Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-06-02 / 23. szám
Családi kör VARGA DOMOKOS Te kis csúnyaság! A kicsit az ápolónő vitte a karjában. Annak még egy puszit se adhattam. Mikor eltűntek a folysó kanyarulatában, a közeli lépcsőn indultam lefelé. Töprengve persze. Hát megint lányom lett. No, nem baj. Most negyvenhét éves vagyok, hatvanhét leszek, mirek betölti a huszadikat. Ha megérem. De lehet, hogy meg se érem. Egy lány mégis hamarabb felnő. Férjhez is mehet, ha úgy jön sorja ... Ilyenek jártak a fejemben a húszperces gyerekről. Aki közben ugyan már huszonöt perces lett, ha nem harminc ... Órámra néztem. Igen, lehet, hogy épp most tölti be a félórát. Nevetnem kellett. És én már azon Az anyáknak jó. Ök néhány óra múltán már kezükbe is foghatják, karjukra is fektethetik a kicsit, hogy megkínálják duzzadó mellükkel, melyben a szülés után mindjárt gyűlni kezd az édes anyatej. Az apák egyelőre arra vannak ítélve, hogy csak egy üvegablakon vagy a házitelevízión át vehessék szemügyre sarjadékukat, hogy vajon kire ütött. Apjára vagy anyjára? Hét gyerekem közül hatot én is így pillantottam meg: egy-egy ápolónő halászta ki a csecsemőszoba sok kis ágyának egyikéből, s mutatta meg az üveg mögül, hogy ez az. Nem voltam elragadtatva tőlük Egyik csúnyább volt, mint a másik. Igaz, ahogy végignéztem a kiságyakon, a többi gyerek se látszott szebbnek. Akik sírtak, azoknak még el is torzult az arca, de a szépen hallgatók se nagyon dicsekedhettek. Csak néztem, milyen öreges az ábrázatuk. Nincs rajtuk még semmi a néhány hónapos csecsemők, egy-két éves kisgyerekek ártatlan bájából. Azokat lehetetlen fogatlan vénségnek, ráncos aggastyánnak elképzelni. Ezeket minden további nélkül. Nem sok fantázia kell hozzá, hogy ugyanezt az arcot hetven-nyolcvan évesnek lássa az »ember, valahol az élet túlsó végén, már a halál partján. Szerintem csakugyan ilyenek vagy legalább ilyesfélék — lesznek, akik magas kort érnek meg. Az élet utolja ebben is visszakanyarodik az elejéhez. De azért jó érzés volt látnom: az én gyerekem. Apa lettem. Megint apa lettem. A hetediket sikerült aztán mindjárt a szülőszoba ajtajában meglesnem. Anyjával együtt hozták kifelé. Az fáradtan, de boldogan mosolygott: ezt is megérte, hogy egyszer itt vagyok. Mindig erre vágyott, hogy közös erővel szüljünk, hogy érezhesse, amíg vajúdik, a testi-lelki közelségemet, s ne kelljen arra gondolnia: futok a napi dolgaim után, s talán nem is törődöm vele ... Megitattam egy kis narancslével, s közben a gyereket nézegettem. Hát lány lett, megint lány, holott már ő volt a harmadik, akit Tomi-Bábinak becéztünk, amíg az anyja hasában kucorgott (mint jövendő Tamás— Balázst). Nem volt rajta persze semmi lányos. Ezzel a pofával, ezzel a jól fejlett orral fiúnak is születhetett volna. Mérges voltam egy kicsit, de igyekeztem nem mutatni. — Ugye, szép? — kérdezte Anyja, ahogy eddig is minden gyerekünkről elkérdezte. — Érdekes, hogy milyen lila tértem ki az egyenes válasz elől. mw — Az nem számít — szólt közbe az ápolónő. — Az semmit se számít. Eddig csakugyan úgy tudtam, hogy a gyerekek vörösen jönnek a világra. Vörösen és ráncosán. Ráncok nemigen látszottak Júlia Mártán, a fején legalábbis nem. Vörösnek már inkább volt mondható, de akkora lila foltokkal, hogy az én szemem szinte csak azokat látta. — Ugye, szép? — kérdezte megint Anyja. — Én azt hiszem, hogy ilyen szépet még nem szültem. — Nagyon szép — hagytam rá. — Újszülöttnek igazán nagyon szép. Elértette, hogy ez mit jelent. — Mit akarsz? Nincs még húsz perce, hogy megszültem. .. Ettől csakugyan meghatódtam. Ez a kis lilaság. Alig húsz perce él önálló emberként. Nekünk mi az a húsz perc? Semmi. De neki: az egész eddigi élete. — Na, menjetek! — mondtam, mert láttam, hogy a tolókocsi végén várakozó fehér köpenyes fiatalember már türelmetlen. — Még megcsaphatja itt valami huzat. Döglesztő júliusi meleg volt. Bár jött volna valahonnan egy kis légáramlat! De egy húszperces gyerekről csakugyan el tudtam gondolni, hogy lehetne jobb helyen is, mint ez a hoszszú kórházi folyosó. — Hát szervusz! — mondta Anyja megadóan. ■ Szervusz! Jövök akkor holnap. Gyere, gyere! Csak a hajára mertem egy csókot lehelni, meg ne fertőzzem valahogy, aztán már tolta is el a fiatalember. gondolkodom, hogy megy majd férjhez! Másnap nyoma sem volt rajta a lila foltoknak. De ettől se lett sokkal csinosabb. Hasonlítgattam