Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-12-18 / 51-52. szám
meqyeri and reá A LEGFORRÓBB NYARAM Hihetetlen fekete férfiak, jegesfehér fátyolba burkolt nők, számtalan gyerek, egy-két fiatal Seherezádé-képű asszonygyermek, féltékeny férjük testközelében ... Ahmed útitársam szerencsére kedves és figyelmes volt, mindenben segítőkész. Csak az zavart, hogy akkor sem vette le a szemét rólam, ha éppen nem beszélgettünk. — Csak az a baj, mondta néhány órás ismeretség után, hogy én Tripolitól nyugatra, Misurátába megyek, ö meg keletre, Bengháziba ... És nyomban felajánlotta, hogy szerez szállodát a fővárosban, ahol kipihenhetem (kipihenhetjük) magunkat... — Nem lesz rá szükségem, mert három autóval várnak rám a repülőtéren, mondom. Két gyerekkel vagyok, meg kilencven kiló poggyásszal... Még az éjszaka tovább utazunk ... Abból ne csináljak gondot, csak rajtam múlik, hogy akarom-e — biztatott kitartóan, és egyre határozottabban .. . Közben gyerekeim pártfogásukba vettek egy egyéves körüli arab gyereket. A földre téve szemlélte a színes forgatagot, aztán megpróbált felállni. Dundi combjai nehezen engedelmeskedtek, minduntalan visszapottyant a földre. Sírt. Lányom arcát simogatta, fiam megpróbálta talpra állítani... Alig tett meg pár lépést, a fehér lepel mögül kukucskáló anya elkapta, és a mellette álló férfinak mondott valamit, arabul. — Nem kell félni, az európaiak nem szoktak gyereket lopni, — nyugtatta meg öt Ahmed útitársam, és ettől fogva a gyerekek csodás egyetértésben játszhatták nemzetközi—játékukat. Ahmednak újabb esélye lett velem szemben ... Csak a repülőgépben kezdte magát vesztesnek érezni. Panaszkodtam a honfitársaira, hogy az utasoknak napilapot adnak, nekem nem adtak. . . Mert látják, hogy európai vagyok, nem tudnám elolvasni. Különben is nőknek nem jár újság — magyarázta már hazája földje fölött. Vagy úgy? Akkor hát más témára terelem a szót mondja meg, mi a neve ennek a finom ételnek, amit felszolgáltak, ízlik nekem. .. . Nem tudom, mondja kisvártatva, megkérdezi a szomszédjától, az sem tudja. Valami tojásos étel ... Szerintem ez tészta, olyan barátfüle-féle, és paradicsommártással leöntve. Ez tojást nem is látott, próbálom kielemezni... Lehet, — mondja nagy nyugalommal utitársam, és a végén már az sem lepte meg, hogy a repülőtér forgatagában csak messziről intettem neki: köszönök mindent, megtaláltam az enyéimet, indulunk, mert fullasztó ez a trópusi éjszaka ... 2. lap „Üdvözlet Tripolíból, Ramadán hava, 1391". Nem tévedés: az arab naptár szerint 1391-ben vagyunk. Ramadán havában, az ünnepi hónap éppen vége felé közeledik. Ezt látni kell, bármilyen fáradtak is vagyunk. Az éjszaka kellős közepén élénk nagyvárosi forgatag, kivilágított utcák, üzletsorok fogadnak bennünket. Egész autókaravánok száguldoznak fel-alá, mintha ez is az éjszakai élet rész.e lenne. Parkolóhelyről álmodni sem lehet, olyan a város, mintha a sivatag összes lakója ide húzódott volna az ünnepi időre. A kényszerautókázásban legalább bemutatkozik Tripoli, a főváros. A Líbiai Arab Köztársaság fővárosa a Földközi-tenger öblének partján, oázisok között elterülő több mint háromezer éves település. Az első kolóniát a föníciaiak alapították i. e. 900 körül, majd egymás után uralkodtak itt rómaiak, bizánciak, arabok, normannok, törökök, spanyolok, megint törökök, olaszok. A történelem hírhedt kalózfészek és rabszolgapiacként is emlegeti az ősi települést. Az ország 1951 -ben nyerte el függetlenségét, gazdasági élete a fővárosban és környékén kezdett elsősorban kialakulni... Az ideutazó, távoli országrrtl22 beli turistákat azonban elsősorban a múlt emlékei, maradványai vonzzák, mindenekelőtt a sziklás félszigeten szorongó városközpont, az Óváros. Zegzugos, szűk, gyakran zsákutcában végződő sikátorok, fehér falú, egymásra tapadt házak — régi és még régebbi mecsetek őrzik titkukat. Mert a falakon belátni nem lehet, és nagy