Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-22 / 51-52. szám
— Jaj, ne haragúd jón — mondta, és gondosan visszahelyezte a lapot. — Véletlenül leszakítottam. Engedje meg, hogy visszakapcsoljam a többihez. — Semmi baj — mondta George, és suta mozdulattal a kapcsozógépért nyúlt. — Egy kapocs elég lesz — mondta. Susan odatartotta a kérőlapokat, a sajátja ott volt legalul, és George összekapcsolta őket. — Legjobb lesz, ha visszateszem őket, mielőtt tényleg kárt teszek bennük — mondta Susan bűnbánóan, és visszatette a lapokat a „Be'‘ jelzésű dobozba. Február 23., hétfő, 18 óra 55 perc — Halló, a gazdasági hivatalból beszélek. Susan hangja kissé remegett az izgalomtól, de minden erejét összeszedte, nehogy észrevegyék. — Mr. Schwartz elhozta már az anyagát? Igenlő választ kapott. Körülbelül öt perce vitte el. ahogy Susan számított is rá. Elindult a Harding-épület harmadik emelete felé, ahol a gazdasági hivatal irodái voltak. Henry Schwartz éppen a számítógép adatait tanulmányozta. Irodája kicsi volt, de feltűnően rendes és tiszta; a könyvek a polcon nagyság szerint voltak elhelyezve, gerincük pontosan egy centi távolságra volt a polc szélétől. — Mr. Schwartz? — kérdezte Susan mosolyogva, és odament Schwartz íróasztalához. — Tessék — felelte Schwartz, és nem vette le a mutatóujját a sorról, ahol tartott. — Lehet, hogy az anyagom elkeveredett az önével, legalábbis erre a feltételezésre jutottunk odafönn. Nem talált vélelenül idegen anyagot? — Nem. de még nem néztem végig. Mije hiányzik? — Kómára vonatkozó információk, az osztályos megbeszélésen van szükségünk rájuk. Megnézhetem, hogy nem keveredett-e véletlenül az ön anyagába? — Csak tessék — mondta Schwartz, és kezébe vette az összekapcsolt tömböket. — Ha köztük van, valószínűleg az utolsó lesz — buzgólkodott Susan. — Azt mondták, az én kérőlapom közvetlenül az önéi után ment be. Schwartz megnézte. Az utolsó tömb valóban Susané volt. A tetejére rá volt kapcsolva a kérőlapja. — Az az — mondta Susan. — De hát ezen az áll, hogy én kértem — mondta Schwartz a kérőlapra pillantva. — Akkor nem csoda, hogy az önéi közé keveredett — mondta Susan, és a tömb után nyúlt. — Biztosíthatom, hogy semmi olyan nincs benne, ami önt érdekelné. És nyilván nem az ön hibája, ami történt. — Legokosabb, ha mindjárt beszélek George-dzsal — mondta Schwartz, és maga elé tette a többi tömböt. — Ne fáradjon — mondta Susan, "és kezdett ideges lenni. — Alaposan megtárgyaltuk az egészet. Nagyon szépen köszönöm. — Nincs mit — felelte Schwartz, de Susan már ott se volt. Február 23.. hétfő, 20 óra 32 perc A kórbonctani labor a főépület alagsorában volt. Susan lement a lépcsőn, és egy folyosó közepén találta magát. Szemben nyíl mutatott balra a falon, fölötte nyomtatott betűkkel ez állt: Kórbonctan. Susan befordult a folyosón, léptei kongásánál csak a központi fűtés csöveinek sziszegése volt kísértetiesebb. Nyomasztó hely volt: a kórház gyomra. ..Idegeneknek tilos a bemenet“ olvasta a két törött, szürke üvegen, alatta a jobb oldalon pedig: „Kórbonctani Laboratórium". Egy pillanatra megállt az ajtó előtt, hogy összeszedje magát, és felkészült a legrosszabbra. Kinyitotta egy kicsit az ajtót, és benézett. A terem közepén, majdnem egyik végétől a másikig, egy hosszú, fekete kőasztal állt, rajta rendetlen összevisszaságban