Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-06-16 / 25. szám

KERTÉSZ ERZSÉBET VILPM DOKTOR/ISÖZORY — Vince bécsi találmányaiból — felelte tréfásan Gyurka. - Más va­gyont szerezne ennyi felfedezésből! — Lehet — bólintott Wartha —, de én nem azért kísérletezem, hogy pénzre váltsam át a kísérletek ered­ményeit. És nincs is ró szükségünk! Vagy nincs meg mindenünk? Vilma, szeretne gazdag lenni? — Gazdag? Ugyan minek? — Vil­ma mosolyogva vállat vont. — Be­vallom, a kislány miatt mindig vá­gyódtam egy kertes házra, de most, ha az is meglesz, akkor már csak ... • — Akkor már csak a diploma nosztrifikálása van hátra! És higgye meg, annak is eljön az ideje! — jelentette ki Wartha. — Nos, holnap kijön velem megnézni a házunkat? — És ha édesanyának megfelel, mindjárt be is költözünk? - kérdez­te Gyurka. — Azt hiszem, akkor is csak ta­vasszal — mondta Wartha. — Né­hány változtatást akarok a házon, be akarom vezetni a központi fű­tést, a kertben kis úszómedencét építtetek, homokozót, innen aztán nem kell elmennünk nyaralni sem a Sváb-hegyre, sem külföldre. Vilma másnap férjével együtt megnézte a házat, és neki is épp­annyira tetszett, mint Gyurkának. Mindjárt ügyvédhez siettek, s el­készítették az adásvételi szerződést. De közben a tulajdonos súlyosan megbetegedett, úgyhogy csak fel­­gyógyulása utón cserélt gazdát a ház. 1894 februárjában írták alá a szerződést, és ugyanez év máju­sában költöztek a Szabóky utca 41. szám alá. — Életem első igazi otthona - mondta Vilma, amikor elhelyezték holmijukat, amikor helyet találtak Vince fokos- és puskagyüjteményé­­nek, éppen úgy, mint cserepeinek, könyveinek, virágainak. A kis Vilma lelkendezve szaladgált a kertben, és marokszámra szedte a korán érő májusi cseresznyét. Telerakta vele a zsebeit, a fülébe akasztott egy­­egy párat, majd gyönyörűséggel lá­tott neki az evésnek. — De Vilmi, még nem érett a cse­resznye! — szörnyülködött az új szobalány, Anna azonban leintette: — Ne ijedezz, a doktorasszony szerint a legegészségesebb étel a friss cseresznye. Már nagyon sok beteg meggyógyult tőle! Volt olyan is, akiről az orvosok lemondtak, és cseresznye- meg eperkúrával telje­sen rendbe jött. Az új szobalány kicsit kétkedve fogadta Anna szavait, de nem mert megszólalni. Anna pedig végigjárta a házat, mint egy diadalmas had­vezér, s a kapualjban megállt. — Ide pedig hamarosan kiszögez­zük az orvosi táblát — jelentette ki határozottan —, megérdemli azt az én asszonyom! Gyurka Bábolnán kapott állást, az Állami Ménesbirtokon, s jó­kedvű, elégedett leveleket írt haza. Egy cseppet sem bántotta, hogy a más földjén gazdálkodik, hogy a más lován lovagol. Vilma örült, hogy fia semmit sem örökölt az apja mindig visszafelé néző, kesernyés, tunya természetéből. Nem vágyott saját birtokra, saját ménesre. Ha Pestre jött, és meglátogatta apját, az fanyarul hallgatta Gyurka lel­kendező előadását, s miután Ka­talin kioktatta, hogy ne beszéljen a múltjáról, nem is emlegette, hogy annak idején milyen nagy urak voltak a Szilassyak, és hány nemes paripa közül válogathatott, ha lova­golni volt kedve. Nem mondta, mert Katalin figyelmeztetése nélkül is tudta, nem jó azt a témát fesze­getni. Mert hátha Gyurkának kedve támad és megkérdi: „Mi lett a földdel, mi lett a ménessel, édes­apám?" Mit feleljen akkor? De Gyurka nem kérdezett sem­mit. Szerette és szánta, nagyon szánta azt az összetört öregembert, aki két asszony kegyelemkenyerén élt. Mert Vilma is igyekezett segí­teni, anélkül, hogy megbántsa az érzékenységét. Katalin pedig nyíl­tan eltartotta. És György mindezt elfogadta, azzal a közönnyel, omely­­lyel az életet hosszú évek óta szem­lélte. Katalin meglátogatta Vilmát új otthonában. Györgyöt is magával cipelte, elég nagy fáradságába ke­rült, hogy rábeszélje a - György szerint - „fárasztó kirándulásra". Katalinnak nagyon tetszett a ház, különösen a kerttől volt elragadtat­va. és azt tanácsolta Vilmának, hogy kérjen a pándi kúria virágai közül magokat, és ültessen belőlük. Vjlma azonban a fejét rázta erre az ajánlatra. Túlságosan sok fájó emléket ébresztenének fel benne a pándi virágok — mondotta —, nem tudná őket annyira szeretni, mint ezeket az igénytelen fajtákat. György az egész idő alatt feszen­gett, és csak akkor enyhült meg, amikor Vilmit megpillantotta. A kis­lány rendkívül barátságos természe­tű volt, kitárt karokkal futott György felé, nyakába csimpaszkodott, és ragyogva mondotta: — Édes nagypapám! A szülők egymásra néztek, majd Györgyre, nem értették, miért ne­vezte el Vilmi az idegen bácsit nagypapának. A hatéves gyermek a szomszéd gyerekektől gyakran hallotta, hogy nagypapájukat