Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-02 / 49. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILnTI DOKTORA SSZO NY Szilossy, amikor egymás után váltotta fel a százasokat, elámult a pesti életen, ahol még a petrezselymet is boltban vették. Gyakran nyersen rátámadt a mindenesre; az fogta magát, még aznap összecsomagolt, és otthagyta a házat. Szilassy nem értette, mi történt. Eszébe sem jutott, hogy már nincsenek Pándon, ahol régi, hűséges cselédei megszokták már dühkitöréseit, nyerseségét, és nem sokat törődtek vele. Mikor Vilma megérkezett, durcás arcú fiatal lány matatott a konyhában. A lány néhány hete került a házba, ügyes volt és jó szándékú, de amikor Szilassy közölte vele, hogy felesége másnap érkezik, azonnal távozni akart. Csak a kis György könyörgésére maradt még egy napot. Vilma, amikor végigjárta a lakást, és belépett a sötét konyhába, kicsit megriadt. Valójában a konyha sem volt rosszabb, mint a többi helyiség, csak itt a bordó plüssfüggönyök helyett betámasztott barna ablaktáblák takarták el a világosságot. Vilma a lányhoz lépett, aki tettetett közönnyel, fel sem pillantva mosogatott. — Szilassyné vagyok — mondta, és kezet nyújtott. Szebelkó Annának még a szája is látva maradt csodálkozásában. Elpirult, kikapta kezét a mosogatóvízből, sietve törölte le kötényében, aztán a feléje nyújtott kezet mindenáron meg akarta csókolni. De Vilma nem hagyta. Erősen megszorította a lány kezét. — Sötét ez a konyha — mondta -, de látom, van rajta ablak. Az ablakhoz lépett, kitárta a fatáblákat, és egyszerre világosság lett. Gyurka, aki elkísérte anyját a konyhába is, ámultán nézett körül. — Sohasem tudtam, hogy itt ablak is van! - nézett ragyogva Vilmára. - Most itt is világos lett, akárcsak a szobában. A két erélyes mozdulat mintegy jelképpé vált: a sötét, kényelmetlen, levegőtlen lakás hamarosan kellemes otthonná alakult. Vilma száműzte a felesleges bútorokat; a háznak hatalmas, szellős padlása volt, oda kerültek a kényelmetlen, merev hátú székek, a huszonnégy személyes ebédlőasztal, a nagy, hasas almárium, Szilassy nagymama faragott, XVI. századbeli menyasszonyládája. Lekerültek a nehéz függönyök is az ablakokról, a falakról is le akarta vétetni az ősök szigorú tekintetű képeit. De amikor látta, hogy férjének ez rosszul esik, megkegyelmezett a sok Szilassy elődnek. Ezek legalább nem foglaltak el helyet, s nem vették el a levegőt. A konyhában is rendet teremtett. Ládákba csomagolták a hatalmas kondérokat, fazekakat, tepsiket, óriási mozsarakat, szakajtókat. Aztán nekiindult, és megmaradt pénzéből néhány lábast, fazekat, tálat vásárolt. Amikor György megkérdezte, miért dobálja ki a pénzt, nevetve felelte, hogy kénytelen volt új tejeslábast venni, hiszen a régi, amit Pándról hoztak, tízliteres volt. — György, kedves, értse meg, hogy a lakásban mindössze négyen vagyunk — mondotta békítőleg, mert látta, hogy férjét bántja a nevetése. — És annyi pénzt adok ki, mintha húszán lennénk! - mormogta Szilassy. — Ezentúl majd én vásárolok be, meglátja, milyen kevésbe kerül a háztartás - biztatta Vilma. — Maga? Kosárral a karján akar végigmenni? Ezt nem engedhetem! — Szilassy árcát elöntötte a vér. — Zürichben élhetett akármilyen életet, de itt Pesten, ha nem is ismernek sokan, akkor sem engedhetem meg ezt. Amíg a nevemet viseli, nem cipelhet cekkert, mint valami piaci kofa! Vilma nyelt egy nagyot. Nem akart vitába, veszekedésbe kezdeni, nem akarta megkérdezni, hogy vajon meddig tudják még cipelni a cekkert. Mi lesz, ha elfogy az a csekély pénz, amit György a birtokból meg tudott menteni? Unokatestvére vásárolta meg Póndot, kifizette az adósságokat — így mondta a férje —, de hogy az adósságok kifizetése után mennyi tőkéjük maradt, arról nem nyilatkozott. Vilma pedig nem kérdezte. György ámultán figyelte az asszonyát, milyen