mikroszkópok, metszetek, metszettárolók, vegyszerek, könyvek és egyéb felszerelési tárgyak. Teljesen kinyitotta az ajtót és belépett. A terem túlsó végében ugyanolyan kétszárnyú ajtó volt, mint a bejáratnál, és emberi hangok, fémes csattanások hallatszottak ki mögüle. Susan csöndesen az ajtóhoz lopakodott; úgy érezte magát, mint aki idegen, ellenséges környezetben lopakodik. Megpróbált itt is belesni, és bár alig látott valamit, azonnal kitalálta, hogy a boncteremnél van. Lassan kinyitotta az ajtó bal száryát, és belépett. Éles, csengő hang hasított a levegőbe. Ijedtében elengedte az ajtót, mire az becsapódott mögötte. Először azt hitte, a riasztócsengő szólalt meg, mert kinyitotta az ajtót, és vissza akart rohanni a folyosóra. De mielőtt mozdulni tudott volna, észrevette, hogy egy másik ajtó is kinyílt, és bejött rajta egy kórboncnok, egy tálcával a kezében. — Jó estét — mondta, a mosogatóhoz ment, kezébe vette a desztillált vizes gumicsövet, és Susanra mosolygott. — Üdvözlöm a kóubonctanon. Medika? — Igen — mondta Susan, és megeresztett egy halvány mosolyt. — Érezze magát otthon. Ha akar kávét, talál az orvosiban. — Köszönöm, nem kérek — mondta Susan, és végigsétált az asztal mellett. — Segíthetne egy dologban — szólalt meg Susan a metszetek közt matatva. — A Beard 6-nak ma sok halottja van, és szeretném tudni... — Kereste a megfelelő szót. — Mi a nevük? — kérdezte az orvos a kezét törölgetve. — Épp most boncolnak egyet. — Ferrer és Crawford. Az orvos nesztelen léptekkel a boncterem ajtajához ment, tenyerével belökte az egyik szárnyát, és jobb kezével a másikat fogva, bedugta a fejét a boncterembe. — Hé, Hamburger, kin dolgoztok? Csönd, aztán valami dünnyögés, amit Susan nem értett. Crawfordon éppen most dolgoznak — mondta az orvos. — Köszönöm — mondta Susan. — Bemehetek megnézni? — Persze, szívesen látjuk — felelte az orvos, és vállat vont. Susan egy pillanatra megállt az ajtó előtt, de mivel tudta, hogy az orvos figyeli, belökte az egyik ajtószárnyat, és bement. Mikor belépett, a két kórboncnok abbahagyta a munkát. Félrebillentették a fejüket, hogy az erős fény ne süssön a szemükbe, és ránéztek. Susan az asztal végéhez ment. — Jó estét — mondta. — Elnézést a zavarásért. — Nem zavar. Szálljon be, ha akar, bár mindjárt végzünk. — Köszönöm, inkább csak nézem. Crawford vagy Ferrer? — Ferrer — felelte a bajuszos, és a másik hullára mutatott. — Crawford az. Susant hányinger fogta el. A légkör, a szag, a látvány, a zajok együttvéve hatottak így rá. Szédült és felkavarodott a gyomra. Nyelt egyet. — Itt van Crawford és Ferrer kórlapja? — Persze, az orvosiban, a boncterem túloldalán. — Szeretném egy percre megnézni. Ha mégis találnak valami érdekeset, kérem, szóljanak. Szeretném látni. A magasabb kivette a szívet, és a mérlegre tette. — A maguk betegei voltak? — Nem egészen — felelte Susan, és elindult a kijárati ajtó felé —, de lehettek volna. Az orvosi ugyanolyan volt, mint a kórház többi orvosija. A kávéfőző ezeréves, a zsinórja életveszélyesen megkopott, összetöredezett. A két szemközti fal mellett hosszú asztallap, rajta szétszórva kórlapok, papírok, könyvek, kávéscsészék és elképesztő mennyiségű golyóstoll. Susan a hátsó fal felé fordult, és egy csomó rekesszel találta szemben magát. Megkereste a „Boncolás“-t, és kivette Ferrer és Crawford kórlapját. Helyet csinált az