vár­ják, látott is néha egy-egy öreg bácsit, aki elé örömmel szaladtak pajtásai, úgyhogy amikor a fehér hajú, fehér szokóllú öregurat meg­pillantotta, azt hitte, hogy végre hozzá is eljött a nagypapa. Szilassy végtelen gyengédséggel ölelte magához a kislányt, és kicsit szemrehányóan fordult Vilmához:- Egy kislány sokkal, de sokkal kedvesebb, mint a fiúgyerek! Vilma elmosolyodott, és Katalin­ra nézett. Az megértőén bólintott. György, úgy látszik, rosszul sikerült házasságuk egyik okának azt tudja 14 I be, hogy nem volt leánygyerme­kük . .. A nyár folyamán Szilassyék gyak­ran kilátogattak a Tisztviselőtelepre. György Gyurkától kapott pénzéből drága ajándékokat vásárolt a kis Vilmának, aki mór a kerítésnél vár­ta „nagypapáját". Megható volt, hogy mennyi szeretettel bánt az öregember a kislánnyal, órák hosz­­szat eljátszott vele, homokvárat épített neki, labdáztak, s hallgatta Vilmi meséit. Mert Vilmi nem me­sére vágyott, hanem hallgatóságra, jobb szeretett mesélni, mint ha neki meséltek. Csapongó, élénk fantáziá­ját titokban ámulva hallgatta Vilma és férje. Wartha ezen a nyáron végre meg­fejtette a gubbiói bíborlüszter titkát. Táviratban értesítette Zsolnay Miklóst, aki még éjjel vonatra ült, és reggelre már a Szabóky utcai ház kapuján csengetett be. Vilma elmosolyodott, amikor a bo­rostás arcú, kiolvatlan embert meg­látta - Zsolnay egyébként sokat adott az. öltözködésre, most azon­ban olyan sietve indult el hazulról, hogy az éjjeli vonatot elérje, hogy még poggyászt sem hozott. Vilma hiába terített reggelire, a két jó borát reggeli nélkül sietett a Múzeum körútra, ott aztán be­zárkóztak a laboratóriumba, és csak késő este tértek haza.- Elárulnák végre nekem is a nagy titkot? - kérdezte Vilma a vacsorá­nál, miután már mindketten jóllak­tak, hiszen egész nap jóformán semmit sem ettek.- El, kedves - felelte Wartha mosolyogva -, bár nem tudom, megérti-e, amit mondok. Igaz, ta­nult kémiát, de ez nem egészen kémia . . . Szóval ezüst- és rézvegyü­­leteket feloldok, ezeket keverem be az ólommázba, s a vegyületek tö­ménységét szükség szerint változta­tom. Az ezüstöt és a rezet gyanta­savas és bórsavas só alakjában használom, de az ezüstöt ezüst­­kloridammóniumhidroxidos oldatban is... — Elég! - Vilma tréfásan befogta a fülét. - Ebből egy szót sem értek! Inkább azt mondja meg, mi lesz akkor, ha ezt a sok eljárást lefoly­tatja.- Akkor - vette át a szót Zsolnay Miklós (mostanáig megállás nélkül evett) — olyan pompás színhatáso­­kat érünk el az ólommázakon, mint amilyenek a régi olasz majolika edényeken láthatók. És Vince tiszte­letére wartaitnak vagy talán vilmait­­nak nevezzük el az újfajta mázat!- Azt mór nem! — Szinte egy­szerre tiltakozott ez ellen a házas­pár, s Wartha elkomolyodva foly­tatta: - Túlságosan reklámízű lenne ez, kedves Miklós! Találjunk ki neki valami más nevet.- Majd édesapám! Ö az elneve­zések nagymestere! — mondotta Zsolnay. - Remélem, hamarosan Pestre jön, egyébként is meg kell állapodnotok az anyagi feltételek­ben. Tőled függ, hogy ha átenge­ded nekünk a wartait — megbo­csáss, én mór így nevezem — gyár­tási eljárását, egy meghatározott összeget kérsz-e érte, vagy a készít­mények után százalékot. Wartha egy pillanatig döbbenten nézett barátjára, aztán felugrott az asztaltól. Magas alakja még maga­sabbnak tűnt, derűs, nyugodt arca egészen eltorzult - és a hangja harsogott, szinte szétvetette a fala­kat: (folytatjuk) VÉSZI ENDRE Fohász szigorúságért A léggömb hadd repüljön, hisz dolga az, galambcsokor az ég aljára gyűljön, lomb-derüléssel nőjön a tavasz; trombita rézsudárral a szürke eget kösse át, de aki szikla, megüljön keményen, s ne épülgessen habos gyöngy-reményen, könnyű vigasznak ne adja magát. Én egykor, zsenge korban megtanultam a réz s a vas komoly természetét s hogy bármi kék — vízpára csak az ég! S hogy két kezemből csupán az becses, mit nehéz próba vált ki, s ha úgy szoritnak - hét halált kiállni, még azt is érdemes! Mint ember-ősünk lomha parittyával célozva csillagot, én egykoron egy füsthabos utcában, hol mint gyerek ma is honos vagyok, nem üstökösből s nem csillag-cserépből, de bérházudvar fordított egéből, hol korom s pernye leng, gyűjtöttem, mint gyerek, a színes képet, alanyt, állítmányt, jelzőket, igéket,- az anyanyelvemet. S ha negyvenen túl lassú tűzben égve restségem vádolom, ha mint a vándor, vissza-visszanézve a hiány súlya nyom: a kíméletlen szigort kérem számon, a nem-nyugvó igényt, mely győz a gondolati tetszhalálon, s a restség, lomha lélek szünetlen pörölyének csapása alatt omlik szerteszét! z < > h- lО со гм D ■ Z D •о о UL

Next

/
Oldalképek
Tartalom