Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-12-22 / 51-52. szám

„Felek a játszani nem tudó emberektől" — mondja József Attila, s át- me«: átszövi költészetet felnőtt korában is a vágy arra a rendre, amely nem öli ki az emberből a játékosságot, a dolgok és jelenségek szabad, játékos összekapcsolását, a teremtő-látható fantáziát. S több-kevesebb köze a játékhoz minden embernek, minden felnőttnek is van. Ha más nem, gyermekei rákényszerítik a kikövetelt mesével, hogy felidézzen egy elfelejtettnek vélt világot. Hogy a felidézés mennyire sikerül, függ attól is, megtanult-e gyermekkorában játszani, megőrizte-e kellemes játékélményeil, otthonosan mozog-e világukban ... Költő-író férfiak sorolják önmagukról: a valóság elmossa játékélményeiket (bár van ellenpélda is, jócskán). Bizonyos életkoron túl azonban — úgy tűnik — mindkét nembeli ember kinövi játékait, s már csak áttételesen, képletesen fogható fel tevékenysége „játékként“, hiszen a valós világhoz, a felnőtt-tapasztalatokhoz kötött. Freud szerint a gyermeki játékosságból legtöbbet a művész őriz meg — alkotásaiban, „világteremtéseiben" —, a játék tehát meghatározó élménye, akár tudatosítja, akár nem.- HILDA MICHALIKOVA a Szlovák Televízió dramaturgja, „játékainak“ eredményét a képernyőn láthatjuk viszont, néha őt magát Is, mert szívesen mond verset... Mit jelent Önnek a játék?

— Komoly munkát és kellemes időtöltést, de mindenek elöli emlékeket. Meri a játéknak igazi varázsa, létjogosultsága a gyermekkorban van, amikor még nincsenek az emberben kialakult sémák, nincs éles halár valóság és mese közt, amikor még minden lehetséges, mert minden elképzelhető. Ha a játékra gondolok, tulajdon gyermekkorom emléke idéződik bennem, s vele együtt a -családunk: az édesanyám, az édesapám és a nővérem. Kbben a körben kezdtem emberré, egyéniséggé válni, s hogy milyenné. az nem kis mértékben tőlük es mindennapi tevékenységünktől — (ehál a játéktól is — függött.

Mondják, és magam is emlékszem rá, hogy a kudarcot, a sikertelenséget, a vereséget már akkor is nehezen viseltem. Dühös voltam, hogy elszalasztottam egy lehetőséget . . . Kedvenc- Iá rsas játékunk volt az ..Ember, ne mérgelődj!“, sokszor veszítettem. Édesanyám — hogy ne veszítsem kedvem — úgy akart segíteni nekem, hogy az érdekemben „csalt“. Amikor rájöttem, értelmét vesztette a játék, mert az adott lehetőséget megint nem én használtam ki . .. Ha más harcolja ki nekem a győzelmet, maga a győzelem sem fontos többé.

•Gyerekkori játékaim közül leginkább a bábszínházát szerettem, változatos volt, mindig hozott újat. Eleinte legkedvesebb meséinket játszottuk nővéremmel, később aztán Vállalkoztunk rá, hogy párbeszédeket, történeteket rögtönözzünk, új szereplőket találjunk ki egy-egy bábu átöltöztetésével, vagy csak egy kis jelzéssel a ruháján. Az elképzelhető legkomolyabban csináltuk, talán már ott kezdődött a színház szeretete .. . Elég korán találkoztam a zenével is, a zongora-játékkal, mely sok mindennel gazdagított és

élelemben talán a legtöbbet segített, ötéves voltam, akkor kezdtem zongorázni és akkor halt meg az apám. Gyerekként aligha fogtam fel. milyen veszteség ért, csak azt láttam, az édesanyám utána akart ugrani a sírba. Homályosan érezhettem valamit, s utólag már tudom, az ismerkedés a zenével, a játék a hangokkal az érzelmi válságon is átsegített.

Ezeknek az élményeknek az összefonódása meg is határozta az életemet. Konzervatóriumot végeztem, zeneművészeti főiskolát, utána a martini színházhoz, kerültem ... Aktívan játszó ember lettem, s tulajdonképpen főszerepet kapott életemben a játék.

— Akkor játsszunk a szavakkal és a fogalmakkal: játék az élete?

