Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-05-26 / 22. szám
Családi kör NEM TUDUNK TÖBBÉ JÁTSZANI? Nagyapa bizony már nehezen fér el az asztal alatt. Mire ropogó csontjai engedelmeskednek, addigra nyuszi (Tibi) már tényleg elbújt valahová a róka (nagyapa) elől. És a szűk konyha így körbe-kőrbe bújva-mászva egyszerre csak tágas mező, rét lesz. De akkorra éppen betoppan a mama, és villámok szikráznak a szemében: — Még ilyen felfordulást! Már megint nem férsz a bőrödbe? És nagyapa is jobban tenné, ha pihenne. . . — hangzik a gyors rendreutasítás, és még szánalomból hozzágondolja: ezek az öregek milyen furcsák néha ... Ök ketten, a nyuszi meg a róka, még egy pillanatig önfeledten hahotáznak, mint akik tetten érték egymást, de a másik pillanatban a megzavart, a befejezetlen játék csalódott grimaszát tükrözi arcuk. Anyuka gyorsan összeszedi a szétdobált holmit, és bekapcsolja a televíziót, műsoridő van. Tibi még odasúgja a nagyapjának: „holnap befejezzük", s a válasz egy „az már biztos“-! jelentő hunyorítás . .. — Ezek szerint Tibi még szerencsés gyerek — vág a dolgok közepébe MUDr. Hedviga Urbánová gyermekpszichiáter. — Néha az az érzésünk, hogy ezek a mai gyerekek már nem is tudnak igazán játszani. Csak úgy önfeledten, élvezve a puszta létüket. Több mint húszéves gyermekorvosi majd gyermekpszichiáteri gyakorlatom után az a véleményem, hogy legjobb helyzetben azok a gyerekek vannak, ahol a nagymama, de főleg a játékosabb kedvű nagyapa olykorolykor igazi partnerük tud lenni. A legrosszabb helyzetben pedig az „egykék“ vannak. Jó lenne, ha fontosabb szerepet kapna a családi életre való nevelésben, az óvodai nevelésben annak tudatosítása, hogy a játék, a játszás a gyermek pszichikai fejlődésének alapja. Lehet, hogy kicsiségnek tűnik, de ha tudatosítjuk, hogy a gyermekkori neuraszténia, neurózis mindig kicsiségekből indul ki, akkor nagyon oda kellene figyelnünk erre a negatív jelenségre. Az persze megint más dolog, hogy a klinikáinkon kezelt lelki sérült gyermekek nem a szülő-gyermek viszony érzelmi sekélysége miatt kerültek ide. Ezek a tünetek egyelőre inkább csak jelzések, következményeit majd a felnövő nemzedék személyiségfejlődésén mérhetjük le. Mint már utaltam rá, klinikáinkon egyelőre a súlyos megrázkódtatásokat átélt gyermekek kapnak helyet. Ha sorrendet kell felállítanunk, az alkoholista családokból kikerült gyerekek „vezetnek“. De sokan elvált vagy rossz házaséletet élő szülök gyermekei. — Miről árulkodik a gyermek játszás közben? — A kisgyermek játékán csaknem tévedhetetlenül lemérhető a lelki fejlődése, személyiségének formálódása. Igaz, a szülőknek nincs olyan szakmai felkészültségük, hogy felismerjék és értékeljék a funkció-, a szerep-, a társasjáték stb. lényegét, de van тк szülői ösztönük, amivel kiérzik, hogy gyermekük mit kíván tőlük. Ne féljünk néha engedelmeskedni kettő-, három-, nyolc- vagy tízéves gyermekünknek! Ne adjunk mindenáron kezébe játékot, hogy „most ezzel játszol“, mert kényszerből nem fogja azt megszeretni. Nem is annyira a játékról van szó, mint a játszás őröméről, az együttlétről, az érzelmi azonosulásról. Ismert tény, hogy a legtöbb fiatal házaspár küszködik a családalapítás elemi gondjaival: tanul, lakást szerez, berendezkedik, munkahelyére beilleszkedik, tovább képezi magát stb. Nem könnyű a helyzetük, de aki vállalta a szülői szerepet, annak mindenképpen a gyermek érdekében kell beosztani idejét, erejét. Az azonosulás a gyermek játékos világával nem leereszkedés, hanem éppen felemelkedés — mondjuk így — a szülői szerepben. A mi gyermekeink egészen máshogy nőnek fel, mint mi — mondogatjuk nyugtatólag, ágaskodó lelkiismeretünknek. Reggel óracsörgésre ébredünk, kapkodunk, gyorsan lenyelt