Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-07-14 / 29. szám
ТЙ A nagy Sztanyiszlavszkij mondta, hogy a színház a ruhatárnál kezdődik. A miénk még előbb — a bronz oroszlánfejnél, amely a bejáratnál fogadja az érkezőket. Fogai közt egy nehéz karikát tart, amely a kilincset helyettesíti. Ha a néző nem késik, feltétlenül elidőzik az oroszlánnál. Megsimogatja borzas sörényét, megérinti hideg orrát, és fesztelenül bedugja kezét a szájába. Aztán, mintha össze akarná mérni vele az erejét, megfogja a karikát, és húzza maga felé. Megmondom előre, ezt a karikát még senkinek se sikerült kihúzni a félelmetes fogak közül. De a nehéz tölgyfa ajtó megadja magát, és lassan kinyílik. Az oroszlán kívül marad, a néző pedig bejut, a színházba. A mi színházunk az oroszlánfejnél kezdődik. Aztán a ruhatár következik, ruhatári zsetonok csörgése, majd a vörös szőnyeggel borított márványlépcső (mintha a világűr hőseit várná), majd a kristályfüggös kandeláberek és a nézőtér intarziás parkettje. Végül a büfé, ahol felvágottas szendvicsek ajánlkoznak pompás étkül. A nézőtér bejáratánál állnak a jegyszedő nénik. Az ajkuk szigorúan öszszezárt, egyenruhában vannak, mint a katonák. A gyerekeket rossz szemmel nézik, önszántukból talán sohasem engednék őket a terembe. Aztán felhangzik a csengetés, és a szigorú őrök homlokráncolva, mintha fájna valamijük, félreállnak, utat engedve a dobogó-zúduló viharos lavinának. A színház megremeg, mintha földrengés támadt volna, a kandeláberek függői panaszosan csilingelnek. Szegény színház! Napról napra elszenvedi ezt a viharos benyomulást. Csoda, hogy nem dőltek még össze a falak. S aztán az ifjú nézők leülnek, elcsendesednek. A nagy kerek csillár elhalványodik, majd egészen kialszik. A bársonyfüggöny csendben szétnyílik. A színpad nagy négyzetén ekkor a világnak egy új darabkája látható: tengerpart vagy iskolai folyosó, hajófedélzet vagy közönséges udvar, ahol kötélen szárad a fehérnemű. Nyár vagy tél, eső vagy hó. Nappal vagy éjszaka, háború vagy béke. A mai nap vagy a rég múlt idők. A teremben csend lesz, mintha kiNadrágszerepben 1. ürült volna a nézőtér. Pedig minden egyes szék foglalt, csak átalakult megfigyelőhellyé, ahol egy-egy figyelmes szempár csillog, s ahol izgalomtól elakadva ver a szív. A nézők viszszafojtják lélegzetüket. Várnak. S akkor én megjelenek a színpadon. Alacsony termetű vagyok, a lábam vékony, a vállam hegyes. Rövid szőke hajam kis tincse a homlokomba hull. Magasan ívelt szemöldököm csodálkozó kifejezést ad arcomnak. A szám elég széles, különösen, ha nevetek. Az államat egy gödröcske osztja ketté, a járomcsontomon piros foltok, mint két érett eper. Kitartóan próbálgatom az arcom: összehúzom az orrom, váltogatva felvonom a szemöldököm, bigygyesztem a szám, kacsintok, úgy hunyorítok, hogy sötét szemem egészen eltűnik a szempillák mögött. Aztán mosolygok, s látszik a fogínyem rózsaszínű széle, és meg lehet számolni a fogaimat. Felnőtt vagyok, de a színházban fiúszerepeket játszom. Tudok kézen járni, fütyülni úgy, hogy két ujjamat kör alakban a számba teszem. Tudok olyan fogásokat, amelyekkel bárkit el lehet gáncsolni, és olyan magabiztosan tudok járni, hogy a kölykök pukkadoznak az irigységtől: lassan megyek, kacsázva, mintha nem is lépnék, hanem váratlanul labdába akarnék rúgni. Általában sok olyasmit tudok, ami minden srácnak hasznos. Színésznő vagyok, aki nadrágszerepeket játszik. Nadrágszerepes, amint mondják. Mindennap boldog izgalommal jövök el otthonról. Kezdetben még nyugodtan megyek, mint a többi járókelő. De fokozatosan gyorsítok, sietni kezdek, bár van elég időm. Úgy sietek, ahogy ünnepre szoktunk, attól félve, hogy nélkülünk kezdődik el. Ünnep is a munkám, mely mindennap véget ér, hogy újra kezdődjék a következőn. Ünnep, mely csak az enyém, de ugyanakkor minden nézőé is. Eljövök otthonról már nem nagyon fiatal