Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-07-14 / 29. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPITI ООКТОНЛ SSZOrtY 1897. május 14-én, napsüté ses májusi délelöttön volt az avatás. Vince — Vilma tudta nélkül — meghívókat küldött szét, rokonoknak, barátoknak, sőt távoli ismerősöknek is. „Hadd lássa mindenki — gondolta Wartha, míg titokban címezte a sok meghívót —, hogy a mai naptól kezdve nem bába a feleségem. Hadd lássák a kaján ismerősök, amikor hivatalosan elismerik azt, amit régtől fogva el kellett volna ismerniük." Az avatás napján Anna már hajnalban talpon volt. Végigjárta a környéket, becsengetett a szomszédos villákba, s ragyogva közölte, hogy mától fogva senki sem veheti el asszonyától a doktori címet. Miután ezzel elkészült, a szobalányt noszogatta, takarítson ki minél előbb, bizonyára jönnek a gratulálok. Vilmához nem mert bekopogni, már előtte való este arra kérte, hogy feküdjön ma minél tovább, hadd legyen kipihent ezen a napon. Megrendelte a fodrásznöt, noha Vilma mindig egyedül fésülködött. A fodrásznő reggel kilencre jött. Vilma kicsit csodálkozva nézett rá, majd Annára esett tekintete. Anna kérő pillantással viszonozta tekintetét. — Rendben van! — mondta Vilma, beletörődve a megmásithatatlanba. — Kérem, fésüljön meg minél ünnepélyesebben! Anna rendelt kocsit is, és gondosan beültette Vilmát, férjét és Vilmit. Gyurkát már nem engedte beülni, félt, hogy ha négyen lesznek, összegyűrődik asszonya gyönyörű, nehézselyem-ruhája. Az avatást a központi egyetem épületében tartották, mind a négy kar doktorjelöltjeit egyszerre avatták. Vilma itt is egyedüli nö volt, mint annak idején Zürichben. De míg ott egyetlen hozzátartozója sem szorongott a zsúfolt padsorokban, itt minden mozdulatát szerető pillantások kísérték. Az első padsorban Wartha ült, sötét díszmagyarjában. Mellette Vilmi nézett nagy. ГТ*1 14 bámuló szemmel édesanyjára. Hiába magyarázták', nem értette meg teljesen, mi az a nagy ünnepség, amelyen most részt vesz. Csak azt tudta, hogy ezentúl édesanyja nem fog annyit tanulni, többet lehetnek együtt, s neki is mesélhet nemcsak György nagypapának. Amikor a rektor belépett fekete talárban, nyakában széles aranylánccal, a négy dékánnal együtt, Vilmi felkiáltott. Szerencsére Gyurka gyorsan szájára tapasztotta kezét, és úgy súgta: — Most nem szabad beszélni, Vilmi, majd később! A kislány bátyjára nézett, és csodálkozva kérdezte: — Miért sírsz? És miért sir édesapa ? Gyurka nagyot nyelt, és úgy felelte: — Nem sírok, talán valami por került a szemembe! Gyurka férfiasán visszatartotta könnyeit, sírt helyette Anna, zokogott Fruzsina, aki egy cseppet sem szégyellte, folytak-folytak végig a könnyek az arcán, majd letörölte őket, s megnyugodva látta, hogy Katalin is sír. Bizony, még Györgynek is elhomályosodott a tekintete, ebben a pillanatban úgy érezte, hogy valójában mindent neki köszönhet Vilma. Mert ha ő annak idején nem engedi el Zürichbe, sohasem lesz belőle orvos. Eszébe sem jutott, hogy Vilma erejét az ő ellenkezése sem tudta volna megtörni, elindul az útján, ha bármilyen akadályba ütközik is. Vilma nővérei is eljöttek, Iréné és Irma. két fáradt öregasszony, férjükkel, akik szintén megöregedtek a nagy pénzhajszában. Csak