a többi gyerekhez, meg tudnám-e különböztetni tőlük. Ha egy másikat nyomnának a kezembe, elfogadnám-e? Anyja ugyanis a kórházba való bejövetele előtt megint elmesélte a régi történetet — gyerekeink nagy örömére —, hogy a Magdust majdnem elcserélte. Nem ő tehetett róla. Készült haza a János-kórházból, s vitte be a holmit, pólyát, miegymást a csecsemőszobába, mert mondták neki, hogy kivételesen ott öltöztetheti át a kicsit. Annak előzőleg leesett valahogy a csuklójáról a szokásos vászonszalag, de minden ágy végére oda volt írva a benne fekvő gyerek neve, így csak a Varga Mária Magdolna feliratot kellett keresni. Az ügyeletes ápolónő könnyen megtalálta. Kapta ki a gyereket, s már adta is oda Anyjának, bár az egy kicsit furcsállta, nem sárgább. Bent a szobában úgy vette észre, hogy még nemigen múlik a szülés utáni sárgasága. De gondolta, tán a világítás teszi. Hámozta ki a nyűtt kórházi hacukákból, akkor meg az nem tetszett neki, hogy ilyen sovány. Ennyit fogyott volna? Mindegy, majd visszahízza! Erről már volt elég tapasztalata, hogy szülés után eleinte mindig fogynak a gyerekek. Húzza rá a kisinget, akkor veszi észre, hogy a csuklóján szalag van. Mégis tettek rá másik szalagot? A rékli ujjába is bebújtatta a két vékony karját, majd jöhet a pelenka, pólya, minden. Már egészen bepólyálta, még a főkötőt is ráadta, csak az arca látszott ki, amikor gyanút fogott. Eddig ha a kelleténél kevésbé sárgának is, ha soványnak is, de a sajátjának érezte a gyereket. Most viszont mintha egy idegen arc nézett volna rá a pólyából. Megfogta a csöpp kezét, s feljebb húzta a rékli ujját, hogy megnézze a vegytintával rótt feliratot a csuklóját övező szalagon. Majd leült! Hites Zsuzsanna. És ő majdnem elvitte haza! — Ez nem az én lányom — mutatta az ápolónőnek. Az is megijedt. — Csak nem? — Nézték a Zsuzsika ágyát: abban is feküdt egy csecsemő. A csuklóján nem volt szalag. Akkor ez csak a kis Magdus lehet. Anyja jól megvizslatta azért, nehogy megint tévedjen. De ez pont olyan sárga volt, mint amilyennek lennie kellett, pont olyan húsos, s az arca is nagy orrú Vargát mutatott. Biztonság okáért az ápolónő végignézte valamennyi gyereket: mindegyiknek ott volt a szalag a csuklóján. A feliratokat már nem olvasta el, minek? Zsuzsika egykettőre visszakerült a kórházi ruhákba, majd az ágyába, aztán jöhetett a Magdus öltöztetése, pólyázása. Csak én nem értettem odakint, miért tart mindez ennyi ideig ... Nagyon valószínű, hogy én a Zsuzsikát is elfogadtam volna a saját lányomnak. Nem jöttem volna rá soha,. hogy ez nem lehet a Magdus. Addig is gyanakvással hallgattam, ha az ismerősök az újszülötteket apjukhoz-anyjukhoz hasonlítgatták, de azóta még inkább azt hiszem, hogy ennek kevés értelme van. Egy ilyen kicsiről egyszerű ránézéssel csak azt lehet vitathatatlanul megállapítani, hogy lány-e vagy fiú. Nemhiába veszett össze a Salamon király korabeli két zsidó anya se, hogy melyiküké az életben maradt gyerek. Szerintem mind a kettő joggal hitte, hogy az övé. A salamoni ítélet se azon alapult, hogy melyik ismerte fel a kicsiben a magáét, csak azon: melyik volt gyöngébb szívű, érzékenyebb lelkű. S az meg is érdemelte, hogy övé legyen az élő csecsemő, aki immár nemcsak az éjszakai agyonnyomatást úszta meg, hanem a királyi parancsra való kettévágatást is. Egy ismerősünk mégis fején találta a szöget. Félig legalábbis. Harmadik fiamra, Kisdombira mondta naivan: „Felül az anyjára hasonlít, alul az apjára.“ Ö nyilván az arcára értette, de mi másképp értelmeztük, s azóta is nevetünk rajta. Apámnak is volt egy találó mondása, réges-régen, ötesztendős korában. Akkor született meg a kis öccse. Odaengedték a bölcsőjéhez, hogy ő is lássa. Nézte a nyakig bepólyált csecsemőt, de egy szót se szólt. — Na, hogy tetszik? — kérdezte a dadus. — Ugye, szép? — Szééép — felelte vontatottan. Csak a feje csúnya. „Te kis csúnyaság!“ — mondtam én is gyakran az enyémekre életük első hónapjában. Sokszor anyjuk fülé hallatára, de ő ezt persze csak játéknak vette. Hisz a vak is látta — őszerinte —, hogyan lesznek napról napra pofásabbak, formásabbak, gyönyörűbbek. Szó, ami szó: ahhoz képest, hogy milyen csúnyácskának születtek, csakugyan csinosodni látszottak. Még az én szigorú szememben sí. Bár tükörbe se kellett néznem, hogy tudjam: tekintve, hogy az én gyerekeim, ennek a csinosodásnak is vannak korlátái. <л U ■Э M S) о о u_
