Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-06 / 1. szám
BERECK JÖZSEF mQRSTERA BELÍCÍOSA éppenséggel lopni sem átadottam, és mindig azzal a tudattal, hogy értő munkám révén így is az utókor jár jól. Az ehhez szükséges hit ugyanis közösségi fogantatású. így kerül hozzám a bitófa is. Amikor a tagolt pincetér egyik eldugott sarkában fölfedeztük, igazgatónk teátrális borzadállyal csak ennyit mondott: „Nahát, ez a Szemethy!“ A teljes katalogizálás három éve alatt aztán ezt még számtalanszor megismételte, olykor gyermekes csodálkozása, olykor pedig annak jeléül, hogy hajdanvolt elődjét meglehetősen kisszerű, mániákus, fura embernek tartja. Arra, úgy látszik egy pillanatig sem gondolt, hogy ugyan hol igazgatóskodna most, ha Szemethy Aurél reálgimnáziumi tanár fejéből a század első éveiben nem pattant volna ki a múzeumalapítás gondolata, s minden anyagi java feláldozásával nem kezdeményezett volna rögtön széleskörű — s képviselő nagybátyja révén hivatalosan is támogatott — gyűjtőmunkát, mihelyt a pénzmágnás zsidó bérlő kezéből végre községi tulajdonba került a Pálffyak egykori eklektikus hodálya, a Fehér Kastély. Tulajdonképpen nem is csodálkozom direktorunkon, egyre több manapság az olyan ember, aki egy csöppet sem gondol a múlttal, s a jövő is csak a jól megélt jelen majdani formájában érdekli. Láttam rajta, hogy a bitófát legszívesebben rögtön a lángok közé hajította volna. „Ne is lássam!“ Ehhez készségesen hozzásegítettem. Nem látta többé, darabjaira szedve még az nap este kicsempésztem a múzeumból, s a jótékony sötétben föl ide, a harmadik emeletre. Akárcsak gyűjteményem többi darabját,, ezt is gondosan megtisztítottam és konzerváltam. Sűrűn meginjekcióztam a szúette, ám még mindig masszív gerendákat, impregnáltam a szakszerű hurokban végződő kötelet, aztán ismét összeillesztettem a csapolásokat, melyek egykor szemmel láthatólag gondos és értő ácsmunkával készültek. A törzs kissé korhadt tövéből néhány arasznyit levágva, térrácsszérűén a padló és a plafon közé dúcoltam a bitófát. Mária, az asszonyom, valószínűleg nem is sejtette, mivel foglalatoskodom azokban a napokban. Vesztére, mert bármily furcsa is, de ez valahogy serkentőleg hatott rám munkámban. Mintha csak ellene készülődtem volna az egésszel. Egyszeriben úgy éreztem, hogy tudat alatt mindig is bántott a közönye, s az a lankadatlan serénység, amellyel lakásunk egyéb térségeit tisztogatta, gondozgatta szüntelenül, látszólag egy cseppet sem törődve az én szenvedélyemmel. Igazán bosszantott, hogy a védekezés ösztöne nem térítette be ezekben a kritikus esti órákban a szobámba, pedig hát igazságtalanul, hiszen viselkedésemmel már régen én is ugyanazt szentesítettem: így élünk, nem nagyon törődve egymás dolgával. így aztán nem maradt számomra más lehetőség, mint hogy egy este behívjam a szobámba. Bűnösen gyanútlanul lépkedett utánam, majdnem felorditottam. A helyzetet illetően egyébként jól számítottam: csak egy pillantást vetett az eléje tornyosuló bitófára, nyomban le is kapta a tekintetét a lába elé, amelyet a szemmel látható megrendülésnek ugyanabban a pillanatában úgy fölrántott a padlóról, mintha parázsra lépett volna. Most is ugyanúgy történt minden, mint akkor, amikor csupasz, ágymeleg talpával Teodor hűvös páncéljára