határozottan, magabiztosan tesz-vesz. Még két hét sem telt el, s megváltozott az Ősz utcai lakás, megváltozott a háztartás. Anna már nem akart elmenni, rajongva, kutyahűséggel követte Vilma minden utasítását. Nem kejlett Vilmának a cekkert cipelnie, kétszer ment el csak a lánnyal a piacra, harmadszor már Anna hozott haza mindent, s ragyogott, ha valamit olcsóbban tudott megvenni. Vilma főzött az első napokban, s bár maga nem evett húst, a többieknek ízletes, kiadós ételeket állított elő, saját receptjei szerint. Kevesebb zsírt, fűszert tett az ételekbe, s igyekezett mindig valami friss dolgot az asztalra adni, bár télen ez nehezen ment. Anno és a kis György nagy érdeklődéssel kóstolgatták főztjét, ízlett nekik a reszelt sárgarépa, feketeretek, káposztasaláta — ezzel díszítette a tálakat, no meg sok zöldpetrezselyemmmel. Sohasem hallotta hírét még a vitaminoknak, hogy is hallotta volna, még nem fedezték fel őket, de saját tapasztalataiból kiindulva tudta, hogy a friss ételek mennyire frissítőleg hatnak a szervezetre. És azt is örömmel látta, hogy a háztartás, noha mindennap húst főz, nem kerül sokba. Amikor Annára már a főzést is rá tudta bízni, elhatározta, hogy munkához fog. Kálmán, aki már a megérkezése utáni napon meglátogatta, elmondotta, hogy barátainál érdeklődött: zürichi diplomáját nosztrifikáltatni kell, újra le kell tenni a szigorlatokat, csak úgy dolgozhat. Vilma értetlenül nézett bátyjára. Erre igazán nem számított. Sem Pulherija, sem Anna nem írták annak idején, hogy Oroszországban nem fogadták el a zürichi diplomát. És az amerikai meg az angol lányok, akiket orvossá avattak, minden vizsga letétele nélkül gyógyíthattak. — Szívesen leteszem még egyszer a szigorlatokat — mondta végül —, legalább újra átismétlem az anyagot. Természetesen jobb lenne, ha azonnal dolgozhatnék. Tudod, Kálmán, hogy anyagilag nem állunk valami rózsásan. Nem merem megkérdezni Györgytől, mennyi pénze maradt, azt hiheti, hogy talán szemrehányást akarok tenni neki. Sajnos, nekem már elfogyott minden pénzem. Utolsó filléreimen néhány konyhaedényt vettem, s előfizettem az Orvosi Hetilapra. Azt hiszem, György ezt pazarlásnak tartja. De Zürichben minden külföldi orvosi laphoz is hozzájutottam, s nem akarok itthon sem elmaradni. így hát azt gondolod, hogy jelentkeznem kell az egyetemen, és megkérdeznem, mikor tehetem le a szigorlatokat? Vilmában egy csepp kétely sem volt az iránt, hogy a szigorlatokat leteheti. Kálmán habozott egy keveset, megmondja-e, hogy a szigorlatok letétele korántsem olyan egyszerű, mint húga gondolja.- Azt hiszem - jegyezte meg óvatosan -, hogy először hallgatnod kell az előadásokat, s csak utána mehetsz szigorlatra. De . . . nálunk nincsenek nőhallgatók. így tehát kérvényezned kell, hogy bejárhass az egyetemre. Vilma kicsit bosszankodva nézett bátyjára. Úgy látszik, Kálmán nagyon beleélte magát új hivatásába, szőrszálhasogatóvá, kicsinyessé vált, nyilván Nagykanizsán sok a tyúkper, ott tanulta meg az aprólékosságot.- Hát akkor majd kérvényezem, hogy egyetemre járhassak! - mondta nevetve. — Bevallom, szívesen hallgatom a magyar tanárokat, érdekel, milyenek. És... diáknak lenni a legjobb dolog a világon. Igaz, nem soká engedhetem meg magamnak ezt a fényűzést, pénzt kell keresnem.- Hót György, György miért nem néz állás után? — kérdezte Kálmán indulatosan. - Te akarod eltartani majd? Mit gondolsz, ebbe beleegyezik? Amikor kértem, hogy próbáljon pénzt keresni, azt vágta a szemembe, hogy szilasi és pilisi Szilassy György nem mehet sem skriblernek, sem szatócsnak! Tiltja a büszkesége! De egy asszony kenyerét enni, azt nem tiltja?