Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-06 / 1. szám
Vendégünk A NAPSUGÁR EGYÜTTES Nem tudom, a szereplők közül hányán ismerik a bibliai világteremtést vagy más rryítoszt, csak az eltéréseket, különbségeket foghatom fel, a paraván mögött rejtőző tizenkét kamaszlány mozdulataiban — önmagukat. A mítoszokat sem tisztelő, követelőző önmegvalósítás első jeleit, a se-gyerek - se-felnőtt állapotból készülődő ösztönös-tudatos kibontakozást. Bennem csak előadásnyi élmény az öntestükből formált változó jelzések sora, de mit jelent nekik? — A kész, sokszor bemutatott darab kevesebb annál a folyamatnál, amelyben elkészült. Hét éve dolgozunk együtt — mondja Szép Erzsébet, a komáromi (Komárno) Béke utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola Napsugár Bábegyüttesének vezetője —, első-másodikos gyerekként kezdték, kis jelenetekkel, dramaíizá t mesékkel, A II. Dunamenti Tavaszon Kodály és Bartók Lakodalmas játékával szerepeltünk, ez hozta a csoportnak az első jelentősebb sikert. A mesefeldolgozások általában eleve sikeresek. A tavalyelőtt bemutatott mari népmese, A hattyúlány látványnak is gyönyörű. Igazi szépsége azonban számunkra abban rejlik, hogy segített megközelíteni olyan elvont do'got, mint az emberi szabadság. Sokat játszottunk a mese értelmezésével, mert igaz ugyan, hogy a darabot én választom, a feldolgozás vázát én készítem el, de végső formájában a csoport munkáját, felfogását tükrözi. Próbák közben, a játék hevében tárulkozóbb az ember, ötleteivel, megjegyzéseivel sokat elárul magáról, lányaim is alakuló énjükről. A hattyűlány történetének alakítgatása közben rá kellett jönnünk, hogy olyan mondanivalónk van a világról, életünkről, amely a felnőttekhez is szól. Kinőttük a tündérmeséket. A Variációk kezekre műsort mór így készítettük, a csoport önvallomásaként is felfogható, hiszen a gyermeki szertelenségek, a felnőttgesztusok, s az azokat elmarasztaló roszszallások egyaránt jelen vannak benne. — Zenével és mozdulatokkal befogható ez a világ? — A Dunamenti Tavaszon a gyermekzsűri „marasztalt el" bennünket leginkább, a felnőttek és a szakemberek értékelték a kísérletet. A zenével és bábukkal, bábuk mozgatásával nem öncélúan kísérletezünk. Gyakran járunk a környező fa'vakba, iskolákba, óvodákba előadásokra, előfordul, hogy vegyes közönségnek vagy szlovák gyerekeknek játszunk. A szöveg nélküli darab egyformán érthető, magyarul is, szlovákul is. A bábszínház pedig fontos a gyerekeknek. Tervezem, hogy a mostani Napsugárból felnőtt csoportot alakítok, mely legalább a komáromi járásban és környékén pótolja némiképp a hivatásos magyar bábszínház hiányát. Mert a színházból, a színházi, kultúrából gyermekkorukban nagyon keveset kapnak az itt élők. Ha a MATESZ vagy THALIA megkönyörül rajtuk és évadonként bemutat egy-egy mesejátékot, az már nagy eredmény, pedig az emberformálás és a közönségnevelés ekkor kezdődik. A bóbcsoportok jelentősége is abban áll, hogy tartósan megszeretteti a játékot, látni és láttatni tanít, arra buzdít, hogy állást foglaljon az ember, figyelje a világot, mondja el véleményét, tegyen azért, hogy világunk jobb legyen. Emberközpontúságával olyan értékek tudatosítására nevel, amelyek pillanatnyilag háttérbe szorultak az anyagi javakkal szemben. Azt tartom, pedagógiai módszerként sem elvetendő. Szép Erzsébet és a Napsugár bábegyüttes szerencsés kivételnek számítja magát amatőr művészeti mozgalmunkban. Teret (tehát helyet a próbákra, fellépési lehetőséget), időt (a versenyek előtti gyakoribb próbákhoz) és pénzt (a bábukhoz és a színpadképhez szükséges anyagokra) kapnak, erkölcsileg támogatja őket az iskola és a népművelési intézet is. Hét év kemény munkája, eredményei fejében. Irigylésreméltónak tűnhet a helyzet. — Nem is panaszkodunk, a dél-szlovákiai magyar gyermekcsoportok közül mi vagyunk a legjobb helyzetben, azt hiszem, élünk is vele . . . Idén már bemutatkozik a Mazsolák is, az alsótagozatosokból alakított kiscsoportunk. A Napsugár készülő műsora pedig hadd maradjon titok. Még alakítgatjuk. — Hogyan fogadják a szülők és az ön családja ezt a komoly, sokszor estékbe húzódó munkát? — Mór megszokták, örülnek a sikereknek. Az én családom sem lázadozik már, a gyerekeim felnőttek, a férjemnek is van hobbija, így aztán kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymást. Csak akkor szokott kisebb családi vihar támadni, amikor bábkészítés közben tele van a lakás polisztirén törmelékkel, ronggyal, cérnával, forgáccsal ... és napokig alig alszom valamit. A gyerekek, a próbák azonban feledtetik a munkát, közöttük kipihenem magam, kárpótolnak mindenért. Néha már nem is a tanítójuk vagyok, a nevemen szólítanak, minden gondjukat-bajukat elmondják. Ha játékról, munkáról van szó, komolyabbak, készségesebbek, mint a csak az eredményeinket látó felnőttek. Többször jöttek hozzánk tanítók, más iskolákból, darabot, bábukat kölcsönkérni. Olyankor ők háborodnak fel, helyettem is, s mondogatják, hogy a népművelési intézet tanfolyama bárki számára hozzáférhető és egy kis jószóndékkal, igyekezettel önmaguk is feldolgozhatnák a meséket. Persze készen kapni sokkal kényelmesebb, pedig a sajátjuknak érzett alkotásokat a lányaim nem szívesen adják. Játék, munka vagy szenvedély? Nem tudom, hányán maradnak hűek a bábszínházhoz, vagy más formában a kultúra műveléséhez, a szellemi értékteremtéshez. Egyelőre mind a tizenkettőjükben ott az igény: alkotni, megteremteni a teremthető világot. GYURKOVITS RÓZA