lépett, csak a sikoly fordult vissza ezúttal a szájába, s arcizmainak vitustáncát elrejtették az azóta jótékonyan megvastagodott zsírpárnák. Kezét is csak egy pillanatra kapta a hasához^ vissza, a teste mellé már egy olyan ember zavartságával eresztette, aki legszívesebben visszacsinálná az elhamarkodott mozdulatot. Elég volt azonban néhány másodperc ahhoz, hogy a megrendülés fölszívódjon benne. Némi érdeklődést erőltetett az arcára s ezzel nyomban azt is jelezte, hogy úgy-ahogy úrrá lett a váratlan helyzeten, s esze ágában sincs fölvenni a lába elé hajított kesztyűt. Különben is: az évek során tűrhetően megedződtünk az egymás iránti tapintatos kíméletlenségben. Ha egyikünk történetesen a hegedő sebek föltépésének kényszerét érezte éppen, a másik rögtön készen állt hintőporral. És fordítva, természetesen. Mert sehogysem tudtunk szabadulni annak gondolatától, hogy az aktív közönyön túlmenőleg, illetve ennek révén — az együttélés megkísérlésének örökös ára! — még mindig várunk valamire. Amikor végre megszólalt, teljesen nyugodt volt a hangja. „Kissé morbid, nem gondolod?!“ Akárha új kiskosztümjének a fazonját vitatta volna meg a szomszédasszonyával. Tehát megint semmi érvényes az életünkről. Persze, már én is meginogtam, tulajdonképpen nem is tudtam, mit szerettem volna az előbb döntésre vinni. „Ha annak vesszük, ami.“ Érdeklődés villant a tekintetében. „Miért, minek vehetnénk még?“ „Annak, ami volt.“ „Vagyis...“ „Igen.“ Nem néztünk egymásra. „Azt akarod ezzel mondani, hogy használhatóságával még igazolni tudná önmagát, következésképpen könnyűszerrel rácáfolna az előbbi, morbiditásával kapcsolatos kijelentésemre.“ Elfoglaltságot mímeltem az asztalon. „Pontosan. Egyébként ha nem hiszed, próbáld csak ki!“ „Ízléstelen vagy.“ Fáradt voltam. Csalódottnak éreztem magam. „Különben van egy ötletem: csatlakozózsinórral vezesd rá a villanyt, megteszi hangulatlámpának.“ Kezét máris a plafon felé lendítette, mutatván, hogy hogyan képzeli el az egészet. „Hülye.“ Mária, az asszonyom nagyon sokára esett teherbe. A csüggedés fagyos huzatként már át-átjárta az otthonunkat. Amikor aztán az orvos mindent kizáró bizonyossággal igazolta a terhességet, föllélegeztünk ugyan, de örömünkön — legalábbis a magam részéről — nyomot hagyott a remény előző ingadozása. Különben sem szerettem, s végsősoron nem is tudtam soha kinyilvánítani igazán az érzelmeimet. Ajkam hullámfogóján általában még a legszemélyesebb, örömszerző szándékaink megvalósítása során is fönnakadtak a szerelmes szavak. Mária kezdetben őszintén neheztelt ezért, hiába magyarázgattam neki érzelmi magatartásom meghatározóit, melyek bigott neveltetésemben s zárkózott természetemben gyökereztek. S hogy ennek ellenére én azért becsületesen elvégzem magamban azt, amit az elviselhetőség, a kedvelhetőség, sőt, a szerelemmel szerethetőség általánosítható követelményei merítenek ki. Állandóan ott tartottam ugyanis ujjamat szerelmünk érverésén. A filodendron helyén, itt, karnyújtásnyira az asztalomtól, akkoriban még egy másik dísznövény állt. Mária, az asszonyom hozta a házhoz, házasságkötésünk tizednapján, mely éppen nevemnek napja volt. A nevét ennek a cserépben is növeszthető, citromfára emlékeztető növénynek máig sem tudom, hiába kutattam utána szerény