Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-12-22 / 51-52. szám

ÉLNI KELL AZT..

A gyógyír orvosság idő gyógyírja így lehetsz Te, ember

(PÁSKÁNDI GÉZA)

Volt egyszer egy előadás, amelyet hét faluban azóta is úgy emlegetnek: A Mindhalálig. Egy tornai (Túrna nad Botlvou) tanítóházaspár élettörténetének fontos állomása. Apák fiaikkal, nagyapák unokáikkal a színpadon. Az idő folyama, generációk két órányi játékában.

..Az öregúr hosszú csönd után csöndesen szólott:

— Hát a maga apja?... Mi a maga apja?

— Ács

— No... — az öregúr egyet gondolkodott s hozzátette — ajjó mesterség .. .

Ennek megörült. Mert jó.

— Van házuk?

— Egy kicsike.

— Tehenük is?

— Az nincs.

— Disznó se?

— Van egy kis malacunk.

Az üregúr hallgatott.

— És hány testvéred van? — kérdezte egyszerre tegezve.

A kisfiú lángvörös lett, mert büszke volt rá, hogy az öregúr komolyan vette, mint egy felnőttet, s mindig magazta.- öt.

— öt?... Fiúk, lányok?

— öten vagyunk fiúk.

— Az szép! . . . Akkor a te apad nagy ember: mert öt fiúval fel lehet fordítani az országot.'" (Móricz: Légy jó mindhalálig.)

Káposztás Míhályéknál, ha nem is öt fiú, naponta három

unoka fordítja fel a házat — a világot. A nagyapa nyugdíjas szövetkezeti tag, szabómester ...

— Vagy ahogy éppen a helyzet kívánja. Abban a híres Mindhaláligban Pósalaky úr voltam. Már alig hittem, hogy hetvenhat évesen ilyen szépet eljátszhatok, méghozzá gyerekekkel. A varrógép fölé hajói, megigazítja a szövetet, s lábával megbillenti a pedált. Kattog, zakatol a masina, fut tűje alatt az anyag.

— Nem nagyon szeretek az életemről beszélni. Élni kell azt, nem magyarázni. Sok mindent megéltem, átéltem, meg szerencsésen túl is éltem. Voltam kisiparos, dolgoztam kommunális üzemben, s legutóbb szövetkezeti munkásként. Ma meg nyugdíjas, adófizető szabómester lettem újra. De a színház, a kultúra szeretete, ápolása végig megmaradt. Én játszanék mindig, csak lenne összefogás. Nehéz az "Pzerféle módon is csak a pénzt hajtó embereket lekötni, szabadidejükben közösségbe szervezni. Erre mondják a fiatalok, hogy ne bezzegezzünk, ma más a helyzet. Más, csakhogy ez a más helyzet nekem is fennáll, és mégis képes vagyok a színjátszócsoportban, a CSEMADOK-ban dolgozni. Nem ma kezdtem az egészet. Gyöngyösön születtem, majd Tornanádaskán dolgoztam. Már ott játszottam népszínművekben. A csikós, a Fehér László, a Ménes, meg ehhez hasonlók. Aztán magyar állampolgárként vettem részt

a CSEMADOK megalapításában. Itt tartózkodási engedélyem volt. csak ötvenkettőben kaptam csehszlovák állampolgárságot.

— A kabátért jöttek. Megnézem. talán igazítani is kell rajta valamit.

Gyerekek somfordáinak befelé. Megszokott mozdulatokkal helyezkednek el a heverőn, a székekben. Csupán egyetlen pillanat, és kezdődik a lökdösődés a heverőn. A fiúk mutáló hangjának mély színeivel keveredik az egyetlen kislány patakként csörgedező kacagása.

— Ne rendetlenkedjetek! — szól be a verandáról nagyapjuk.

— Nagyapának radarszemei vannak. Nem is nézett ide — mondja Csaba nevetve.

— Mindent meglát, mindent megtud. Akárcsak a mesében — toldja meg Marika. — Amit mesel, az is olyan, hogy minden benne van. Amikor kicsik voltunk sárkányokról, tündérekről. Most már a régi életről. — A leghallgatagabb Sándor, kamaszhoz méltó komolysággal leinti húgát. Grimasz rá a válasz, s újra elindul a lökdösődés körhintája.

— Javíthatatlan kölykök vagytok — jelenik meg a műhely ajtajában nagyapjuk. — Ha eljöttök, tele van a ház veletek. — Hangjában nyoma sincs méltatlankodásnak, ez csupán tréfás évődés. — Jó, hogy idejárnak ebédre. Azt mondják, nem izük nekik a napköziben főzött ebéd. A nagymama jobban főz. így mindennap találkozunk, beszélgetünk. Amíg az anyjuk és az apjuk dolgozik, addig is szem előtt vannak. — Hirtelen mintha témát váltana. — Akai" valami igazán szépet látni? — Átballag a verandán, eltűnik a szobában. Az egykori gangot üveges verandává alakították, középen bolthajtásos benyílót hagytak. Valamikor a nyitott kémény innen nyújtózott a tetőig. Kolbász, szalonna. hús füstölésére használták. Ma már csak beépített helyét látni.

— Ez az én kincsem! — emeli magasabbra a kezében tartott bélyegalbumokat a szobaajtóban. — Mindenfelé vannak kapcsolataim, kiállításra is küldök bélyegeket. így sok barátom, tisztelőm van. Olyanok is, akik nem beszélnek magyarul. így adnak hírt rólunk a bélyegek. Természetesnek veszik azt is, hogy az unokáim magyar iskolába járnak. Persze a faluban sokan már nem így gondolkodnak, csak a gyűléseken méltatlankodnak. amikor valamilyen beszédet nem adnak elő magyarul is. Pedig legelőször otthon, a saját portámon, a saját fejemben, gondolataimban kellene tisztázni, hogy mit akarok. A gyerekeiket már nem járatják magyar iskolába, de ilyen kívánságaik még vannak.

— Hirtelen megáll, arcán a harag enyhe pirossága. Üjra előveszi a félretett szövetet, s szabni kezd. Kréta-fehérség villan, a szövet format kap az olló harapásai nyomán.

— Sokan csodálkoznak kedvteléseimen, nekik különösnek tűnik. Nekem fontosabb a bélyeggyüjtemény, a színjátszás, mint az autó. Az unokáimra is ezt szeretném hagyni. Nem is tudom. . . Valamit a magamkorabeliek is elronthattak. Mert az én fiam felépítkezett, nagy háza van, de a gyerekek itt is jól érzik magukat. Nem vagyunk egyedül, szükségünk van egymásra. Nevelni kell, beszélgetni velük, mesélni nekik. A mi nevünk adja az anyanyelv első szavait, munkánk a követendő példát. A mi életünk jelenti a gyökeret, a mi emlékeink, tárgyaink, házunk, kertünk meg majd sírunk a szülőföldet.

Az oldalt írta és fényképezte: DUSZA ISTVÁN