Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-03-03 / 10. szám

Azt a kettőt nem Máriának és Józsefnek hívták; név nem maradt utánuk. Csak a létezésük bizonyosság és a velük esett kudarc. Sem a helyet, sem az időt nem ismerjük, csak a feltételezést: ismeretlen terepen történhetett, s az igazinak még előtte.

Ez az asszony még majdnem nem nélküli volt, ami a szüzességnél kezdetlegesebb állapot. A férfi simulásának sem volt még határozott iránya, külön-külön párolgott még testük göngyölege. Csak kérdő kiáltások a zöld növényzet alján, a cseppfolyós csillagok alatt. Száraz hangok, ősbeszélgetés, afféle ősférfiak dünnyögése, amire semmiféle ősasszony nem felelhet soha. Mintha csapda lenne, úgy tapogatták maguk körül a süppedő földet, zárat kerestek — vagy ujjnyomásra működő szerkezetet viszkető lapockájuk hámló gödreiben. Félték az állatokat; hirtelen lettek ellenségek, s hirtelen vált csípőssé a fák húsos levele. A férfi visszavágyott innen, úgy, hogy ne kelljen többé letérni. Sokat próbálgatta: a naptűz felé repül, egyenes ívben — de egy erő a végső elszakadás határpillanatában mégis lerántja. Elvesztette akaratát a függőlegesben. Ezzel gyötrődött álmaiban. Az asszony pedig a vízszintes nyugovás békességében sóvárogta a véglegeset, a virágok alá kívánkozott, s attól rettegett, neki ez nem sikerül, örökös sorsa a jelenlét, a csont sajgása, a kiismerhetetlenségek friss ütései.

ö meg egy szárnyas lénnyel álmodott — de világosabb tudatban, a madarak között, hiába kereste. Ez a szárnyas lény nagyon akart valamit, de a szótagok a szájában egymásba értek, túl gyorsan beszélt, a szavak értelme már az asszony fülében széttört, mint a csiripelés. Máskor meg nagy, nyújtott csöndek szaladtak hangzó és hangzó közé. Elfonnyadt az első, mielőtt a másodikat hozzákapcsolhatta volna az elme, a közlés rejtély maradt, monoton ismétlődésében nyugtalanító titok; fenyegetés vgy ígéret. Az üzenet még formát keresett.

Elmesélték egymásnak, de nem értették egymás álmait, s hogy mindez csak álom, ebben sem voltak bizonyosak. Hiszen minden csupa kép, kép, kép — egy hullámzó, szivárványos szélű, folyamatosan göngyölődő tekercsen, amelynek érvényes mindkét oldala, ugyanúgy.

Amerre léptek: a szilárd még nem eléggé szilárd, nincsenek éles körvonalak, a teremtés gépháza nagyvonalúan és talán könnyelműen magára hagyottnak látszott; a szűkülő résen át megszűnt a betekintés — nem észlelhették a tévedhetetlenség pontosságát igénylő lassú, de szüntelen változást. Az alvás, mint sűrű fátyolháló, úgy borult a szemükre, egyre sűrűbb háló és áttéphetetlenebb. Abbamaradt hát a mozdulatok elhárító kísérlete. Megvalósult a tökéletes zavar világa, a szükségszerű borzalom. A halak ezüstös pikkelye foltos undorítósággá merevült a kígyók testén. Már szólongatták az úszó, lebegő és rögzített körülvalóságot, de a jelenségek tiltakoztak, csak töredékesen érintette őket az elbizakodott, korai megnevezés — s a felesleget bosszúállóan visszadobták. Feladat és megfejtés: sehogy se fedte egymást a kettő: mesterséges ragaszkodástól szortyogott-fortyogott, fölpúposodott az illeszthetetlen két világ. Megbicsaklott a satnya gondolat, átszőtte az ösztön edzett indáival.

— Ismerem a lényt — mondta az asszony. — Egyszer itt volt. Vagy mi voltunk nála.

— Emlék — jelölte a férfi, örült

JÓKAI ANNA

IDŐ EP'ÖEI

a szónak, valami részvétel átrezgett rajta, s bármikor idézhetővé vált a különös édesség. Ó, pusztíthatatlanság képzete, szabad pillantások a már lepréselt létmezőkre, az első emlékezés: a majdnem-teremtés eufóriája ...

Az asszony sírt. Ez is új volt még: a könnyek. Az anyagban oldódó fájdalom, a felszínre loccsantott könynyebbedés.

— Hírt hozott. Figyelj — mondta a férfi. — Majd fölfedi magát.

— Valami nincs jól. Érzem. Ez a zavar. Ez a legrosszabb.

— És a tiltás. A tiltás. A váll feszülése, aztán a taszítás. És végül, ahogy a fej koppan.

— Fázom. Mintha levettek volna rólam valamit. Valami hiányzik. Valami bolyhos, langyos. Forogtam, és forgott velem. Nem érzem. Gyere körém, helyette ...

— Nem értem. — A férfi föl-fölemelte talpát a talajról, karját a szétterpesztett ujjakkal messzire tartotta, majd ismét közelítette arcához. Még friss volt ez a képessége: a saját akarat, alapfokon. Egyszerre töltötte el gyönyörrel és szorongással. — Nem értem. Vissza szeretnék menni.

— Hova? — kérdezte az asszony. Tétován körülnéztek. Üres vászon lett körülöttük a levegő, letörtek a kapaszkodók, lentről fölfelé nőtt már minden, a figyelmeztetés a sarkukra tapadt, azóta járnak ketten: ember és az árnyék.

