Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-22 / 51-52. szám
CSENDES VÁRAKOZÁS / Mondják, gyógyír az Idő De ki gyógyítja meg az orvosságot? (PÁSKANDI GÉZA) A folyosót belengi a kékes homály. Fal mellett, ablakok előtt, fotelokban ülve, álldogálva, ide-odacsoszogva öreg emberek. Cigarettáznak. Többnyire férfiak, de akad közöttük néhány nő is. Vasútállomások éjszakai várótermeiben látni ilyen arcokat, elnyűtten, üresen az éjszaka vánszorgásától. Szótlan mocorgás kíséri a folyosó ajtajában megjelenő főnővért. A férfiak tartásukon igazítanak, a nők szoknyájuk ráncain. A fehér ruhás nő — mint tábornok a katonáit — megszemléli az öregeket. Mosolyog, biccent, simogat. Jelenés és jelenség az üldögélőknek. Majd jönnek a többiek; fehér és halványkék ragyogásban: a kötelességtudó állami szeretet tündérei. Ételhordókocsikat gördítenek — zenei aláfestésnek kanálcsörgés. Meglódul az épület, már-már felbillen. Az étteremben a nap eseménye: ebédet osztanak. Megtudják „Az Otthon“ lakói, ki beteg, ki került ismét ágyba, néha a- kísértő halál jelenléte is itt tudatosodik. Ébredéstől elalvásig reggeli-ebédvacsora eseményrendszerébe szorul az élet a rozsnyói (Roznava) nyugdíjasok otthonában. A társas magány, az emberi közlés és kapcsolat étteremnyi csődje. Szomszédok, barátok, rokonok, gyerekek érzelmeinek zsákutcáiban az öregek grillcsirkét esznek. Táplálkozásukban tüntet a lét a széknyi, az ágynyi, a félasztalnyi létezés ellen. A grillcsirke a teljesség lehetne akár csak szobányi otthonokban is, de így marad a fintor: luxus magány csoportképen. Valahol mindenkinek lenni kell, valahol mindenkinek élni kell, valahol mindenkinek létezni kell. Ezért nincs különbség az egyazon asztalnál ebédelő K.-ék — akiket a menyük űzött el férje halála után — és J. I. között, akinek soha nem volt gyereke, egyetlen bátyja is Amerikában halt meg. A „valahol“ ugyanazt a helyet jelöli. Valahol ugyanaz a bizonytalanság. Valahol ugyanaz a magány. K.-ék befejezik az ebédet. Az öregasszony már tudja, hogy vár rájuk az Idegen. Megérinti a nagyothalló öregember vállát. Csak a szemével int. Végigballagnak a dohányzók folyosóján. Már üresek a fotelek, sűrűbb lett a homály. A földszinten találkoznak. Nevét az öregasszony is alig hallja. Majd fönt, a padlásszobában. Meglepi az Idegent a sok lépcső. Huszonnégyig számolja. Az öregember előre engedi. A gesztustól elfelejtkezik a számolásról. Buta szokásainak egyike a számolás; lépcsőt, ablakot, ajtót, asztalt, széket. Nem babonás, csupán az észbontó helyzetekben keresi a tisztaságot, a kapaszkodót. A számok biztonságot adnak — a megkapaszkodás lehetőségét. A szoba vázlatosan beszél két ember életéről. Oldalt az ágyak, középen az asztal. Rajta ébresztőóra, szemüveg, könyvek. Az egyetlen ablak a padlóig ér. Innen a Kálvária-dombra látni. Daruk, épületelemek jelzik hol épül az új kórház és a nyugdíjasok otthona. A mostaniban már nagy a zsúfoltság. Egy fénykép, a naptárnak támasztva. — A fiam — nyúl utána az öregasszony. Kiemeli egy darabját az időnek. Halott fiú fényképe, óra, naptár — múlt, jelen, jövő. A létezés fájdalmasan gyönyörű. Az időtlen magány egyetlen menedéke, hogy mérni