megtisztelés, ha a nem muzulmán előtt kitárul a kapu ... De van egy kapu, amely mindig nyitva áll, és odacsalogatja a legfáradtabb turistát is: a Marcus Aurélius-kapu. A római császár tiszteletére emelt diadalív lassan már két évezrede (163-ban építették) tanúja a történelem folyásának. Az egykori görög kőfaragók munkája nyomán, félre a zajos éjszakától, magamra maradok a görög istenekkel: Apolló, Minerva, Fortuna ... Ó, ha ez utóbbinak a kegyeit most sikerülne elnyernem! Elsuhanunk a Nemzeti Múzeum előtt — hány régész álma egyszer ide bejutni! — aztán a tengerparti erőd mellett, az ásatásokból előkerült korinthoszi oszlopok árnyékából a Zöld téren át egyszer csak visszakanyarodunk a tarka forgatagé bazárutcákba, a szukokba. Ez év tavaszán államosították az üzleteket. Lekéstünk arról, hogy a vérbeli arab kereskedők hatalmába kerüljünk. Ramadán havában az üzletek éjszaka vannak nyitva. Az asszonyok ilyenkor nemigen lépnek az utcára, pontosan napnyugtára készítik a böjtölő család vacsoráját. Amikor a müezzin esti imára szólítja a híveit, pillanatok alatt elnéptelenednek az utcák. Hazai arab lakost még véletlenül sem találunk, a rövid esti ima után mindenki otthon falatozik. Csak egy óra múlva indul meg a forgatag, persze csak férfiak. Útszélén ülve, csoportokban főzik és fogyasztják a sehit, mindennapi teájukat, autók zúgnak, tülkölnek, gyalogosok csoszognak, járják az üzleteket, vásárolnak, turkálnak az áruban ... Pesze, mi is a forgatagba kerülünk. Legelőbb képeslapot akartam venni, Marcus Aurélius szobrával, a Zöld téren. Öszes hajú, barakános férfi (számomra mindenképpen arab kereskedő) nyolcféle képeslapot tett elém, kedvesen. De nem láttam, amit kerestem. Marcus Aurélius.. . Grünplatz . . . magyarázom kézzel-lábbal, mire ö egy kézmozdulattal összesöpri a lapokat: Halasz (befejeztük), mondja. Kérem vissza, hogy mégiscsak választok belőlük, de sértődöttem rámhördül: Búkra (holnap)... Hát persze, nem az ecseri piacon vagyunk ... 3. lap „A hádzs vendégül látott. Mekkában jártam . Ramadán után megélénkül a vendégeskedés. Szívesen térek vissza Tripoliba, a szűk sikátorok annyi titok felfedését kínálják, hogy találkozásunk első pillanatától fogva tartanak. Kísérőm megy elöl, meg nem érthetem, miféle vándormadár-ösztön vezeti a már-már félelmet keltő egyforma, jobbra-balra nyíló lépésnyi széles utcákban, olyan az egész mint egy labirintus, egy elvarázsolt földalatti erődítmény, csak fehér egyforma falak, tetők, nincs napfény, nincs kapuSIzám, nincs megkülöböztetö jel. Csak kapu alól kiugró gyermeksereg van, megszámlálni sem lehet, annyian vannak, aprók, égő fekete szemük, szurtosak. Nem és nem értem, hogy találtuk meg egy órányi gyaloglás után a keresett hajlékot. A hádzs fogad. A kapun belépve máris érzem, ez valami más, nem mindennapi lakhely. Ki is derül csakhamar: a hádzs, hatvan év körüli, élete nagy müve ez a keleti csoda. Maga építette, fiatal korától talán nem volt olyan nap, hogy egy-egy téglát, követ, kavicsot ne mozdítson, illesszen a többihez. Oldalra nem terjeszkedhetett, mert a régi ház szorosan hozzánött a szufdik többi falához. Lépcsőket épített kövekből, felfelé. Arra tágasabb. Teraszlakás, tetőlakás, ilyesféle alakult ki az évek során. Üvegtetőt is vont fölé, az öreg szőlölugas szinte a szobából kúszik a tetőre. Szelíd tekintettel simogatja a márvány burkolatú falakat, ő maga nem nagyon beszédes ember. Rettenetesen érdekel az élete, de kísérőm leint: Szólítsa csak hádzsnak, és ne kérdezzen fölöslegesen. Amit akar, elmondja magától is. Nem kérdezhetem a nevét sem. Aki megjárta a zarándokutat, azt nagy tisztelet övezi, és mindenki csak hádzsnak szólítja ... Türelmesen várom, miről kezd beszélni. Közben arra gondolok. így építette egykor házát Axel Munte is, Capri szigetén, aki miután megvakult az örökös vakító fehérségtől, úgy beleolvadt a természetbe, hogy még a madarak beszédét, énekét is megértette .. . Nos, itt áll egy másik Axel Munte előttem, aki azonban izig-vérig arab. Sőt mi több, muzulmán. 