Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-02-24 / 9. szám
VINCENT SlKULA m m m Vilma kiment az utcára. Cérnára volt szüksége, azt akart venni a boltban. Megpillantotta az utcán a postást. Utána iramodott. — Nincs semmim, postás úr? — Nincs, Vilmuska — rázta a postás a fejét, aztán föltartotta az ujját. — De várj csak! Agneskának két levele is jött. Egy kis ideig kotorászott a táskájában, Vilma türelmesen várt, de amint a levelek a kezében voltak, sietőssé vált az útja, megfeledkezett cérnáról, boltról, és semmi kedve sem volt végighallgatni a barátságos postást, aki jó szóval akart neki kedveskedni, egy darabig türelmetlenül topogott, aztán futott Agneskához. A kis Zuzka az udvaron játszott. Vilma megkérdezte tőle: — Hol a mamád? — A kertben. Vilma indult a kertbe, de Agneska már meglátta, elébe sietett, és utána ballagott az anyjuk is. — Agneäka, kettő! — nyújtotta Vilma a leveleket. — Olvasd föl mind a kettőt! Agneäka megörült. Körbepillantott az udvaron, mert úgy érezte, hogy két levélhez le kellene ülni. Bementek a konyhába. Vilma és az anyjuk letelepszik. Agneska azonban egy kicsit izgatott és ideges, mindig ilyen, ha levelet kap Stefantól, ezért nem ül le. Zuzka is utánuk tipeg, a sarkig tárt konyhaajtó félfájához támaszkodik, és türelmesen vár. Az első levél kézzel íródott, 1945. március 5-i keltezéssel. De lassan már vége a hónapnak. A levél több mint két hetet késett. Stefan azt adja hírül benne, hogy Garamszentkereszten* tartózkodik, és körös-körül mindent elfoglaltak az oroszok. „A front már itt van. Szolgálatilag jöttem ide, s most már lehetetlen visszajutnom. Állandóan hallani a lövöldözést, de már megszoktam. Ma vagy holnap biztosan átvonul itt a front, de legalább túl leszünk rajta, utána valószínűleg könnyebben ' hazakerülök. Nincs mit ennem, de sikerült sört vennem. El sem bírod képzelni, hogy annyi idő után mennyire ízlett...” A másik levelet géppel írták. Agneäka óvatosan nyitja fel, még a borítékot sem akarja megsérteni, de alighogy beleolvas, megdermed. Tisztelt Asszonyom! Mély fájdalommal tudatjuk, hogy férje, szeretett barátunk, az 1945. március 6-i légitámadáskor Garamszentkereszten életét vesztette. Minthogy földi maradványait a körülményekre való tekintettel nem szállíthatjuk haza, amit igen sajnálunk, a helyi temetőben hántoltuk el, hagyatékát pedig — pénztárcáját 123 koronával, továbbá szolgálati fegyverét, derékszíját és rohamkését — a csendőrállomáson helyeztük letétbe. Bocsásson meg, amiért ilyen szomorú hírt vagyunk kénytelenek közölni önnel! Fogadja mélységes és őszinte részvétünket.' Hozlár őrmester s. k. Lehetséges ez? Igaz ez? Az anyjuk felemelkedik, kimarkolja a levelet Agneäka kezéből, de csak átfutja, és hangos jajveszékelésben tör ki. Agneäka meredt szemmel bámul ró, még mindig nem akarja tudomásul venni, mi történt. Hirtelen felnyög, aztán már senki sem tarthatja vissza a zokogását. Vilma feláll, odamegy hozzájuk, és átfogja mindkettejük vállát. — Az isten szerelmére, térjetek magatokhoz! Legalább egy kicsit várjatok. — De csakhamar belőle is feltör a sírás. A kis Zuzka értetlenül nézi őkel. Senki sem magyaráz meg neki semmit. Odafut az anyjához, belecsimpaszkodik a szoknyájába, és keservesen fölzokog. Sírás hallatszik a szobából is. A kis Katarínka fölébredt, s mivel ö a legkisebb és nagyon éhes, a hangja olyan, akár a tiszta forrás, és megríkatná a kis Jézust is. Ó, boldogtalan asszonyok! Szerencsétlen anyák és nyomorult özvegyek! 