aszszonyként, izgalmakkal, gondokkal: mi lesz az ebéddel, amit nem sikerült elkészítenem, a fehérneművel, amit nem tudtam kimosni, pedig hogy igyekeztem! A kifizetetlen számlával. amire nem futotta a pénzemből, az orvossággal, amit megint elfelejtettem bevenni! És itt vannak még a fiam, Alik kettesei. Szóval ilyen gondok nyomják a vállam, amikor kilépek a házból. De útközben meglepő változáson megyek keresztül: gondolataim másfelé terelődnek, nyugtalanságom elmúlik. Elfelejtem a kifizetetlen számlákat, a mosatlan fehérneműt, a kiégett vasalót, az eldugult mosdókagylót. S az, hogy Aliknak megint kettese van, istenem, hát mindenkivel megtörténhet ilyesmi. Kettes! Érdemes szomorkodni miatta ? Legközelebb majd megcsinálja a leckéjét, vagy egyszerűen leírja valakiéről. Asszonyként indulok el, de a színház épületéhez már kölyökként érkezem. Még farmerszoknya van rajtam, blúz, a nyakamon könnyű sál, még krokodilbőr táskámat tartom a kezemben, de már kölyök vagyok. Odamegyek az ajtóhoz, megfricskázom az oroszlán orrát, és megpróbálom kihúzni szájából a karikát. Ha az ajtónál hever valamilyen doboz, belerúgok, hogy átrepül az utca másik oldalára. A járókelők csak néznek, és megvonják a vállukat. Nem tudják, hogy már elkezdtem a szerepemet. A színházban tudják, mit játszom, s akkor sem csodálkoznak, ha korláton csúszom le. Bemegyek az öltözőmbe, ledobom a blúzt és a szoknyát, s felveszem a kopott kamasznadrágot, az inget, amiről két gomb hiányzik meg a félretaposott sarkú cipőt. Aztán a fejemre húzom a szőke parókát, föléje a kis gyapjú bojtos svájcisapkát — és véglegesen fiúvá változom. Várom a csengetést. Bár a színházban meleg van, kicsit ráz a hideg. Az izgalomtól. Úgy érzem, mintha most csinálnám először. S ez mindennap Így van, félek kilépni a színpadra. Felhangzik a csengetés. A második. A harmadik. Mélyet sóhajtok, és kilépek a színpadra. Sok fény, a színpadi lámpasor világít a szemembe. A nézőtér ezért nagy, sötét mélyedésnek tűnik. Nem látom a nézőket, bár minden hely foglalt, csak hallom őket. Sőt, mikor a terem egészen csöndes, úgy érzem, egészen JURJJ JAKOVLEV közel vannak a gyerekek. Hallom a lélegzésüket, hallom, ahogy ver a szívük, s azt is, amikor lélegzet-vissza^ fojtva figyelnek. A színpadra lépek, és öt perc múlva minden kölyök az enyém, aki a teremben ül. Oda mennek, ahova vezetem őket. Ha szellemes megjegyzést teszek, felnevetnek, röhögésben törnek ki, mintegy vezényszóra. Tapsolnak nekem, hogy a színház is beleremeg. Kiabálnak, hogy buzdítsanak, s ha valaki bántani mer, a színpadra akarnak rohanni, hogy segítsenek. A kis fruskák csendben ülnek. Némelyikük. suttogva elitéi mint nagy kópét és huligánt, de a szívük mélyén nagyon is tetszem nekik. A titkolt érzéstől elpirulnak. Jó, hogy a sötét teremben nem látják egymást. Néha igen rossz kölyköket kell alakítanom. Olyankor a felnőttek elégedetlenek. Értekezleten arról beszélnek, hogy közvetlen játékommal rossz példát adok a gyerekeknek. Minél jobban játszom, annál inkább. Nem vitatkozom velük. Hallgatok. Pedig tudom,, hogy azokban a gyerekekben, akiket „rossz kölyköknek" nevezünk, mindig van valami jó, csak nagyon mélyen rejtőzik. Arra törekszem, hogy a nézőtéren ülő gyerekek észrevegyék ezt a rejtett jót. Azok a „rosszak" pedig, akik eljöttek a színházba, megismerhessék magukat, és megtalálhassák magukban a jót, amiért nem jár osztályzat vagy kitüntetés, amit egyszerűen észre sem vesznek az emberek. (folytatjuk) Jurij Jakovlev szovjet-orosz író kisregényében a modern színház világába kalauzolja olvasóit, s teszi ezt lenyűgöző természetességgel egy kölyökszerepeket játszó, egyébként komoly családanya-színésznő gondjain, örömein, munkáján keresztül. Új folytatásosunkban a hősnő maga mondja el érzéseit, benyomásait, véleményét a világról és az emberekről, s a színházról, a színészetről, az alkotó munkáról. Ш 15
