Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-10 / 50. szám

A zzal kezdődött, hogy o Ma­ma föladta a Nagypapa kabátját. Kard-tekinteté­­vel még végigvágott rajta, mintha csak azt mondta volna:- No, most már menjen ahhoz a húgyos cimborájához ... A Mama ott állt a konyha­­szekrénynek dőlve, és egy pilla­natra látta a gondolatot, holmi ezüstös fényű tányérként átsu­hanni az agyán: pár napra hát mégiscsak megszabadul a vén­­ségtől. A Mama ötvenéves volt; ma­gas, feltűnően karcsú és tojás­­dad arcú. Nádszál egyenesen járt-kelt. Szűk, testhezálló ruhá­kat viselt, s mindig élénk színű fejkendőt kötött. O volt a ház középpontja. Nélküle egy pohár vizet is aligha ihatott volna meg az ember. ták a hatalmas sátrat. A pony­vát jól kifeszítették. Az asszo­nyok kitakarították o házat, el­mosták a kölcsönkért edényeket. Este, amikor már a fáradtságból eredő nyugalom körüllengte őket, a Mama megjegyezte: — Jó, hogy elszurrantottuk az öreget... - úgy mosolygott, mint régen, amikor közvetlen a háború után a Papa felé nyúj­totta kezecskéjét. Akkor még a Papa is ifjú volt, és ami a kette­jük életében sorsdöntő lett fé­­lénkebb és bizonytalanabb volt, mint a Mamo, ámbár ezt soha­sem mutatta ki, de a Mama így is tudta. A kezecske így nőtt váratlanul kézzé és még várat­­lanabbui vasmarokká és vas­ököllé, és oly nagyra sikeredett, hogy a nyápic Papa a teljes portájával és a családjával be­­lészorult, beledagadt, mint ba­kancsba a láb. A Nagypapa még szertartáso­san megállt o küszöbön. Kopott bársonykabátjából cérnaszálak lógtak reszketeg kézfejére. A vén­ember látta a Mama türelmet­lenségét, sietve elindult. Fél órával később megérkezett a teherautó. Legurították róla a A harmadik nap reggelén a Mama átrándult a nászasszony­hoz, aki Mártának hívtak. Hat cukrósznő volt az uszályában, s miután hosszasan és részlete­sen fölsorolta kívánságait, ugyancsak hosszasan és részle­tesen derékfájásairól és egyéb már mögötte. Elnyúlott a kana­pén. Teleholdas éjszaka volt és neki most ismét eszébe jutott a bársony kabátos vénember. Elé­gedetten nyugtázta, hogy sike­rült átköltöztetni o vén barátjá­hoz, aki a község távolabbi utcá­jában lakott. Pénteken még virradót előtt talpon volt a ház valamennyi lakója. Magdolna nyugtalanul felhör­pintette a Mama készítette, hit­vány kávét, s elutazott a városi varrónőjéhez. Ezen a reggelen kezdődtek a főzicskélések, és a cukrász­remekművek is ezen a napon érkeztek meg Márta asszony házából. Délután kettőkor vá­ratlanul betoppant Wolf Péter bátyánk, a Nagypapa barátja, félrehivta a Papát, és tudatta vele, hogy az öreg már nincs az élők sorában.- Jó kis vicc!... - tört ki hisztérikusan a Mama. A Papa megnyugtatta őt- Ne csinálj itt jelenetet. Wolf Péter megígérte, hogy sen­kinek sem árulja el... VAJKAI MIKLÓS -A meRvedző rwi4i hordókat Lerakták az asztalokat, a székeket és a ponyvasátorhoz szükséges kellékeket. A sofőr sietve elköszönt. A Papa röviddel ezután tért meg. A ház üresnek tűnt. Vihar előtti csönd lakozott a mord bú­torok között. A Mama unalmá­ban a nagyobbik konyhában kötögetett. A Papa megkóstolta a menyegzői bort és azt mond­ta. hogy ez az ital nem hozhat szégyent családjukra s a házra. A Mama sandán bólogatott. A Papa azután a Nagypapa utón érdeklődött, és a Mama elmondta, hogy átköltöztette őt a barátjához, ahhoz a vén szarházihoz. így mondta: a vén szarházi ... — mert a mama vá­logatott ócskaságokkal villámlott mindig.