Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-02 / 49. szám
Fotó: Könözsi István RITKA KIEV- Most pedig várhotom a nevelőhatósú szavakat: individualizmus kötőjel kollektivitás, önzés kötőjel filantrópia és így tovább? — Kitűnő a szókincse — jegyezte meg Topol több-kevésbé magának, de azért úgy, hogy ő is meghallja, és nevetése egybeolvadt Augusztáéval. Idősebb nő közeledett. Előtte tipegett egy három év körüli kislány. Topol felnézett, és elcsodálkozott a megdöbbentő hasonlatosságon. Olyannak találta őket, mint abban a bizonyos találóskérdésben: egy unoka, két lány, két anyo és egy nagymama — összesen hány személy?- Gondolom, eljutottál a túlsó portra, Törökországba is? — kérdezte majdnem komolyan az idősebb anya. Csak a szemében bujkált mosoly.- Nem, mama. Abban megakadályozott itt ez a „terebélyes" barátom. Az anyo köszönésképpen bólintott, és leült. Meg sem kérdezte lányától, miért nevezte terebélyesnek új ismerősét. A kislány észrevette Topol karján a tetoválást — egy sast, egy topolyofát és a napot -, s rosszalón dorgálni kezdte: - Te nem mostál kezet. Majd anyukád beállít a sarokba. Topol bűnbánóan megvonta a vállát: — Azt hiszem, igaza van, seniorita. Hogy hívják?- Natasa. Natasa Arjevna. — Ejha! Akkor mi majdnem névrokonok vagyunk. Gyere hozzám. De orra már nem volt ideje, hogy felvegye a kislányt. A szanatórium fehér épületéből futott valaki — nyakig begombolt zubbonyban — és dörgő hangon kiabált: — Topol! Topol! Telefon! Murmanszkból hívnak. Topol felállt, pedánsan leporolta testéről a homokot, és halkan, sajnólkozvo elnézést kért. Aztán hosszú, sportos léptekkel felsietett a szanatórium épületébe.- Mama, a bácsi elment kezet mosni? — kérdezte a kislány.- Igen, Notaska. Bizonyára - válaszolt elmerengve Auguszta, s volami furcsa, távoli, mégis elűzhetetlen gondolat kerítette őt hatalmába. eltek, múltak a napok. Auguszta esténként úszott, beúszott a bójáig, aztán megpihent és újra vissza a partra, üldögélt a homokban, játszott Nataskával vagy sétált vele o parton, azokon o helyeken, ahová a tenger hullámai kicsapódtak. Egy kihívóan öltözött, de őzért kifogástalan katonás megjelenésű férfi kisérgette Augusztát délutáni sétáin a szanatórium parkjában. Egy olkalommal Auguszta megkérdezte:- Nemrég volt itt a szanatóriumban egy különös nevű férfi. Topóinak hívták. Nem ismeri véletlenül? A katonatiszt hangjában enyhe féltékenység érződött.- Arijt? Hogyne ismerném. Régi bajtársam. Auguszta, mintha a lába gyökeret eresztett volna, megállt.- Hogyan mondta? Hogy hívják?- Arij. Miért? Ismerik egymást.- Ügy futólag ... De furcsa neve van.- Igen. Ö maga is egy furcsa agglegény.- Egyetlen egyszer, északon, a Pecsora mentén hallottam ezt a nevet. — A Pecsora mentén? . . . Nem tudom pontoson hol, de úgy rémlik, azokon a tájakon volt Topóinak egy olyan esete, hogy le kellett szállnia. Kényszerleszállást hajtott végre — ahogy ezt mi, pilóták nevezzük.- És mikor? ... Mikor? ... Nem tudja, melyik évben? — Auguszta megfogta a pilóta karját, s ö a vékony szöveten át érezte a gyenge női 'kéz remegését.- Különben, nem is olyan fontos - tette hozzá némi hallgatás után, mintegy leplezve túlzott érdeklődését. - Bocsásson meg, kérem. Ez csak olyan kíváncsiság ... A zon az éjszakán Auguszta nem tudott elaludni. Kiment a tengerhez, leült o kihűlt homokra, s térdét ajkához húzva nezte a mozdulatlan, holdsütötte tengert. De gondolatai egészen más — durva, hideg, havas, sűrű erdőkbe bújt tájakon jártak. ... Három évvel ezelőtt... pontosabban három évvel és öt hónappal ezelőtt. . . egy kis bányaváros kórházában feküdt. A városka utcái a Pecsora mentén húzódtak. Mint bányamérnök szolgálati úton volt itt. Hirtelen lebetegedett, s mivel terhességének eléggé előrehaladott állapotában volt, bizonyára a megfázástól következett be a koraszülés. Nehéz, szinte kibírhatatlan napokat élt át: két napot és két éjjelt. És az a kilencven perc, amíg ő és kislánya az életért és a halál ellen küzdöttek! Az ablak alatt üvöltött a szél, az