Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-06 / 1. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPI7I DOKTORA SSZOnY — Az orvoshoz jöttél. Az orvosnak meg kell mondania, hogy milyen gyógymódot ajánl a betegnek. És a testvéred is arra kér, hogy kíméld magad. Gondo'j arra, hogy édesanyánknak is gyenge volt a tüdeje. Férjednek is meg kell értenie, hogy a szervezettel kíméletesen kell bánni. Azt hiszem, a lovait sem hajszolja a férjed halálra . . . Iréné meg is rémült, meg is sértődött húga szavain. — Majd megmondom Endrének, mit oján'asz - búcsúzott el Vilmától elgyávultan. Vilma nem is tartóztatta. Az e'öszobában már ketten vártok rá. Kicsit csodálkozva néztek Irénére, amikor az elegáns ruhájában kisuhogott a szobából. Iréné zsebkendőjét ajka elé szorítva ment el a két egyszerűen öltözött nő mellett. „Hát mégis orvos lett a kis Vilmából! — gondolta megilletődötten. — Éppen úgy vizsgált meg, mint az igazi doktorok! Csak ne lenne kinn az a szörnyű tábla, hogy „bába!"..." Iréné hazautazott, s magával vitte Gyurkát. Vilma nem akarta elengedni, kérte nővérét, hogy ne növelje a háztartás gondját még egy gyerekkel, inkább fogadja meg tanácsát, és utazzon el minél hamarább. Iréné legyintett, megnyugtatta Vilmát, hogy három gyermeke mellett elfér Gyurka is, legalább lesz játszápajtásuk. Ami pedig az ö utazását illeti ... szomorkásán elmosolyodott. aztán csendesen, beletörődőén jegyezte meg: — Nem ismered, Vilma, a férfiakat, vagy. . . nem akarod ismerni őket. Nálunk, csak egy akarat létezik: Endréé. Ha belátja, hogy szükségem van pihenésre, elenged. Ha nem látja be, otthon kell maradnom I — Iréné, küld fel Endrét, engedd még, hogy én beszéljek vele! — mondta Vilma. — Bizonyosan meg tudom értetni vele, hogy komolyabb bajt előzünk meg, ha néhány hetet magadra szánsz! A kis György végtelen boldog volt, hogy elutazhatott. Falusi gyerek létére nagyon szenvedett a poros, fülledt városban. Szilassy József, György unokatestvére, aki megvette a birtokot, immel-ámmal meghívta ugyan a vakációra, de Gyurka nem akart visszamenni Pándra. Amikor anyja kérdezte: miért utasította vissza a meghívást, a fiú leszegte a fejét, s csak nagy sokára felelte: „Nagyon fájna nekem ott minden . . ." Többet nem volt hajlandó mondani, de Vilma ebből a néhány keservesen kipréselt szóból is megértette, hogy mennyire vágyódik a gyerek régi é'ete után. Az elutazás napján túláradó hálával borult anyja nyakába, s ragyogva jelentette be: — Jaj, de jó lesz nekem Iréné néniéknél, ott szabad leszek! Nem tudom, hogy lehet városban élni! Szilassy György is hallotta fia repeső szavait, nagyot sóhajtott, feleségére, majd fiára nézett, aztán csendesen csak ennyit mondott: — Nagyon nehezen, kisfiam, nagyon nehezen! Vilmát megdöbbentette férje kesernyés hangja, és még jobban szánta. Töprengett, hogy mivel tudna örömet szerezni neki, mivel tudná ebből a tespedésből kiróngatni. Felkereste a Szi'assy család Pesten élő tagjait, azzal a szándékkal, hogy meghivja őket, talán akadnak köröttük kártyapartnerek, kialakul egy whist- vagy tarokkparti, ami mégis leköti a férjét. De az erőlködése szomorú kudarcba fulladt. György nagynénje, amikor meglátta, alig kínálta hellyel, és az iránt érdeklődött, hogy van-e Vilmának pénzre szüksége. Szívesen ad kisebbnagyobb kö'csönt, sőt folyósít neki havi járandóságot, ha cserében levéteti a bábatóblát a kapuról. Mert ilyen szégyent még senki sem hozott a Szilassy névre. Vilma elképedten nézett a lelógó tokójú, erősen fűzött, vendéghajjal bélelt frizurájú termetes asszonyságra, akinek lilásvörös arcát púderréteg fedte. Csak egy másodpercig érezte a szavak okozta szúrást, a következő pillanatban már orvosi diagnózis lépett a megbántottság helyébe: „Magas vérnyomás túltápláitság következtében, gutaütésre hajlamos." — Kevesebb húst, több gyümölcsöt. tejet és főzelékfélét tessék fogyasztani, kedves Emília néni! A túl sok evés káros a szervezetre! — mondta