reggelivel vagy anélkül rohanunk a bölcsödébe, óvodába ... utána a munkahelyre. Este a fordítottja: idegesen, fáradtan hazafelé, mire elkészül a vacsora és együtt a család, legalább a legkisebbet dugjuk az ágyba, hogy maradjon még idő valami másra ... — Mit segíthet az óvoda a gyermeknevelésben, pótol-e valamit az otthon légköréből? — kérdezzük Ozsvald Arpádnétól, a Pozsonypüspöki (Podunajské Biskupice) Magyar Tanítási Nyelvű Óvoda igazgató-tanítójától. — Az óvodában pontos napirend szerint töltjük a napokat. Zenei nevelés, testnevelés, képzőművészéti nevelés ... persze játékkal, játékosan, hozzáértő irányítással. Szabad foglalkozás is van, minden nap. Reggel fél kilencig, délután fél négytől, míg nem jönnek a szülők. Csak ennyi az az idő, amikor a gyermekük saját kedvük szerint játszhatnak. Ezt persze látni, hallani kellene! A játékban kitárulkozó gyermekek mintha otthonuk kapuit tárnák sarkig. Szerepvállalásaik, elejtett szavaik, mondataik pontosan sükrözik azt a légkört, amiben felnőnek. Huszonhét éves pedagógiai munkám során érdemes lemérni a változást. Ezek a gyerekek valóban már csak a szabványos (minél drágább, annál jobb) játékokkal tudnak játszani. A rongybaba, a fűzfasíp időszaka elmúlt, a népi gyermekjátékokról nem is beszélve (ha csak egy-egy lelkes pedagógusnak nem köszönhető, hogy még élnek). Hát egy „régi“ pedagógus lelkesedhet az ilyesmiért? Az anyukák türelmetlenebbek, drága játékokkal és a televízióval helyettesítik önmagukat. Az apukák meg csaknem kivétel nélkül az autózásban élik ki minden játékosságukat. Pedig a türelem, a közös élményszerzés, a játszás öröme az igazi útravaló gyermekeink érzelmi fejlődésében. Persze, ha a baba tud énekelni, akkor a mamának már nem kell, gondolják sokan. Csakhogy ennek a technikai csodababának nem sok szerepe van a gyermek érzelmi gazdagodásában, nevelésben. El is tűnődöm néha azon, vajon a játékhegyek közt unatkozó gyerekekből milyen szülők válnak? Közben nyílik az ajtó. Megjelenik az első édesanya, aztán fél, egy óra leforgása alatt kiürülnek a termek. Alig múlt négy óra. Épp hogy csak elkezdtek játszani. Még bele sem mélyedhettek, be sem fejezhették. Anyuka, apuka siet. Kerékpárra ülnek, autóba, pillanatok alatt otthon vannak. Az alvásig hátralévő két órában mindent lehet csinálni, csak játszani nem nagyon, mert az nem fér bele a keretbe. A keretbe, melyet az idő és fogyó türelmünk szab egyre szőkébbre. Szülők nyomába szegődünk. Ugyanarról esik szó: második műszak, családi gondok, munkamegosztás. Pihenés, kikapcsolódás? Az is van, a tévészobában, a tévé mellett. Sokszor még hét végén is. Mert ha jó a műsor, legalább csendben vannak a gyerekek ... Danis Lászlóné darukezelő. A férje garázsmester. Ma az édesanya volt Könözsi István felvétele a soros, éppen most hozta haza az óvodás Gábort és az elsős Lacit autóval. A lakásban ragyogó rend. — Ekkora lakásban még bújócskázni is lehetne — mondom, ahogy körülnézek. — Inkább asztalhoz ülve játszunk, ha van egy kis időnk — mondja az édesapa, és előkerülnek a játékok (már csak a mi kedvünkért is): könyvek, színes ceruzák, dobozba zárt társasjátékok, szépen garázsolt autók... Nagy Mónikát az idősebb testvére, Ildikó viszi haza. Jól jön anyukának a segítség, hiszen ő már vacsorával várja őket, édesapa is otthon van. Kint megeredt az eső, így elő is kerül hamar a társasjáték: Ember, ne mérgelődj! Dominó, újabban a bűvös kocka is. Ezt szokták játszani. Ha megindul a játék, megindul a tévé is. Elvégre fél füllel is lehet hallgatni, fél szemmel is nézni... Mónika, a legkisebbik (aki még játszana) jobbra-balra gurítja a pöttyös dobókockát. Egyszer, kétszer, tízszer ... majd megúnja és megszólal: Anyúúúúú, te is dobjál már ... MEGYERI ANDREA