— Igen, izgalmas játék. . . Túl a gyermekkoron, a pubertáskorban kezdődik vagy folytatódik (?) az. átéli játék — magasabb szinten. Mert mi az. első szerelem? Nem a tökéletes „adni és kapni" megkísérlése, próbálgatása?! Ráadásul utánozhatatlan varázsa van a félénk egymásra-nézéseknek, apró jeleknek, mosolyoknak . . . A gyermek játékaiban gyakran utánozza a felnőttet, de változta! is közben a „játékszabályokon“. A kamasz lány is a felnőtt nőt utánozza, csapongó találékonysággal . . . Persze, azt elmondhatom, hogy ebben a játékban is meg kellett tanulnom veszíteni, mert legtöbbször nem az fogadta megértéssel és hasonló szimpátiával a „játékomat“, aki nekem nagyon fontos volt. . . Időbe fellelt, míg megtanultam. De a legbonyolultabb játék az éleiben, két ember kapcsolatában, a házasság. Tökéletes játékosság, jáfékismerel szükséges hozzá a játékszabályok kialakítása és betartása, két ember ön- és egymás-ismerete, hogy az. életre szóló, vérre menő kölcsönös birtokviszony — a „ki kiért“ — végigjátszható legyen, mindig, minden helyzetben a legkívánatosabban alakuljon. Hogy a játék összjáték legyen, elfogadható eszközökkel, mert ebben a játékban tűrhetetlen a kudarc az egyik vagy másik fél veresége. Jó lenne erre a „játékra“ megtanítani a gyerekeinket is ...

— És mire tanítaná meg feltétlenül a mai gyerekeket, hogy kellőképp játékosak, élni tudók legyenek?

— Amire mindenki megtanítható, amit mindenki átélhetne, az a „semmiből teremtett öröm“. Sajnálom a mai gyerekeket, akik készen kapják a tárgyakat, a játékaikat, mert fantáziájuk fejlődése szűnik meg ... Nekünk, az én nemzedékemnek, még elég volt egyetlen kezdetleges tárgy, s abból, minden lehetett.- DUBA GYULÁT, az írót miért nem engedi a valóság, és mikor végződik számára a játék?

— Amikor játékok után kutatva emlékezetem legmélyebb rétegeibe nézek, ott látok nagy messzeségben egy sárga gumioroszlánt, egy szürke gumielefántot és néhány kékruhás gumikatonát. Négyéves lehettem akkor, tudomásom szerint ezek voltak az első játékaim. S az emlékezet tanúsága szerint — érdekes módon — nem voltak kedves játékok, nem tudtam velük igazán játszani. Egy-két évvel később sokkal fontosabbnak mutatkozott tőlük a gombozás, majd a „márványgolyókkal“ való játék, de mindenek előtt a játékfegyverek. Piros puskát kaptunk a mártonnapi búcsún, mely madzagra kötött dugót lőtt, majd később pisztolyt, kapszlikat sütögetett el, aztán ..százlövetű“ revolvert, amely szalagról lőtte a sorozatokat, s végül a ..kutyariasztó“ pisztolyt. ami hatalmasat durrant. De ha nem volt fegyver, kulccsal is tudtunk lőni. „Kócsvá lőnyi" valahogy igazabb játék volt: mindent meg kellett szerezni hozzá, elkészíteni, dolgozni vele s végül vagyontárgy lett belőle. A vásárolt játékok „elromótak“, meghibásodtak, elfogyott a kapszli s már csak üresen lehetett a pisztolyt csattogtatni. de a kulcs mindig megbízható volt. Mint később a birsalmaágból készített íj, és a nád nyílvesszők, meg a csupasz biciklikerék, mellyel „gurigáztunk", a saját készítményű, rokkával hajtott kis cséplőgép, a cérnáscsévéből. kerékpárbelső gumijával készített kis traktor, meg a parittya, másképp csúzli. Ezek voltak a jó játékok. melyeket magunk készítettünk, amelyekbe a képzeletünket beledolgoztuk, ügyességünket és gyakorlati érzékünket belevittük. Társasjátékaink is ilyenek voltak. Labdázáshoz jó botot kellett vágni a szőlő gyepűben, kiválasztani, levágni, akurátusan megfaragni, hogy kézügybe eső legyen. A „gedázás“-hoz is jó bot kellett. Hogy mi a gedázás? A körbe állított, három ágú „gedát" (hármas faágat) botokkal döntöttünk le messziről, és amíg a „pásztor" felállította, a többiek befuthattak a vonal mögé a botjaikért. Akit a pásztor hosszú botjával „megszúrt“, a helyébe került. Vagy ott volt a „bicskázás“. Nem egymás testi épségének veszélyeztetése, hanem a zsebkéssel való játék. A „halbicskával“ vagy más zsebkéssel való fogásoknak ,.iskolá“-ja volt, a kést