jóakaratú mosollyal, és kis fejbólintással otthagyta a hápogó Szilassy rokont. Az egy darabig tótott szájjal bámult a bezárult ajtó után, majd a csengőt rázta vadul, és a belépő szobalány karjába áju't. Nem tudta elviselni, hogy a „koldus grófkisasszony" így megleckéztesse. Hiszen ha nem is ezt. de ehhez hasonlót mondott nemrég a híres tanár is, aki órák hosszat vizsgálta, és tíz forintot kért a vizsgálatért. Ügy látszik, Zürichben mégis tanult valamit a bába, nem szórakozni maradt ott annyi éven át... Vilma nem említette Györgynek Emília nénivel történt összetűzését, amelyet hamarosan újabb összetűzés követett — ez alkalommal a Hugonnai rokonság részéről. A két Batizfalvy fivér érkezett Budapestre, aratás után, még a csépiést sem várták be, s Endre, Iréné férje, mintegy felelősségre vonta Vilmát a diagnózis miatt.- Kérlek, vizsgáltasd meg Irénét más orvossal - mondta Vilma látszólag nyugodtan, de minden idegszála vibrált nem akarom azt állítani, hogy mindentudó és csalhatatlan vagyok. És én leszek a legboldogabb, ha kiderül, hogy tévedtem.- Nem megyek semmiféle orvoshoz — csapott az asztalra Batizfalvy —, nincs Irénének semmi baja! Az asszonyok szeretnek kényeskedni. Van férj, aki e'tűri a kényeskedést, én azonban nem! Igazam van, sógor? — nézett gúnyos kihívóan Szilassyra.- Nincs igazad - mondta György csendesen —, ha Vilma betegnek találja nővérét, bizonyára az. És azzal, hogy nem veszel tudomást róla, még nem szűnik meg a betegsége. Általában - tette hozzá kesernyésen - a bajok nem szűnnek meg, ha nem veszünk rólunk tudomást . . . A sógorok hazautaztak, s megígérték, hogy szüret utón felküldik Irénét, sőt Irmát is - menjen el mind a két asszony fürdőre.- Igaz, ami igaz — állapította meg Batizfalvy —, rójuk fér egy kis pihenés! Gyurka szeptember elsején érkezett hazo. Vilma meglepődött, menynyit nőtt, erősödött a fia. Ki nem fogyott a meséből, részletesen beszámolt a földekről, a lovaglásról, dicsérte nagybótyjait, akik magukkal vitték vadászni, sőt még a Balatonhoz is kirándultak.- Édesanyám, miért kell nekünk itt élni? — kérdezte oz első hetekben gyakorta. — Miért nincs nekünk is birtokunk?- Akármekkora birtokunk is lenne, kisfiam, télen akkor is iskolába kellene járnod!— felelte Vilma. — Falun nincs iskola, így intézetben laknál. Ott még kevesebb szabadságban lenne részed, mint itthon. Unokatestvéreidnek is tanulni kell télen.- Tanulni... - Gyurka arca elkomorodott. „Minek is az a tanulás?" — akarta mondani, de elharapta az utolsó szót. Tudta, hogy ezzel megbántaná édesanyját, oki még ma is tanul. Szegényke... Gyurka nyílt szemű, értelmes gyerek volt, látta, hogy édesanyja milyen sokat dolgozik, s noha pénzről sohasem esett szó, egy-egy elejtett megjegyzésből tudta, hogy anyja keresetéből élnek. Néha éjszakánként is megszólalt a csengő a lakásban; anyja akkor gyorsan öltözködött, és rendszerint Anna kísérte el a beteghez. Az sem volt titok előtte, hogy anyját gyerekszüléshez hívják. Vilma nyíltan beszélt erről fiával is, nem áltatta gólyamesékkel, mint általában a szülők tették gyermekeikkel. Gyurka ezért még jobban becsülte édesanyját. Mindamellett apját is szerette, s ösztönösen átvette anyja viselkedését, ő is sajnálta a talajt vesztett embert. Szilassynak mostanában az újságolvasás volt legfőbb szórakozása. Elszörnyűlködött az oroszországi pestisen. Vilma arra gondolt: mi lehet most egyetemi társnőivel, akik járványkórházban dolgoznak; o törékeny testalkatú Anna nem kapja-e meg a szörnyű betegséget. (folytatjuk) Hosszú hónapok óta figyelem, miként fogynak éltető nedvei, miként sárgulnak meg s hullanak el sorjában nagy levelei. Hiába volt a földcsere, az új cserép, nem használt a külföldi szobanövénytápszer, a kínosan rendszeres öntözés sem. S mert újabban egyre többet tartózkodom a dolgozószobámban, sorvadásának látványától nem tudom megkímélni magam. A szóban forgó növény ugyanis itt áll a párnatartón — ami egyébként