0, ti szánalomra méltó félárvák! Még aznap orvost kellett hívniuk Agneskához. Előbb majd a szemét sírta ki, aztán meg szörnyű gyengeség tört rá, és szüntelenül hányinger kínozta, de így is csak nagy nehezen bírták ágyban tartani. Egyre csak Stefanhoz akart utazni. — Lehetetlen, Agneska, hiszen magad is halálra fáradnál! — próbálta lebeszélni az anyja sírva. — Hát elindulhatsz-e valahova ilyen siralmas állapotban, betegen és tehetetlenül, összeesel az úton, és még csak az se lesz, aki fölsegítsen. Az orvos is megfenyegette: — Sehova, fiatalasszony, sehova, eszébe ne jusson! Csak még nagyobb szerencsétlenséget zúdítana magára. Közben már a front is jóval előbbre tolódott, maga meg egyenesen nekivágna a legrosszabbnak? Bele kell törődnie a csapásba, fiatalasszony, hiszen apró gyerekei vannak. Most rájuk kell gondolnia, kímélnie kell magát az érdekükben. Az állapota nem súlyos, éppen ezért a lehető leggyorsabban össze kell szednie magát, hogy ismét erős legyen, erősebb, mint eddig volt. Hiszen a két gyerek mától fogva csak a maga gondja lesz. Maga az anyjuk, vegye ezt tőlem úgy, mintha a férje mondaná. Az anyja aztán újra meg újra mindent elismételt neki. (részlet) — Agneska, hiszen a doktor úr jól tanácsolja, okos ember, fogadd meg a szavát! Úgyse engednélek egyedül sehova. Hallottad, mit mondott? Állítólag a front már itt van a közelben. Bírd ki, Agneska, gondolj a gyerekekre, a szegény árvákra! Hiszen már úgyis megvan a baj. Egyszerre már tejed sincs, a tejed is elapadt. Katarínka meg, jaj, hogy sír! Hát nem hallod?! Hogy indulhatnál útnak egy olyan csöppséggel? Mit adsz neki enni? Kérsz majd a jó emberektől? Hiszen az a kis ártatlanság el se fogad semmit. Reggel óta csak sír meg sír, ma még csak egy kevéske teát ivott. Meg kell gyógyulnod. Hitlerhez meg majd hozzá vág valaki megint egy bombát. És újra békesség lesz. Mindenkinek nyugta lesz, akinek a nyugalma megmaradt. Mi pedig Katarinkéval és Zúzánkéval elmegyünk Stefanhoz, Agneäka, hiszen a mi Stefanunk is volt. Virágot teszünk a sírjára. Lehet, hogy hamarosan. A doktor úr is megmondta. De te gyógyulj meg! A csöppség enni akar! Gyógyulj meg, édes lányom! És a posta működik. Az élet megy tovább. Eltelik még néhány nap, és már itt is a nagyhét. A szlovák postások járják az országot, amely időközben összezsugorodott, kisebb lett, fújtatnak és csilingelnek a biciklicsengőjükkel, itt leadnak egy levelet, ott leadnak egy képeslapot, isznak egyet Kaifással, üdvözlik Pilátust, rákacsintanak Júdásra, és úgy vélik, hogy az akár pap is lehetne, vagy legalábbis sekrestyés, segítenek bekötni a harang nyelvét, megmosakodnak a patakban, forgatják a kereplőket, és újra felöntenek a garatra, s amikor este fáradtan, de elégedetten, üres táskával hazaindulnak, akaratlanul is megpillantják Szent Györgyöt, „ki a mezőn repked, megnyitja a földet, hogy a fű viruljon, kék ibolya nyíljon. Anyókák, vígan legyetek, itt hozzuk, ni, a meleget, szépet, zöldet, rozmaringosat, kosárban ül anyó, kérve kéri apó, adj egy tojást, anyó .. ." A falu egyre zajosabb. Minduntalan autóoszlopok száguldanak át rajta, egyszer oda, aztán vissza, megint oda és megint vissza. Közeledik a front. Hébe-hóba valamelyik autóoszlop elidőzik a faluban, és az emberek idegesen kapkodják a fejüket. — Mit állnak itt? Mért álltak meg? Nincs-e már belőlük elég? Vagy már elkövetkezett? Hót már itt van? Ide húzódtak hozzánk, és védekeznek majd? Nem jól van ez így. Ha kitör a csetepaté, mi sem visszük el szárazon. — Elbújunk. — Hol bújunk el? — Az erdőben. Én már az őszön ástam az erdőben egy bunkert, ott húzom meg magam. — Még mit nem! Csak nem leszek bolond?! Hát a ház? Csak nem hagyom itt nekik a házamat. Az én óvóhelyem a szérűn van. — Erdő vagy szérű, egykutya! Mennék én az erdőbe, de itt a zsírom. — Csak a zsírod? — Meg a cukor is. — Csak aztán meg ne romoljon a földben! — Honnan tudod, hogy elástam? — Hát csak tudom. — Akkor inkább felejtsd el! Várok még egy kicsit, és húsvétkor megcukrozom a kávémat, a kenyeremet pedig megzsírozom. — Az enyémet is megzsírozod? — Várd ki a végét, majd meglátod! De honnan tudsz te a zsíromról? Hallod-e, nem csaptad meg véletlenül? — Eredj, nézd meg! Ha sokáig vársz, későn tudod meg. Ember, légy egy kicsit óvatos, és igyekezz. Inkább szaladj, és ásd ki rögtön! — Én meg nem ástam el semmit. Bunkerem sincs. Minek is volna? Hiszen ott az új csűröm. Ha szorul a kapca, az első ajtón beszaladok, a hátsón meg kiszaladok. — Halljátok, emberek, sokan vannak, sokan vannak ezek a németek! Ez idén cudar húsvéti vesszőzésnek nézünk elébe! Tóth Elemér fordítása * Hronsky Benadik CBS