egyik asztalon, leült, elővette a jegyzettömbjét, és egy tiszta lapra fölírta, hogy „Ferrer“, egy másikra, hogy „Crawford“, és mint Nancy Greenly esetében, módszeresen kijegyzetelte mindkét kórlapot. Február 24., kedd. 8 óra 5 perc A Beard 8-nak az a része, ahol a magánirodák voltak, hasonlított a Beard 10-re. Susan végigment a folyosón, és megállt a 810-es szoba előtt. A régi, de fényesre dörzsölt mahagóni ajtón friss, fekete betűs felírás hirdette: „Belgyógyászati Osztály. Prof. J. P. Nelson, az orvostudományok doktora.“ Nelson volt a belosztály főorvosa, miként Stark a sebészeté, és orvosi körökben ő is vezéregyéniségnek számított. Neki azonban nem voltak olyan jó összeköttetései, mint Starknak, és a természete sem volt olyan dinamikus, arról nem is beszélve, hogy mint adakozót nem is lehetett egy napon említeni Starkkal. Mégis nagy bátorság kellett hozzá, hogy egy Susanféle földi halandó megközelítse ezt az olümposzi istenséget. Rövid habozás után kinyitotta az ajtót, és egy fémkeretes szemüvegű, kellemes mosolygó titkárnővel találta magát szemben. — Susan Wheeler vagyok, pár perce telefonáltam, és dr. Nelson azt üzente, fogad. — Igen, emlékszem. Egyik orvostanhallgatónkhoz van szerencsénk? — Igen — mondta Susan, és nem tudta, mit jelent a többes birtokos. — Szerencséje van, Miss Wheeler, hogy bent van a főorvos úr, ráadásul azt hiszem, emlékszik is magára valami gyakorlatról. Bemehet hozzá. Nelson irodája minden képzeletet felülmúlóan rendetlen volt; szanaszét hevertek a xeroxozott folyóiratcikkek, könyvek és több kazalban a levelek. Dr. Nelson intett Susannak, hogy foglaljon helyet, aztán elővett egy hangafa pipát, és kinyitotta az íróasztalán levő bádogdobozt. Mielőtt a pipát megtömte, néhányszor a bal tenyeréhez ütötte. A hamu a padlóra szóródott. — A Radcliffe-ből. — Miben állhatok rendelkezésére? — Nem is tudom, hogyan kezdjem. A helyzet az, hogy nagyon érdekel a prolongált kóma, és elkezdtem komolyan foglalkozni vele. Dr. Nelson hátradőlt, a karosszék fájdalmasan megnyikordult. összetette az ujja hegyeit. — Eddig hat eset fordult elő műtét közben. A hetedik valószínűleg az lesz, akit tegnap műtötték, s most az őrzőben van. További öt fordult elő a belgyógyászaton, ahová a kómával látszólag összefüggésbe nem hozható panasszal hozták be az illetőket. — Honnan szerezte az értesüléseit, Miss Wheeler? — kérdezte dr. Nelson egészen más hangon. Kezdeti jóindulata eltűnt, és merev tekintettel nézett Susanra. Susan nem vette észre a változást. — Innen, ebből a számítógép-információból. — Susan előrehajolt, és átnyújtotta az asztal fölött a listákat. — Az említett esetek sárgával vannak megjelölve. Ráadásul itt csak a tavalyi év kómás esetei szerepelnek. És ami talán ennél is fontosabb, vagy legalább ilyen fontos, az az, hogy érzésem szerint a Memóriáiban előforduló hirtelen halálesetek is besorolhatók ebbe az ismeretlen kategóriába. A számítógép biztosan ebben is tudna segíteni. Szeretném tudni, támogatna-e a munkámban. Ahhoz, hogy a számítógépet használhassam, és hogy ezeknek a betegeknek a kórlapjait megkapjam, engedélyre van szükségem. Azért fordultam önhöz, mert ösztöneim azt súgják, hogy eddig ismeretlen orvosi problémával állunk szemben. Dr. Nelson nem válaszolt azonnal. Továbbra is Susant nézte, aztán a számítógéplisták fölé hajolt. (folytatjuk)