növényhatározónkban, s nem segített a múzeum könyvtára sem. Magamban a Szerelem Fájának neveztem el, s naponta társas életünk egyfajta érzelmi barométereként figyeltem növekedését, rügyfakadásait, leveleinek minden színelváltozását, rezdülését. Ennyi év távlatából nem tudom biztosan, Máriát beavattam-e az egészbe, annyi azonban bizonyos, hogy meglepő szorgalommal, s néha bizony szorongással, aggódással figyeltem és fedeztem fel az evidens párhuzamokat érzelmi és szerelmi életünk hullámzása s a szobanövény viselkedése között. Tudom, gyermekded játék volt részemről ez az egész, ám véletlennek tulajdonítható-e, hogy annyi év után éppen akkor ütközött ki a Szerelem Fáján az első, virággal kecsegtető bimbó, amikor végre asszonyom méhében is megfogant az annyira óhajtott új élet? Vagy véletlen volt-e, hogy ez az ép, egészséges bimbó mégse feslett virággá, el is hullott nyomban, miután Mária, az asszonyom egy éjszaka — talán attól tartván, hogy elbóbiskoltam pepecselő munkám közben — ágyából kikelve bejött hozzám, s meztelen talpával, rögtön az ajtóban, rálépett Teodor érdes páncéljára. Teodor nem holmi páncélos lovag — közönséges kis mocsári teknős volt, néhánynapos nászutunk alkalmával találtuk az üzemi nyaralóház melletti ingoványbán, megismerkedtünk vele, körbekopogtattuk szürkébe játszó zöldesbarna páncélját, paradicsommal és almával etettük s végül annyira megkedveltük, hogy nedves mohába ágyazva egy nylonzacskóban hazahoztuk, mert korán jött gyerek vagy egyéb istápolásra szoruló személy híján egyébként is szükségünk volt azonkban a napokban valami olyan gyámoltalan lényre, amelyen kiélhettük erőteljesen jelentkező karitatív hajlamainkat. Itthon aztán szobám egyik sarkában egy kezdetleges terrénumot mesterkezdtem össze Teodornak, amelyből némi suta erőlködés révén éjszakánként kiszabadulhatott és cammogós sétákra indulhatott a szőnyegen. Évekkel később így került az emlékezetes éjszakán Mária gyanútlan, meztelen talpa alá, aki a kis hüllő érintésétől nyomban elalélt, s reménykeltőén kerekedő hasában megszakadt az annyira óhajtott új élet. S a Szerelem Fájáról nemcsak a bimbó hullott le, fokozatosan elszáradt maga a fa is, akárcsak most ez a filodendron, latin nevén Monstera deliciosa. IRODALMI PÁLYÁZAT Egy éve hazánk felszabadulásának harmincötödik, valamint lapunk indításának immár harmincadik évfordulója jegyében novellapályázatot hirdettünk, melynek célja többek közt az volt, hogy művészi szóval és eszközökkel ábrázolják korunk családjainak és asszonyainak életét a pályázók. Annak ellenére, hogy felhívásunk visszhangra talált — huszonnégy jeligés pályamű érkezett be a megadott határidőig —. a gyönge színvonal miatt el kellett tekintenünk az írások zömének értékelésétől. A bíráló bizottságot - tagjai: Duba Gyula író, Mayer Judit műfordító, Dr. Szeberényi Zoltán irodalomtörténész, Dr. Sz. Zupko Judit, tanársegéd, szerkesztőbizottságunk tagja - a legjobb tíz pályamunka minősítésre kértük meg. Helyt adva azon véleményüknek, hogy a kiírásnak egyetlen pályázó műve sem felelt meg maradéktalanul, a következő döntést hozták: I. helyezett: Monstera deliciosa (szerzője: Bereck József) II. helyezett: Új tetőm alatt (szerzője: Fülöp Antal) III. helyezett: Nincs semmi baj a traktorokkal (szerzője: Gágyor Péter)
