Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-12-22 / 51-52. szám

Fotó: Nagy (2) es Könözsi tízszer egymás után különféle módon a földbe kellett állítani. A lányok hasonló játéka volt a kövecskézés. A valóság határozta meg magunk alkotta játékaink jellegét. A valóság nem engedi sem a gyermeket, sem a férfit, hatalmában tartja őket. A háború előtti falu gyerektársadal­mának valóságában a bicska és kis­­balta munkaeszközök, a jó bot hasz­nos segítőtárs és a zacskónyi gomb vagy színes golyó — vagyon. Komoly érték. S maguk a játékok: a gyerek mindennap’ munkája, tapasztalatgyűj­tő életiskolája. S tartott mindez addig, amíg az iskola; onnan kikerülve — a nyolca­dik osztályból, tizennégy évesen — elmúlt a játékok korszaka és a munka ideje következett. Mi volt hát játé­kaink értelme? Olyan tevékenységet jelentettek, amely bár komoly, mégis következmények nélküli, ezért az ön­­célúság, az önmagában való érték jel­legét viselik. A világ nem reagál a já­tékra, közömbös vele szemben, ezért gondokat sem okozhat a kapcsán. S ez nincs ellentétben azzal az állí­tással, hogy a játszó gyermek a gon­dok valóságát is megélheti, mert ön­magát érintő gondok nyomják, melye­ket eloszlatni kezében a kulcs, a lehe­tőség. A férfi gondjait azonban a valós világ helyezi vállára. Ezért játékai is mások. Megpróbál játszani a felnőtt is, de általában ritkán sikerül neki. Annak okán, hogy tudja, minden tet­tének következménye van. Ezért az igazi játék számára már elérhetetlen. Neki többnyire már csak szórakozás jut, ami nem azonos a játékkal. Ezek­kel ideig óráig megszerzi magának az öncélúság és gondtalanság érzetét, de a különbséget már a szavak is jelzik: a gyerek játszik, a felnőtt szórakozik. Játékaival a gyerek az életbe lép, a felnőtt szórakozásával kilép minden­napjaiból. Néha Isteni színjáték-ot és Emberi színjáték-ot említünk. De hiszen ezek a drámák az emberiség létkérdéseire választ kereső metaforák. Nem vagyok játékos természet, talán ezért komo­rak ezek a gondolatok. Mert — érzem én — komorak. Huizinga, a kultúr­­történész, az embert játékos lénynek — homo ludens — nevezte. Minden tevékenységében — a művészettől, po­litikától, háborútól a tudományig — kereste a játékosság elemeit. És talált játékos mozzanatokat, ezért elmélete az emberi lényeg szemléletének egyik szempontja lehet. De az igazi játékot jelentő, következmények nélküli tet­tek lehetősége, a gyönyörű és naiv. tiszta gyermeki felelőtlenség, mellyel komoly szenvedéllyel játékaiba merül, számunkra — felnőttek számára — már nem adott. Néha még sikerül megérintenünk, de általában a férfi „játékai“ felelősek és a „fantázia kalandja“ nem játék, hanem a valóság törvényeit követő tevékenység. Mert ha a felnőtt játszik — vagy vele ját­szanak —, az események hamarosan drámai fordulatot vehetnek ... Dr. SZEBERÉNYI JUDIT helyzete azért is „kiváltságos“, mert a nyitrai (Nitra) tanárképző főiskolán tanítókat nevel, akik a jövő nemzedék „játékos­ságát“ is befolyásolják majd. A ne­veléselméletben jártas szakembernek vannak-e hivatását, életét meghatáro­zó játékélményei? — Ügy vélem, igen. Testvér nélkül nőttem fel, de nem magányosan, nyolc, hat és egy évvel idősebb uno­katestvéreim hű bámulója, utánzója­ként (apám tisztviselő volt, a rokonok iparosok, munkások, nem jó módban kimondottan, de nem is nélkülözés­ben élve). Legtöbbször színházat ját­szottunk az udvar félreeső sarkában, még szívesebben a padláson, a geren­dát nevezve ki színpadnak. Azt hi­szem, ez a játék jobban hozzásegített későbbi pályánkhoz (mind a négyen pedagógusok lettünk, csak mindegyi­künk más szakos), mint az iskolát, tanítót játszás. Ezt csak lányokkal játszottam én is, mint ahogy tapasz­talom a hallgatóim körében, a fiúk csak óvodás korukban játszanak isko­lát, míg a lányok korhatár nélkül mindig, amikor akad gyerek, aki a tanuló szerepét vállalja. Imádtunk a szőlőbe járni, mennyit ugráltunk a gyermekdalok ritmusára lefelé a sző­lőhegy meredek csatornáiban, hajigál­­tuk a bot végére tapasztott agyag­golyókat a „gulyiba“ hátsó falára (ezt úgy hívták nálunk: puttyangóz­­tunk) nagyapám mérsékelt örömére. A sok szőlőbe járás emléke űz ki a szabadba, ha csak tehetem, azóta is. Szinte kizárólag lányokkal játszot­tam, nyolc évvel idősebb unokabátyám ritkán „ereszkedett le“ hozzánk, de vele játszottuk azt a játékot, amely­nek eredményeképpen oly korán fel­figyeltem a komoly zenére. Fütyült vagy dúdolt egy-egy dallamot, s el kellett