Nem tudták még: a hely nem változik, csak az állapot. A hely ilyenolyan népesültsége vagy üressége pusztán csak fokozat, a résztvevő minősége a helyszín keresztté kalapált koordináta-rendszerében.

És tovább figyelték az álmokat. De a férfi inkább elhessegette.

— Várni kell. Várni — mondta az asszonynak. — Ez a mi dolgunk. Várni erősen és hosszan.

Látszott, hogy berendezkedik a tájban. Alakítgatta, oktatta; a környezet cseleit ravaszul kileste. Fölfedezte és

évekre, napokra hasogatta a hirtelen kiterebélyesedett időt. A végtelenből egy darabkát kikanyarított, bekerítette a teret magának. így haladt előre, óvatos döccenéssel.

— Érzem, hogy segíteni jött — mondta az asszony, mert a jelentés egyre sűrűbben és követelőén csapdosta körül: hol zsugorodva, hol óriássá nyúlva, ide-oda vibrált, nemcsak a közlés formáját, önmaga mértékét is kereste. — Valamit ígér.

— Várj — mondta a férfi. — Homályos. Várd ki, míg beérik.

Hiszen körülöttük ezt _ cselekedte minden: feslő virág, duzzadó gyümölcs, vemhes állat. Elkészült a teljesülés felső fokára. Nem volt sietség, csak alaposság. Az az átkozott mohóság nem kísértette csak az embert.

Az az átkozott mohóság, az az átkozott emlék: fejletlen ajak harapása, a gyenge szájpadlásra tapadt idegen massza, és semmi nyál még, csak a szűk nyelőcsövön a fullasztó falat hideg csúszása. Az a kő, a gyomorban. Az a súly, a vízszintes egyre keményebb vonzása.

— Nem bírom már. Félek — az asszony játszott a könnyeivel, mulattatta még. — Talán jelt ad végre.

— Jelet! — kiáltott a férfi. — S ami lehúz, majd újra fellök! Vissza!

Az asszony nehezedő talpát bámulta. A vastag, réteges bőrt. Nem szólt. Szó a sejtéshez nem adatott. Csak a kép, a villanás, a jel: ékességes csillag jön, iszonyú éllel, a föld kérgét áthasítva, át a belső nedveken, a beszorított tűzön, át az anyagon, valahova le, iszonyú mélyre, a sötéten keresztül ... s a roppant erő mögött fölfényesedik minden áthasított részlet, a mélység kettéreped, s éppen mögötte a magas.

A férfi V alakban felfelé csapta a karját a légbe. A rövidebb utat remélte. Az asszony lábát V alakban a földbe fúrta. Nagyobb bűne volt — a kerülőt elfogadta. Két tölcsér: az egyik lefelé tárulkozott, fölfelé a másik. De ugyanaz az áramlás; az ellentét csak látszat.

A hírhozó néha színét váltotta. A férfi irigyelte. Mintha mindezt ő is tudta volna. És még többet. Nem volt belekötve ebbe az értelmetlen, romlandó edénybe. Valahol. Valamikor. Micsoda pontatlanság: valahol, valamikor. Micsoda figyelmetlen nosztalgia. A pillanat érvényessége magára férceli a múltat.

Az asszonynak vágya támadt, hogy testébe gyúrjon, hasfalára tapasszon minden kívülvalót; ez az inger eluralkodott, már nem várt egyértelmű közlést a látogatótól, a bírhatatlan sóvárgást emelte a közlés rangjára. Mindent befogadni, és belesimulni ugyanabba: ez a Szabadító.

A teremtés előrajzolt káprázata csavarta görcsbe a férfit — a boldog semmisülés mámora az asszonyt. Az egyik az eget akarta, a másik a földet. Ugyanazt akarták mind a ketten.

Vegyülésük, a bizonytalan érintés határozott célt kapott. Az angyal — ha angyal volt, mert csak az ablak szűk, de tág a kapu — elijedt, elrebbent, s valahol kívül esdekelt, fejére borított szárnyakkal. Hebehurgya jóakaró, a kozmosz dilettánsa.

ök ketten — férfi és nő — figyelték a Szabadító dörömbölését, csordultig teltek reménnyel. Íme, a tudatos teremtés, a számukra eddig véletlenszerű megjelenések helyett.

Lesz út, irány. Füst a levegőtől, folt a vizekből, ragasztó az anyagból kiválik.

De a Szabadító egyszer csak megállt a húsban. Hallgatott.

A felelősség az emberre esett.

És a néma teher iszonyattá vált. A jóslat pedig rettegéssé.

... Aztán ott feküdt a sárban a kicsikart, merev Gyermek. Egy darabig élesztgették: holtában is hasonlított a Szabadítóra.

Később hideg jött, megfagyott a sár, belefagytak a csontocskák. A természet a műhibát gyorsan elkaparta.

Az asszony és a férfi — mint rögzült szokást — a kitapintott mechanizmust csalatva is tovább gyakorolta. S születtek később élő ivadékok. De csak odakuporodtak mind, újra és újra, köréjük, a szikkadó agyagra.

Amíg csomóhoz nem ért végrevégre az idő. Innen a történet részben ismerős.

Minden másképpen van. Előbb a tiltás, aztán a törvény. Előbb a paródia, mint az élmény maga.

KONDOR BÉLA GRAFIKÁJA