tudja az időt. Számol. Biztonságot keres. — Ha ő élne, nem lennénk itt. Annak idején közösen építkeztünk. Kértek, adjuk el a házunkat, majd ott lakhatunk az új földszintjén. Külön bejáratú lett a lakás, nemigen zavartuk a menyünket. De mi nem állhatunk meg a szeme előtt. Elkergetett minket. Az unokákat sem engedi be hozzánk. Azelőtt még jártak. Kisebbek voltak, s ha bejöttek, mindig kaptak kevéske pénzt,... de... — Az idegen az öregemberre figyel, aki levette szemüvegét. Könnyei nincsenek. Csak reszkető hangja árulkodik. — Én már nemigen jól látok. Megint kezdődik a hályog. Tizenkétszer operáltak. Hetvennyolc évesen nem akarok újra oda kerülni. Az nem jó lenne. Nézze meg a szemem — ujjával feljebb tolja ráncos szemhéját. Az Idegen nem mozdul. Az öregember aprócska tükröt vesz elő az asztalfiókból. Szemüvegét az orrán hagyja. — No, most is milyen nagy az a fehérség. Nappal mindig megnő. Estére meg összehúzódik. No, jöjjön, nézze meg! — az Idegen nem lát semmit. Megnyugtató szavakat kiabál az öregember fülébe. Látszólag meg is nyugszik. Nappal az ablak tükröződik a szemüvegén, este a lámpa. Vagy tényleg ilyen színű a kezdődő szürkehályog? Vagy a kilátástalanság változtatja az öregember szemekékjét csillogó ezüstössé? (Ez nem csak orvosi probléma.) — Mindig azt hiszi, hogy újra fogják operálni. Meg is értem, hiszen egy ilyen öregembernek sem mindegy. Féltünk mi attól, hogyha megöregszünk, melyikünk hal meg előbb. Azért öreg az ember, hogy ilyenre is gondoljon. Egymásról gondoskodunk itt is. Csakhát a fiam. Ha ő lenne, nem lennénk itt. Halála után a sírját is megcsináltattam. A menyem az sem akarta. Adjam a pénzt inkább a gyerekeknek. De hiszen azoknak is adok, ha jönnek. Igaz, nem sok van. Zsebpénzt kétszáznegyven koronát kapunk. Meg járok a varrodába dolgozni. Ágyneműket, ruhákat javítunk az otthonnak. Azért is kapok egy kis pénzt. Az a jó, hogy nyolcvanévesen is látok, bírok. Mennyit dolgozhattam volna még a kertben! Innen csak a temetőbe járok, a fiam sírjához. Lehet, hogy ő is a menyem rossz természete miatt lett öngyilkos. Permetezőszert ivott. Persze, beteg volt, idegbeteg. Már dolgozni is alig tudott. A biztosítónál volt kárbecslő. Dehát, ha élne... Már akkor is bántott minket a menyem. Nem vert meg, csak szóval. Nem állhattunk meg a szeme előtt abban a házban, amit a mi pénzünkből is épített a fiam. Kezében még mindig ott a kép. Talán észre sem veszi, hogy simogatja. Magányukban már szentté avatták fiukat. Egyetlen vigaszként hajtogatják: „ha élne, ha ő látná, ha ő tudná“. Az Idegent hallgatása órái után gyóntató papként nézi a két öreg. Vallásuk nem római katolikus. öregségükben is ragaszkodnak Kálvin tanaihoz. Ebben nőttek fel és ebben akarnak meghalni. Erőlködve keresik a biztonságot. Egyetlen kapaszkodójuk hitük bizonyossága. (Legalábbis az Idegen így próbálja meggyőződésének, világnézetének másfajta koordinátáiba helyezve megérteni őket.) — Tudom, maguk már nem hisznek. Valakinek mégis el kell mondani a fájdalmat. Az idegenek nem nevetnek ki — magyarázkodik az öregasszony. A szobákban magányos emberek hevernek az ágyakon. (A földszinten a főnővér várja az Idegen véleményét.)