találni, ki a szerző, melyik operából való a részlet (hangszeren akkor egyikünk sem tanult játszani!), így tanultam meg felismerni Verdi, Mozart, Schubert és az azóta is ked­venc Beethoven muzsikáját. Kezdet­ben én persze többnyire csak füleltem és utánoztam, de egyre erősödött a vágy és az igény: hangszeren játszani tudni és jó zenét hallgatni. A művé­szetek közül ma is a zene hat rám a legcsodálatosabban, feloldja fáradt­ságomat, rossz hangulatomat, zene­­hallgatás közben jobban tudok az élet­­problémákról is dönteni. Paradox talán, de akkor játszottam a legtöbbet, amikor családunk a leg­rosszabb helyzetben volt (kitelepítés előtt állva, apám állás nélkül, iskolá­ba nem jártam, feketén szökdöstem át Salgótarjánba magánvizsgákra a pol­gári iskola 3. és 4. osztályából). Fe­ledhetetlen emlékű egy évvel idősebb unokanővéremmel már nyolcéves ko­runktól rengeteget rajzoltunk idősebb nővére példájára öltöztethető babák tucatjait; füzetek teltek meg gomba­házakkal s azok lakóival: manókkal, tündérekkel, vicces, magunk kitalálta mese-figurákkal (pl. Málna Piros, Naspolya Luca, Ribiz Lizi gyermekeim osztatlan elismerését is elnyerte ké­sőbb). A legkedvesebb játékunk a kö­vetkező volt: öltöztethető babákat vagy színészképeket „mozgatva“ az asztalon élettörténeteket játszottunk el, megosztva a férfi- és a nő-, a po­zitív és negatív szereplők pontos ará­nyát (soha nem veszekedtünk). Kez­detben inkább meséket játszottunk el, majd az ifjúsági (sőt felnőttek szá­mára írt) irodalom hőseit keltettük életre, fokozatosan egyre inkább saját elképzeléseink, mint hű „másolás" alapján. Szigorú erkölcsi ítéleteket alkottunk, az igazság persze mindig győzött. Nem tűrtük meg senki jelen­létét, környezetünk csúfolt is: már megint „affektálni“ vonultatok félre?! — minden szereplő más hangon és stí­lusban beszélt ugyanis ... Iskolai, in­­ternátusi történeteket konstruáltunk — hiszen iskolába nem jártunk, így kárpótoltuk magunkat kielégítetlen közösség-igényeinkért. A felnőttek vi­lágának a megértését, azt hiszem, ezek alatt a játékok alatt tanultam meg, mert mindig volt ok és okozat, véletlen és törvényszerűség, humor és drámaiság. Ügy el tudtunk merülni a játékban, hogy teljesen megfeled­keztünk szüléink gyötrő és miránk is ható életgondjairól, kilátástalan hely­zetünkről. A játék kárpótolt az élet hiányosságaiért. A gyerekeim ezt a játékot nem játszották, bár a színház számukra is fontos volt. Szinte korszaknyitónak számított a 6—4 éves korukban kapott bábszínház, ahol kezdetben mi, a szü­lők vittük színre a mesejátékokat (a házból is összegyűlő gyerekek összetétele szerint sokszor magyar­­szlovák nyelven egyszerre, hogy min­denki értse — tanulja is egymás nyel­vét), hamarosan egyeduralkodóként kezelték a bábszínházát, alkották a darabokat nagy örömünkre, hiszen ez remek alkalom a felnőtt társadalom ellesett magatartásmódjainak elmélyí­tésére (és mi időt nyertünk . ..). Nem­csak szerepjáték ez, amikor egy-egy szerep jellegzetességeit, minden vonat­kozását a valóságnak megfelelően éli át a gyermek (pl. lejátszva az orvosi vizsgálatot, a bolti eladást), hanem egy-egy élethelyzet, konfliktus meg­oldása is az egyre bővülő összefüggé­sek felismerésében. Drága játékszereket nem vettem gyerekeimnek (ha volt, inkább aján­dékba kapták a rokonoktól), nehogy státusszimbólumi mánia, „tárgyimá­dat“ alakuljon ki az „enyém nagyobb baba, az enyém drágább babakocsi“ alapján. Goethével vallom, hogy a „gyerekek mindent mindenből meg tudnak csinálni“. Az a jó játék, ami egyszerű, amit a gyerek maga is el­készíthet, annál jobb mulatsága nem is lehet, ha játékait szülei segítségével készítheti (ebben sok az adósságom, bevallom). Engednünk kell alkotni, játékot készíteni "dobozokból, flako­nokból, drótból, fonalakból, fák ter­méséből vagy bármiből. 'Ajándékba is olyan dolgokat szerettem, venni, amit tovább fejleszthettek, ami nem stati­kus. Jó, ha a gyereknek vannak kedvenc játékszerei, amelyekkel mindig szíve­sen játszik, vissza-visszatér hozzájuk. Ezek nálunk azonban általában nem épp a boltban vett és legdrágább játé­kok közül voltak. Ma vészes gyanúm az, hogy a gye­rekek is, a felnőttek is lényegesen kevesebbet játszanak (mi is itthon; az együttlét rövid alkalmai nemigen biztosítanak erre lehetőséget), pedig az igény létezik — karácsony és nyári szünet ezért is annyira várt alkalmak, mert akkor mindig visszatérünk a kedves társasjátékokhoz, dalolásokhoz. CHZI

Next

/
Oldalképek
Tartalom