Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-07-21 / 30. szám
Nadrágszerepben JUKIJ .1.1 Ki >VLEV Sokan úgy vélik, hogy színésznek lenni könnyű: hiszen a színészek azt mondják és teszik, amit megtanultak. Nem Így van. Amikor színpadra lépek, úgy érzem, mindent először csinálok. Hiszen mindennap új közönség ül a teremben, és nekem meg kell győznöm őket valamiről, nem csupán gépiesen ismételnem, amit betanultam. Ha nem sikerül, akkor az én drága nézőim úgy mennek el a színházból, ahogy jöttek. Nem változik bennük semmi. Mikor az előadás befejeződik, s a függöny összemegy, boldog és fáradt vagyok. Egészen a szédülésig. Úgy megyek a színpadon, mint a hajó fedélzetén. Odaülök az öltözőasztalomhoz. A tükörből rám mere*! a szőke üstökü csodálkozó kölyök. Az orra keskeny, az arca csontos. Nézem a tükörben, s nincs kedvem elválni tőle. Olyan jól dolgoztunk együtt. De ideje, hogy ismét asszonynyá változzam! Fejemhez nyúlok, megragadom kemény szálú hajam, és leveszem a parókát. Egyszerre megkönnyebbülök: nem szorít a paróka, s a parókát rögzítő tűk se nyomódnak a bőrömbe. A fiú megváltozik, fekete hajú lesz, de még mindig fiú. Akkor bekenem az arcom vazelinnal, fogom a törülközőt, és beborítom vele. És törlőm, törlőm, mintha egy szemtelen álarcot akarnék eltüntetni. S csak amikor már ég az arcom, az orrom, az állam, akkor hagyom abba. Ez már nem ő! Eltűnt! Fáradt, égő arcú, fekete hajú asszony néz rám a tükörből. Haját összekuszálta a paróka. Csak a fiú szeme maradt meg. Fekete, éles, csúfondáros szeme. Megkönnyebbülten felsóhajtok, s indulok haza. Lassan elfeledkezem a szőke hajúról. Mintha elmaradna mögöttem a városi utcákon. Visszatérnek asszonyi gondjaim. Aliljra gondolok, a fiamra. 2 Rátaláltam Antejre, aztán megjelent az életünkben Alik. UH 14 Állomáson találkoztunk. A vonatomnak indulnia kellett, én mégis lassan mentem a peronon egy óriási, nehéz bőrönddel. Mintha nem is én vittem volna, hanem a csomag ragadott volna kézen, nem engedett, mintha azt akarta volna, hogy a vonat nélkülem menjen el. És akkor valahonnan ott termett egy magas, sovány, napbarnított férfi. Lehet, hogy nem is volt olyan nagyon magas, csak mellettem tűnt annak, mellettem mindenki magasnak látszik. Mellém ért, és azt mondta: — Engedje meg, hogy vigyem a csomagját. Nem mint hordár, hanem mint lovag. De miféle lovag volt! Rövid ujjú zakót, bő, kopott nadrágot és valamilyen vörös sapkát viselt. De míg néztem és elgondolkodtam, kivette kezemből a bőröndöt, és egyszerre csodálatosan könnyűnek éreztem magamat, már-már súlytalannak. Szinte a föld felett repültem. Lovagom nagyon gyorsan ment, mintha nem is az én bőröndöm lenne a kezében, hanem egy másik, amely üres és könnyű. Úgy éreztem, hogy ez a csodálatos könynyüség belőle ered, s amíg mellettem lesz, mindig könnyű és vidám leszek. Aztán, már a vonaton megmondta, hogy Antejnek hívják. Nehéz, háborús időben született, akkor még pelenka se volt. Őt, az újszülöttet, újságba csavarták, mint a heringet. Ezt mondta, mint a heringet. Akkor határozta el az apja, hogy szép nevet ad neki. így lett Antej. Az apja negyvenháromban ment ki a frontra, és nem tért vissza többé. így utaztunk kettesben. A folyosón álltunk, az ablaknál. Az utasok már' mind aludtak. Mi csak álltunk. Ő mesélt, egyre mesélt. Lassan azt éreztem, nem csak úgy egyszerűen utazom, Antej visz valahová. Aztán meg úgy tűnt, hogy nemcsak estétől utazunk, hanem már nagyon régóta: talán egész életünkben így álltunk a vonat ablakában. És nem unatkoztunk. Amikor világosodni kezdett, kis tavat láttunk. Sima víztükrén két fehér