondtam: bocsánat, és kijöttem a vízből. Alig találtam a holmimat. A helyemen már egy család heverészett. Két év körüli gyerek volt velük, óriási szalmakalapban, ernyő alatt. A törülközőmet meg az aktatáskámat odatették a virágtartó lábához, katonásan. Álldogáltam egy darabig. A papa néha szúrósan rám nézett. Fogtam a cuccot, és elkotródtam. Akkor már határozottan rosszul éreztem magam. A füves területet mind elfoglalták. A kö forró volt, mint az eleven tűz. A talpam különösen érzékeny. A térdemig hasított a fájdalom. Lecsaptam tárgyaimat a melegvíz-medence legfelső lépcsőjére, és becsúsztam a vízbe. Nekitámasztottam a hátamat az oroszlánfejnek. Friss víz csörgött a fejemre. A lábam megenyhült. A körmöm viszont püspöklila lett. Miára gondoltam megint. A hosszú, fehér kezére. De jó, hogy nem adtam ki magam! Előttem egy férfi úszógumira könyökölt. A felesége ott lihegett az oldalán, és nyomogatta a pattanásait. Elégedetten mosolyogtak. Ha valaki meglökné őket... tele lenne a szájuk vízzel Hirtelen kibújtam a csap alól. Büdös szag csapott meg. Tudtam, hogy ez csak képzelődés. Azon a nyáron, amikor bevittek, tölcsérrel töltötte belém egy alacsony, sovány ember a mosogatóvizet, három napon át, mindig ebédidőben. Megnéztem az órámat. Nekitámaszkodtam a medence szélének, háttal a napnak. Csak a fejem volt kint, meg a két kezem, ahogy kapaszkodtam a perembe. Undok látvány. Összezsugorodott, leégett gyertyacsonkok. A gyűrűsujjamra nem fér gyűrű, akkora göb van a tetején. A hüvelykujjamat laposra kalapálták — az egészséges középső messzire kilóg. A jobb kezem valamivel szebb. 1945-ben azt mondta az apám: „Most aztán építhetsz nekünk szép, világos házakat! Rajtad múlik csak, fiam!" Rágyújtottam, bár tudtam, hogy a medencében tilos. Lenyeltem hát a füstöt; nem szeretem, ha rám szólnak. Megreccsent a megafon. Egymás után kétszer kihirdette, hogy utcai ruhában a strand területén sétálni nem szabad. Labdázni nem szabad. A medencébe ugrálni nem szabad. A székeket lefoglalni nem szabad. És a bőrünket ajánlatos olajozni. Ötvenháromban újra megbízást kaptam egy lakótelepre. Felkínálták. Nem fogadtam el. Menet közben hátha visszaveszik. Vagy a nyakamba sóznak egy két szakmai hibát. Ötvenhatban is nyugton voltam, föl se húztam a redőnyt. A megafonban szólt a zene. Lassan, kényelmesen hömpölygött a meztelen tömeg. Barna, piros és fehér húsok. Kiabáltak, nevettek. Az egyik őr is nevetett, akkor régen. Csiklandozta a hasamat... Ekkor kellett volna hazamennem, tudom. De én csak cigarettáztam, egymáshoz dörzsöltem a talpamat a víz alatt. A koponyámat érték a sugarak. Szorongattam a rácsot a medence szélén. Figyeltem a napozókat, irigyen figyeltem őket, az élénkvörös, fonnyadó muskátlik között. Csukott szemmel, gyanútlanul elnyúltak. S ez nem emlékeztette őket semmire. ... Láttam magannr, kérem, újra és újra, egy asztal tetején, meztelenül, mint ezek. Meg sem kötöztek. Amit akartak, azt tették velem... És nem volt bűnöm. Értik? Akkor még semmi. Pedig nem akartam erre gondolni ezen az ideális nyári vasárnapon. Ami elmúlt, elmúlt. Több mint huszonöt éve. Több mint negyedszázad. Persze, azt a nagy munkát elvállalhattam volna. Amikor újra .. . Talán akkor más lennék ma. De nem vállalhattam el. Úgy éreztem, velem minden megtörténhet. Én, tetszik tudni, folyamatosan félek. Szóval csak ácsorogtam, és egyre jobban szúrt a tarkóm. Próbáltam összeszedni magam. Mélyeket lélegeztem. Felfedeztem az égen egy felhőt. Áttetsző és kocsonyás volt az is. És akkor szokatlanul erősen megfájdult bennem valami. Úgy, de úgy fájt... Sikerült nekik! Annak a néhány hóhérnak. Hitvány vagyok, gyáva. Bebizonyítottam saját magam. Ahogy múlik az idő, egyre inkább olyan leszek, mint amilyennek megvádoltak: patkányfajta. A nö ekkor érkezett. Odaállt az orrom elé. Szétfröcskölte a vizet. Zöld lastexbikinit viselt. Gondosan, figyelmesen, odaadó arckifejezéssel kenegette a combjait. Arányos, izmos teste volt. Huszonöt éves lehetett. A szemét nem láttam, sötét, ferde ivű napszemüvegét nem tette le. Puha frottírt terített maga alá, óvatosan ráereszkedett. Felkattintott egy fehér bakelit dobozt, és enni kezdett. Meghámozott egy főtt tojást. Zöldpaprikát harapott hozzá, vastag héjút, erősen ropogtatva. Azután kiválasztott egy őszibarackot. Lekaparta hegyes, rózsaszín körmével a héját, s a belét félig leeresztett pillákkal fölszürcsölte. Utána jóllakottan elnyöszörödött, és hanyatt vetette magát. A karját a feje fölé dobta, a melle könnyedén lebillent a hónaljához. A lábát lazán széttárta. Nem gyötörte semmi. Nem gyanakodott veszedelemre. Megsajnáltam. Vagy fel akartam ébreszteni a kábulatból. Vagy meggyűlöltemrés bosszú volt...? Nem tudom. Ahogy ott feküdt előttem, önelégülten és biztonságban, a talpa az arcom előtt fehérlett. Egyetlen bőrkeményedés se volt rajta! A takony bőrön átvilágítottak a hajszálerecskék. Egy pillanat alatt történt. Megszivtam az égő cigarettámat, és belenyomtam az izzó parazsat a talpa közepébe. Az ordításra még emlékszem. Azután valaki fejbe vert egy fapapuccsal. Elvesztettem az eszméletemet. Mire magamhoz tértem, már ott ült a rendőr mellettem. EH •£