Jerne mentette ki magát. Gyurka nem is csodálkozott azon, hogy unokahúga nincs itt. Mintha valami titkos megállapodás lett volna közöttük, hogy elkerülik egymást. Kálmán magával hozta feleségét és kisfiát. Vilma öccsei csak sürgönyt küldtek. Béla képviselőnek lépett fel Szatmárban, s választások előtt nem akarta otthagyni a kerületét. Viktor sem jöhetett, mert bátyja segítőtársa volt a választási hadjáratban. És a padsorokban kíváncsi tekintettel néztek Vilmára az ifjú medikák, akik már másodéves hallgatói voltak az egyetemnek. Nézték az egyenes tartású, karcsú, magas asszonyt, akinek szőke haja fehér volt a halántéka táján. Ismerték a történetét, tudták, micsoda hallatlan energiával, szívóssággal harcolt, micsoda akadályokkal kellett megküzdenie amíg idáig jutott. — Ötvenéves. Igazán nem látszik annyinak — mondta az egyik fiatal lány —, és nézzétek, az a magas férfi a férje: Wartha Vince. Bátyámat tanítja a Műegyetemen. Wartha mellett a kislány a lánya, és az a bajuszos, csinos szőke férfi a fia! — Hasonlít rá, éppen olyan kék a szeme! Gyönyörű szeme van! — állapította meg egy másik lány. Amikor vége lett az avatásnak, a harmadik, aki hatalmas csokor virágot tartott a kezében, társnőihez fordult: Most most menjünk oda! A többiek húzódva néztek egymásra, de aztán mégis megindultak Vilma felé. Magukban formálgatták a mondatokat, mivel köszöntik az első magyar orvosnőt, akit ötvenéves korára avattak doktorrá. Tudták, hogy Hugonnai Vilma egyike azoknak, akik az ő útjukat tették könnyebbé. Azt, hogy ők egyetemre járhatnak. Hugonnai Vilmának és szerte a világban néhány ilyen elszánt társnőjének köszönhetik. Mentek a lányok izgatottan, dobogó szívvel Vilma felé. És amikor a közelébe értek, egyszerre megtorpantak, de aztán mégiscsak továbbmentek. A csokrot tartó lány hirtelen mozdulattal átnyújtotta a virágot, s beszélni akart. De a szépen elgondolt mondatok helyett nyakig pirulva mindössze ennyit tudott mondani: — Köszönjük! Vilma, aki férjébe karolva kifelé indult a teremből, első pillanatban értetlenül nézett a kezébe nyomott hatalmas csokorra és a feszengő, izgatott fiatal lányokra. De a következő másodpercben megértette, mit jelent a kurta „köszönjük" szó. Magához ölelte a virágot átnyújtó fiatal teremtést, majd mellette álló kislányára nézett. És mintha mindazt hallotta volna, amit mondani akartak, mosolyogva felelte: — Igen, nektek már könnyebb lesz! Vége VALENTIN BENIAK Nehéz a jószág pásztorának Nehéz a jószág pásztorának, perzsel a dél, szememre álmok szállnak. Add, Uram, hogy Yokohamában lehessek szolgád, zöld pagodában. Ősz pap oktasson titokzatos jelekkel, gongra ébredjek narancsfák között reggel. Teaházakban tölthessem minden estém. csókokat hintve szét a kis gésák testén. A Fudzsijama körül hosszan vigyen a vonat, útközben fessek tájképet, sárkányosat. Kip, köp, két fapapucsom kenyeret kéregét, felhőként kószáljam be majd a mandarin eget. Játszi légy, csacska. versem, te nyugati bölény, dorombolj, mint a macska, egy jókedv-isten ölén, ki, ha a föld meginog és sűrű zápor hull rám s aranyszín lepkéket hord lábamhoz a hullám, hogy ke/yhem kiitassa, kést kínál, harakirit, míg kolibrik dalolják a fejem fölött: csirip, csirip (Simkó Tibor fordítása)