nem más, mint egy múlt század közep>éről származó, eredetileg Karczag Ignác tulajdonát képező, népi mintákkal gazdagon díszített vőláda — már évek óta, karnyújtásnyira az asztalomtól. Ereje fogytán a mintegy két arasznyi szára egy kissé megdőlt, éppen felém, s ha esténként villanyt gyújtok, utolsó levelének szánalmas árnyrajzolata éppen elém vetül az asztalra. Nem tagadom, szeretném tudni lassú kimúlásának az okát. S a szerencsétlen szobanövény sorsán túl pedig azt, hogy mikor, mi és főleg miért történik ebben a lakásban, amely hosszú évek óta otthonunk. Azt hiszem, mindenki így van ezzel. Mindenki olyan elérhető bizonyosságokra törekszik — mégha sokszor eredménytelenül s egyszersmind reménytelenül is —, amelyek nemcsak valami lényegesnek az illúziójaként vannak jelen az életében. S most, hogy ez a filodendron utolsó levelét is eldobni készül, hazudnék, ha azt állítanám, hogy a még mindig élő növény érdekel. Hiszen Máriához hasonlóan már én is régen lemondtam róla. S különben is: meglehetősen méltánytalannak tartom, hogy nem tudott megfelelni szobanövény-mivoltának. Mérhetetlen gondoskodásunk ellenére, vagyis segítségével sem. Nem tud megvigasztalni annak a valószínűsége, hogy például gyengébb egyed lehetett, biológiailag, mindjárt az elejétől. Ha véletlenül úgy esik, hogy fordítva helyezzük el őket, ezt a konyhába, egyidős társát pedig ide, ez talán még ott sem vitte volna sokra. A szobanövény nem konyhanövény, ez kétségtelen, de a szűk konyha ilyen célra való látszólagos alkalmatlanságát olyan légkör kompenzálja, amely porcelánok villanásától, alpakkák csőr renésé tői, keleti fűszerek émelyítő illatától s gyakori főtt ételek zsíros gőzétől egyaránt terhes, ám ezzel együtt mégis kedves az ember számára. Mária, az asszonyom, mindig kényes volt a konyhájára. Számomra azonban ez a helyiség is kedves, minden tartozékával együtt, valami mégis arra ösztökél, hogy a gyakori szellőztetések ellenére is a fojtott levegőben, dolgozószobám nyomasztó légkörében keressem a filodendron kipusztulásának okát. önámításnak tűnhet föl ez az első pillantásra, s annak is a szimplább fajtájából, de tény, hogy erős dohányos lévén állandó a tömény cigarettafüst, s mi tagadás, az évek során igencsak zsúfolttá vált ez az aránylag kicsi szoba, melyet méretei alapján nyilván gyerekszobának szántak tervezői. Meg aztán: tartósító szereim sem éppen kellemes illatukkal tűnnek ki. Ehhez természetesen tudni kell, hogy konzervátorként dolgozom a közeli múzeumban, s munkám a magánéletemben is szenvedélyemmé vált. Pontosabban csak annyiban, hogy az utóbbi években magamnak is előszeretettel mentek meg a biztos enyészettől és a felelőtlen elkallódástól régiségeket, múzeális értékű tárgyakat. Akkor kezdődött az egész, amikor öt évvel ezelőtt új igazgatót küldtek a nyakunkra, aki külföldi tanulmányútjáról a múzeumi katalogizálás nemzetközileg egységes rendszerének elméletével tért haza, s ezt rövid érvelés után a feletteseinkkel is elfogadtatta. Nagy munka várt ránk. hiszen a hagyományos módon már számba vett és részben kiállított értékeken kívül a múzeum raktáraiban, pincéjében és padlásán ezerszámra volt még a földolgozatlan anyag. Mondanom sem kell, hogy főleg helytörténeti jellegű. S direktorunk ezt az értékes és hatalmas, bár kissé elhanyagolt gyűjtést nagyobbrészt ócska lim-lomnak, bazári árukészletnek tartotta, mert teljesen más, úgy is mondhatnám, jellegtelen etnikumú vidékről származott, s még a nemzeti múlt tekintetében is csupán a pompa, a látványosság és a felbecsülhetetlen eszmei értékek rabja volt. Még csak nem is bizottságilag — teljesen önkényesen selejtezte ki főleg az egykori paraszti élet apró használati tárgyait, darabos, kezdetlegesen megmunkált munkaeszközeit, s vitette fölényes mozdulattal a kazánházba. „Ez múzeum, nem egérfészek!“ Ekkor hoztam haza az első tárgyakat, tulajdonképpen legálisan. Később, számomra egy-egy különösen kedves darab kapcsán már