- Hagyjad, Kálmán - Vilma békítőleg tette kezét bátyja kezére. - Mostanáig György tartott el még Zürichben is, hiszen a kapott ékszerekből éltem. És amikor elvett, nem volt hozományom. „Koldus gróf kisasszony" voltam az anyósom meg a dölyfös-gazdag Szilassy család szemében. Hát a koldus grófnő most majd visszafizeti az eddig kapott pénzt, és meghálálja az ingyen pusztított kenyeret! De hamarosan rájött Vilma arra, hogy nem egykönnyen tudja meghálálni az „ingyen pusztított kenyeret". Az egyetemre bejárhatott mint rendkívüli hallgató, a tanárok s a diákok megkülönböztetett udvariassággal bántak vele, de a szigorlatok letételére nem kapott engedélyt. Trefort, a kultuszminiszter, a Szilassy család régi ismerőse volt. Vilma bizalommal kereste fel. De a miniszter, aki többször volt vendégük Pándon, nem sok jóval biztatta.- Az egyetemre nálunk nem járhatnak nők, méltóságos asszonyom - mondta, és sajnálkozva tárta szét karjait. — Nemcsak nálunk van ez így. Európa majdnem valamennyi országában. A nők felforgatnák az államot, ha tudományos téren egyenjogúsítanák őket a férfiakkal! Vilmának arcába szökött a vér, mint mindig, ha indulat fogta el, s homlokán kidagadtak az erek. Néhány másodpercig várt, amíg kicsit lecsillapodik, s csak azután szólalt meg: (folytatjuk) CB«] ZACHAR GYICSAROV; Ú szás közben Topol minden kézmozdulatnál csaknem derékig kiemelkedett a vízből. A bóján lengő piros zászlóig már nem sok hiányzott. Mögötte néhónyszáz méterre sötétlett a sűrű zölddel benőtt meredek part, s az alatta húzódó sárgásfehér homoksáv — mint valami öv egy óriás derekán - elválasztotta a partot a tenger zöld vizétől. Már itt is a piros zászló, néhány karcsapással meg lehet kerülni és úszni vissza a patra. A fordulónál azonban egy embert pillantott meg, aki a bójába kapaszkodott és vele együtt ringott a lassú hullámokon.- Elfáradt? - kérdezte Topol, és közelebb dobta magát. Ekkor vette észre, hogy egy nő pihen ott, s hogy az arca rendkívül sápadt, fáradt. Néhány gyors tempóval odaúszott a bójához. — Segítsek? — kérdezte minden felesleges bevezetés nélkül. — Nem szükséges — válaszolt mosolyt erőltetve arcára a nő. — Majd magam . . .- Adja ide a kezét! - szólt Topol olyan hangon, amely nem tűr ellenvetést. - Ne okozzon felesleges gondot a mentőknek! Új ismerőse kissé morcos lett, de elengedte a bóját és együtt úsztak a part felé. Lassan haladtak, inkább a part felé sodró hullámokra és a szélre bízva magukat, mint saját erejükre. Ä nyári nap sugaraitól átforrósodott apró kavicson pihentek, s csak jelentéktelen, dolgokról beszélgettek. Közben teli tüdővel szívták a meleg, majdnem sós levegőt.- A mellúszás egészen jól megy. Netán versenyez is? — Azzal nem próbálkoztam.- És ha nem úsztam volna egészen odáig?- Semmi sem történt volna. Egy kis pihenő után magam is ... — Igen. Magad uram, ha szolgád nincs. Ezt ismerjük, csak a szerző ismeretlen. — Hiába csipkelődik. Az én elvem már ilyen: nem okozni gondot senkinek. Alig ismerték egymást, mégis, a már nem egészen ifjú, de még mindig fiatal emberek barátságos, könnyed iróniájával beszélgettek, ösztönösen érezve a kölcsönös megértést és szimpátiát. Topol már szinte fekete volt a naptól, s ez a feketeség egybeolvadt szemöldökének és hajának színével, és lágy tekintetű csontos arcával. Oldalt fekve lustán szórta a finom homokot. Társnője, lábát maga alá húzva, rövid, tompa orrát érdekesen összehúzta, és ujjaival különös labirintusokat rajzolt a - homokba, hogy aztán újra elrontsa azokat. A lágy szellő, mely most a hegyek felől fújdogált, az arcába sodorta hosszú szőke haját. Időnként megrázta fejét, hogy haját hátradobja.- Viszont az az elve. .. Bocsásson meg, de hogy tisztelhetem kegyedet? - kérdezte csípősen Topol, s közben a szóródó homokot nézte.- Auguszta.- Auguszta? — mintha egy pillanatra meglepődött volna. - Én Topol vagyok. - Fa?- Nem. Ez a vezetéknevem.- És ez minden? — Igen. Egyszerűen Topol.. . Szóval, nekem az a véleményem, hogy az ön elve már nem időszerű. Furcsán, lányos megjelenéséhez nem illő mély hangon nevetett Auguszta.