üvegtáblák reszkettek, mintha a hideg rázta volna őket. Három vagy négy napig nem volt telefonösszeköttetés. A szél megrongálta, a hó betokarta a vezetéket. Egyedül feküdt az ismeretlen városiján. Szomorú volt. Senki sem jött őt méglátogatni, senki sem osztozott vele fájdalmában és örömében. De édesanyján kívül, aki Moszkvában élt, nem is volt senkije, akivel közölhette volna az örömhírt - kislánya megszületését. Az, aki Nataska apja volt, otthagyta őt, röviddel az esküvő után. Sorsdöntő ballépés.. . A szülés utáni másnapon, amikor felébredt, virágot talált az éjjeliszekrényén. Igaz ugyan, hogy csak muskátli volt, egyszerű muskátli, de élő és büszke, s zöld színével szinte bemelegítette a szerény kórházi szobácskát, melyben Augusztán kívül senki sem volt. — Honnét van ez a virág? — kérdezte csodálkozva.- Egy varázslótól - válaszolt tréfás titkolódzással a főorvosnő. - Egy égi varázslótól. Azután elmondta, hogy aznap, amikor Augusztának kislánya született, egy katonai repülőgép kényszerleszállást hajtott végre a Pecsorán. A pilóta traumát kapott, ide hozták a kórházba. Tőle van a virág.- És ő? Mi van vele? Él? - kérdezte Auguszta izgatottan.- Semmi vész. Mór elszállították egy mentő repülőgéppel.- Milyen kár - sóhajtott Auguszta. — Meg sem köszönhetem neki. Csak később vette észre, hogy a muskátli levelei között egy kis papír van: „Fogadja őszinte jókívánságaimat élete legboldogabb napján. Kívánom, hogy mindkettőjüket mindig csak a boldogság kísérje. Legyenek erősek!" Ez volt a kis papírra írva, aláírás nélkül. Az egyetlen, amit Auguszta megtudott, a pilóta neve volt. De a vezetéknevét, azt nem. Még kevésbé a címét. A név furcsa és igen ritka volt: Arij. Csodálatos ereje volt akkor annak a virágnak. Már nem érezte magát olyan egyedül. Érezte belőle a keze és szive melegét, annak az embernek, aki itt, ezen a távoli, zord, hideg tájon neki ajándékozta. Tolón megsejtette egyedüllétét, az együttérzés vágyát s azt a kívánságát, hogy legalább lélekben kössön kapcsolatot egy jószívű emberrel. Amikor Moszkvában Nataskót beíratta az anyakönyvbe, nem az igazi apa nevét íratta be: Natasa Arjevna — így vezették be. Semmit, egy lépést sem tett Auguszta azért, hogy megtalálja azt az embert. Nem állt szándékában. A sorsban már nem bízott. Hiszen az az ember lehetett nős, bizonyóra szeretik, s ő is szeret valakit. Akkor minek? Nataska szépen fejlődött. Ha valaki megkérdezte, hogy hívj ók, Natasa Arjevnaként mutatkozott be. I ónapok, évek múltak el... Ki volt az az ember, akinek ritka neve az ő kislánya nevének egy részévé vált? Minduntalan Topot szavai csengtek a fülében: „Ejha! Hát akkor mi majdnem névrokonok vagyunk!" De miért? Talán nem élhet még egy ugyanolyan nevű ember, aki szintén pilóta, aki ugyanolyan helyzetbe került a Pecsorán? Csak reggel felé tért magához hosszú álmodozásából, és elhatározta, megírja Topóinak, miért „majdnem névrokonok" Nataskával. De a cím?! Megírom a levelet d szanatórium címére, majd utána küldik. Megírta, elküldte. Közeledett a nyaralás vége, a hazautazás ideje. Jöttek a levelek, de sosem az, amit annyira várt. Az egyik nap azonban távirat érkezett: „Maradjanak még egy hétig - tizennyolcadikén érkezem. Topot.” Tizennyolcadikén reggel még Topol nem volt sehol. Még délben sem. A koraesti órákban Auguszta kiúszott az ismert bójához. Úszott, nem nézett se jobbra, se balra, hagyta magát sodorni nyugodt tempóinak hajtóerejétől, majd háton úszott és bámulta a végtelen eget. Csak amikor már egészen közel volt a bójához, akkor nézett fel és - nem akart hinni a szemének. A bójánál, a zászlócska mellett - Topol. Nem úszott. Könnyedén kapaszkodott a kúp alakú fémtest szélébe és - várt.- Segítsek? - kiáltott Auguszta lelkesen, s érezte, hogy szive egyre gyorsabban, vadul kalapál. — Segíítséég! — kiáltott Arij, s kinyújtotta feléje mindkét kezét. S így, erősen szorítva egymás kezét, izgalomtól és örömtől sugárzó arccal indultak a lenyugvó nap sugaraiban fürdő part felé. Fordította: BELLUS IMRE HŰT]