1965-ben érte el élete fő célját: Mekkába zarándokolt. A vendégszobába tessékel, bemutatja tíz gyermekét; feleségét csak külön kérésünkre hívatja be, egy pillanatra. A szobában a fal körül matracok, ez minden bútor, kivétel a sarokban álló tévés-kazettás-zeneszekrény. Filmek között keresgél, Omár Muhtár, a líbiai nemzeti hős életéről készült színes filmtekercset szeretné megtalálni, hogy beprogramozza a japán gyártmányú színes televízióba. Összevissza nyomkodja a bonyolult gépezet gombjait, valamelyik majdcsak elindítja. „Amolyan technikai csodaszörny ez, nem lehet megtanulni bánni vele" — türelmetlenkedik. Végül is sikerül, bár nemigen tudunk odafigyelni, mert mekkai zarándokújának emlékei igencsak lekötik figyelmünket. És mégiscsak megkockáztatok egy kérdést: a muzulmán férfinak négy asszonya is lehet, s a hádzsnak csak egy van, miért? — Vennék én többet is, csillan fel a szeme, de mit kezdenék vele? És csaknem súgva teszi hozzá: azt hallottam. Európából jöttek hozzánk valami csoda doktorok, akik az efféle bajt is meggyógyítják. No, ideje lesz útrakerekedni, mielőtt még komolyra fordulna a szó ... 4. lap ..Ez is. az is Líbia. Régi és új emberek között". Virágillat és rothadó csontok bűze keveredik a levegőben. Nyúlánk datolyapálmák árnyékában keresünk menedéket az ötvenfokos, csaknem elviselhetetlen hőségben. A teveszukra akarunk kilyukadni, ezt feltétlenül látnunk kell, ha itt járunk. Miszuráta a fővárostól kétszáz kilométernyire van, nincs is más látnivalója, mint a nagy piac. Igaz, útközben láthattunk eleget Záviában. Tezsurában, Homszban, Leptisz Magnóban .. . Lakhelyünkön is elindulunk felfedező útra. A mozgalmas piaci élet még mindig a régi Líbiát jelenti: kecskét, birkát, baromfit, tevét árulnak nagy zsivajgással, de gyümölcsöt: mogyorót, mandulát, datolyát, dinnyét, szőlőt, ismeretlen salátaféléket — friss és félig rothadt állapotban. A tevehajcsárok néha éjszaka is itt tanyáznak jószágaikkal. Utcán aludni egyébként sem szokatlan dolog. A tevepiacot Omár barátunkkal jártuk be, aki furcsa módon még arra is múlt időt használ, ami a szemünk előtt játszódik le. Érthető, hiszen Omár mindössze harmincéves, azok közé a ritka fiatalok közé tartozik, akik tanultak, és felelősségteljes állásban vannak. A Miszuráta-tartomány villamoshálózatának működéséért felel. Meghív a lakására, bútorozott szobában fogad, cipőnkből sem kell kilépni, ez már a barátság jele. Négy kicsi gyermeke hatalmas doboz csokoládéval kedveskedik nekünk, a házigazda pedig rántottát, olivabogyót, sajtot tesz elénk, friss fügével, dinnyével. Aztán hamarosan a munkájára, életükre terelődik a szó. Megmagyarázza, hogy a gazdag olajlelőhelyek feltárása hogyan kapcsolta be Líbiát a nemzetközi gazdasági életbe. Mit változott helyzetük az 1969-es, Kadhafi ezredes vezette forradalom óta... Az egykori, külföldiek előtt olyan romantikus beduin élet, hogyan változik át az új, forradalmi Líbiában. Kadhafi elnök „Zöld könyvéből" idéz: Meg kell tanítani a népet dolgozni, termelni ... Beszélgetés közben furcsa módon keveredik a régi és az új Líbia képe. Mert ismét a múltba huppanunk vissza, amikor feleségével, Dzsamilla asszonnyal is szeretnénk beszélgetni. — Ő még erősen őrzi a régi szokásokat. Nem mutatkozik idegenek előtt farasia nélkül. És élete fő célja: legalább tíz gyermeket szülni. Hagyományaik szerint Omar apja kérte meg a lány kezét. A módos lány sokba került, de megegyezett a két szülő. Omar csak a nászéjszakán látta hitvese igazi arcát. Dzsamilla kedves asszony, a konyhában megmutatja, hogyan készül az arab tea, a sehi, meg nemzeti eledelük, a kusz-kusz. Keveset beszél, inkább csak mosolyog. Nem marad meg az idegenek között, pedig neki már „megengedi" a férje. Dehát a gyökerek Afrika forró ege alatt mélyen kapaszkodnak.