- Most legalább csönd lesz ... - szólalt meg a Papa. Poharak és tányérok kerültek az asztalra és mindketten, kissé az álom ólmos határán az el­következő napokra és a menyeg­zőre gondoltak. A következő napon felállítot­betegségeiről beszélt. Márta, akinek csupán négy foga ma­radt a tizenkét szülés után, el­fordulva röhögött a Mamán. Aztán észrevett valamit és nem röhögött többet. Mindketten tudták, hogy a menyegző után egyikük sem óhajtja majd a má­sik barátságát. A csütörtöki nap volt a leg­mozgalmasabb. A férfiak a hát­só kijáraton kihordták a szántó­ra a ganéjt. Fölseperték az ud­vart. Déli tizenkettőre megérke­zett a mészáros, leölték a sertést és a borjút, amelyet külön erre a célra vásároltak. Ekkor már kilenc asszony és öt férfi segítkezett. Ráadásul át­jöttek a szomszédok is, és a Mama roppantul kiborult, mert attól tartott, hogy elcsennek még valamit. A szomszédasszo­nyok jártasabbak voltak a húsok elkészítésében. Még vacsora előtt eltávoztak: némi elégtételt szolgáltatva ezzel a Mamának.- A menyegzőn úgyis telizo­­bálják magukat... - mondta a ház asszonya, és halkan károm­kodott. Megterhelő napok voltak Magdolna a fehér ruháját próbálgatta a tükör előtt.- Szép vagy, lyányom... - perdült hozzá Márta. - Szép lyányt választott oz akasztófa­virág fiam ... - nevetett a fog­híjas asszony, s megpuszilta Magdolnát. - Becsíptem... - mondta nevetve. - Biz’isten, be­csíptem ... A beavatottak ezalatt döntöt­ték el, hogy a Nagypapa halá­lát el kell titkolni. Ezzel az el­határozással utat nyitottak a vontatottan beinduló, beláthatat­lan ceremóniának. Még alkonyat előtt megérkez­tek az első vendégek. Villanysütőről, grillezőről, kony­hai robotokról, rádióról, tele­vízióról s bútorokról hoztak nyug­tát és tíz szál nárcisz kíséreté­ben átnyújtották a menyasszony­nak. Mások párezer koronával, ér­tékesebb evőeszközökkel, hímzett ágyneművel, esetleg pazar dísz­­tárgyakal lepték meg az ifjú pórt. Este tízkor már vagy harmin­con mulattak a szobákban, s a fogadott zenekar szünet nélkül játszott. A Mama zsúrtányérokat rakott az asztalokra. A Papa itallal kí­nálta a gyülekező vendégsere­get.- Jó kis bolondság ... - tért meg valaki az udvarról. — Akko­ra a vihar, hogy apróra tépi a ponvát... A férfiak kisiettek az éjszaká­ba. Az eső már ömlött. Olyan zivatar vonult át a fa­lun, mint a legforróbb nyári nappalok után. Pedig már ősz volt. Az ősz kezdete ... Semmihez sem lehetett nyúlni. Nem maradt más választás, mint visszatérni a szobákba.- Zuhogjon az eső, zuhog­jon ... - hallották a becsípett Márta rikkantósót. — Mi itt ki­tűnő helyen vagyunk .., A zenekar újra rázendített. Valaki a Papa fülébe ordí­totta :- Olyan boldog vagyok, Tóni­kám! ...- Én is boldog vagyok... - mondta a Papa. Behúnyta a szemét. A Nagy­papát látta a bársonykabátjá­ban, elnyúltam Egy sivár fény­csóva vette körül törődött ma­­dórtestét.- Tónikám... - mondta a másik. - Van isten, mert meg­adta ezt az éjszakát...- Van isteni... — kiáltották a többiek is, és a poharakat emelték, és a Papának úgy tűnt hogy a kórusszerü zsivaj várat­lanul cseppfolyóssá válik és át­nedvesíti a padlózatot, de erről már nem beszélt, nem akarta, hogy bolondnak tartsák. A Mama Márta mellett ücsör­gött és halkan nótifikált, és úgy tűnt mintha kesergett volna. De nem kesergett. Csak ilyen hülye képe volt a Mamának. Egész éjszaka zuhogott az eső, de reggelre kitisztult az ég. A férfiak rendbehozták a defor­mált sátrat, majd fölseperték a takaros udvart. Délre, amikor az utolsó vendég is megérkezett, már minden ragyogott. A Mama erre az alkalomra varratott kosz­tümjében ágált. A Papa bizony­talanul, bárgyún pislogott. Már­ta trágár viccei villantak a tér­ben. A dobos Náci azt énekelte gyermeteg hangján, hogy nincs egyebe a semminél, de a zene, a zsibongós elnyomta a hangját.

Next

/
Oldalképek
Tartalom