folt. — Nézze, hó! Úgy láttam, hogy a vízben két kis hócsomó úszik. — Ez nem hó, hattyúk. Északra repülnek. Leszálltak a vízre. Még sohasem láttam vadhatytyút. Csak olvastam róluk. Nagyon jelentéktelennek tűntek, kis hócsomóra hasonlítottak. Nem hittem, hogy elrepülnek, annyira mozdulatlanok voltak. A vonat távolodott a tótól, én fél szemmel még mindig a hattyúkat néztem. És elrepültek. Egyszerűen felemelkedtek a tóról, két hócsomóból két büszke fehér madár lett. — Repülnek — suttogtam. — Természetesen — bólintott Antej. Nála ez beletartozott a dolgok rendjébe. Hirtelen úgy éreztem, hogy többé nem tudom felemelni a bőröndömet, szükségem van Antejre. Nem mint hordárra, hanem lovagra. Később a férjem lett. Aztán megszületett Alik. Ha kopott nadrágban és hiányos gombú ingben megjelenek a színpadon, cigánykereket hányok vagy a két ujjamat a számba dugom, és így fütyülök, nehéz elképzelni, hogy anya vagyok, s azt is, hogy néha éppen a fiamat alakítom. Alik segít nekem. Figyelem öt meg a barátait. Megtanulom szavaikat, szokásaikat, modorukat. Bár nem mind érdemesek bemutatásra. Azt akarom, hogy a gyerekek, akik a színházban ülnek, ismerjék meg magukat és a barátaikat. Alik nem is sejti, hogy tanulok tőle. Ez az én titkom. Vannak olyan dolgok is, amiket nem akarok megtanulni, nem bírok; s szeretném, ha Alik is elhagyná rossz szokásait, s fáj, ha hiába töröm magam. Néha egyenesen úgy érzem, hogy nem is az én fiam. Mintha szerepet játszana. Várom, sajnos hiába, hogy leveszi majd a parókát, letörli a festéket, és újra az én Alikom lesz. A kicsi Alikkal nagyon jó barátok voltunk. Együtt tanultunk: ö az egyszeregyet, én a szerepemet. Kikérdeztük egymást. Előbb megtanulta a szerepemet, mint én. Jó emlékezőtehetsége volt. Mulatságos dolgok történtek vele. Egyszer torokgyulladása volt. Azt tanácsolták, főzzek krumplit, és szívja be a páráját. Egyszerű népi gyógymód. Meg is tettem. Odaültettem Alikot a fazékhoz, s lebontottam kendövei. Csendben ült. Már nyugtalankodni kezdtem, nem aludt-e el. (folytatjuk) LYDIA VADKERTI-GAVORNÍKOVÁ Vagyok Vagyok Lé/egzem látok hallok és érzek Ott vagyok mindenütt ahol éppen vagyok és ahol nem vagyok nincs senki sem Nem kérdezem meg az udvaron hol vagyok és mi van az utcán ahol éppen nem vagyok Otthon vagyok a világban és a világ otthon van nálam Tudok mindent Nem kérdem meg a fűtől hogy milyen Én magam vagyok a fű és most éppen azt figyelem milyen a színem illatom és ízem JÓKAI ANNA V/IS/IRN/IP Nem volt okom rá. Ha százszor kérdezik, akkor is csak ezt felelhetem. Talán a meleg miatt történt. A nagy melegben felfött az agyam. Persze, ez a legszörnyűbb: ha így bukik ki az emberből gonoszság, látszólag csupa heccből. Elmesélem. Jegyzökönyvön kívül. Nem is mentségül. Csak hogy ne nézzenek rám ilyen kirekesztő iszonyattal. Mia nem jött ki velem. El kellett volna mennem érte? Nem szeretek a folyosón ácsorogni, nyomogatni a csengőt, miközben a szomszédok röhögnek a függöny mögött. Az ember óvatos. Ledobáltam a szűk vetközőben a ruhámat. Felhúztam a rikító színű fecskenadrágot. A többiek mind szolid csíkosat hordanak; a főnököm is. „Megtanulhatta volna viselni a diplomát, mérnök úr, ötvenéves, vén fejjel..." — Fütyülök rá! Ellenőrzőm a tervrajzokat, a kézjelemmel továbbadom. Utánam még három ember átvizsgálja. Az ilyen munkát szeretem. Néztem magam a tükörben, mielőtt kiléptem a placcra. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára egyedül strandon. S éppen vasárnap! Tetszett a mellkasom. A kezemet hátul összekulcsoltam, nem látszottak a körmeim. Ebben a pózban akartam sétálgatni a víz körül.
