Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-10-21 / 43. szám
KEDVES EDIT! ^ Bizony eltalálta: nagyon is meghökTM kentett tanácskérő levele, hogy milyen Niürüggyel szakítson barátjával, akivel már közel egy éve jár? Mit mondjon, mit találjon ki, hogyan beszélje ki magát? Ezen őszintén csodálkozom. Hogy■4 hogy, amikor jóformán a „kibeszélé-Ssek" lénykorát éljük? Harmincéves korára már mindenki összegyűjtheti a Hmaga készletét általános és egyéni stílusú kibeszélésekből. Elvégre már az N egészen zsenge korú csemetékkel gyakoroltatják a gondos szülők. „Nocsak, Tfk kisfiam, add ide az elektronikus vezérwj lésü kis űrszondácskádat, most szépen eldugjuk, nehogy délután oda kelljen adnod a Zolikának — ha kéri, mondd, hogy elromlott és anyuka elvitte a javitóba!" Iskolás korban lolytatódik a kibeszélésre nevelés: „Még mindig nem vetted meg a színes ceruzákat, 3 holott már tegnap odaadtam a pénzt?! ** Mit lógsz mondani holnap az iskolában?!" Esetleg el is náspángolják a feledékeny kiskölyköt, de másnap reggel: „Meg ne mondd, hogy már megint elfelejtetted! Beszéld ki magad rám, hogy elfelejtettem pénzt adni!" A serdülő gimnazista, tanonc már hebegés, arcpirulás, szemrebbenés nélkül használja kis fegyvertárát a meg nem irt, tanult leckére: „Váratlanul megérkezett Norvégiából o nagybácsi, a nagymama borzasztóan rosszul lett, éppen akkor kapcsolták ki az áramot" stb., bár az elajta hirtelen „kibeszédek" olyan banálisak, hogy a tanár szinte személyes sértésnek veszi, ha diákjai ilyen fantáziátlan silányságokkal traktálják. A képzelőerő és a gyakorlat már ebben a korban is szükségeltetik. Hát még később a házasságban, a munkahelyen, egyáltalán: az emberi kapcsolatok minden területén! Ha az ember külföldre utazik, mindig akad valaki, aki rágja a fülét valamiért. A kibeszélés azzal kezdődik, hogy „természetesen, éppen' neked ne hoznám?!" Persze eszünkbe sincs, de: „Lejártam érte a lábam, minden színben volt, csak éppen kékeslila pöttyösben nemi" A munkahelyen pedig szinte napi edzésekre adódik alkalom, aki elszalasztja vagy tétlenkedik, magára vessen, ha kiesik a gyakorlatból. Fél órás, lél kézzel elvégezhető, ám fontos különmunka? „Csak nem képzelitek, hogy én vállaljam ezt az óóóriási felelősséget?! Csinálja X.. utóvégre neki van nagyobb fizetése!" A legjobb kibeszédek közé tartozik az elterelő hadművelet: „Kérem, ezt meg kell gondolni. A legjobb, ha utánanézünk, hogy máshol hogyan csinálják. Én kérem, csak úgy hübelebalázs módjára... no nem, szó sem lehet róla!" És egyike a legjobbaknak: azonnal, nagy ügybuzgalommal bűnbakot keresni. „Mielőtt bármit is tennénk, tudnunk kell, kinek a hibájából történt a mulasztás! Ki a felelős? Ilyesmit feltétlenül az üzemi bizottságnak kellene előbb megvitatnia, csak ne járassuk le magunkat, kérem!" Nos, ilyen mesteri kibeszélésért még dicséretet is lehet várni „a probléma konstruktiv megoldásáért". És ön, kedves olvasónk, olyan csip-csup dologban tanácstalan, hogy milyen ürüggyel szakítson?! Lássuk csak. Okos ürügy például, hogy ausztráliai nagynénikéje magára hagyta a millióit, és ott kíván letelepedni. Kissé bolondos kibeszéd, de még elfogadható: nem is tudja miért, vallási téboly kerítette hatalmába, és ezentúl remeteéletet fog élni. Rendkívül hatásos: Rómába, a Cinecittába utazik, mert Fellini a napokban kérte fel a legújabb filmjének főszerepére, s ezt mégiscsak nagy illetlenség lenne visszautasítani... Lehet más megoldási forma is: „Szakitok veled, soha többet nem akarlak látni!" És ha megkérdezi, hogy miért, a válasz legyen egy szép, dacos „Csak!" Persze, van olyan is, hogy az ember kereken megmondja az igazat. nekem semmi, hacsak azt nem számítom, hogy az emberek tudata bizony lassabban változik, mint ahogy mi azt még a két háború között elképzeltük. Nem a tiszteletről van szó, hanem a munkáról, amiről egyre kevesebben hiszik, hogy nemesit. Meg arról is, hogy a tornád manilesztáción annyi nemzet vett részt, hogy egyik kezem minden ujjára szükség van a számolásnál. És akkor senkit sem zavart, hogy milyen nyelven voltak a feliratok, hanem azt kérdezték, mit jelent. S ha lefordítottuk, örültek, mert ők is hasonlót irtok, tehát egyet is akartunk." „Elöregszik a falunk! A Hatolok mind elköltöznek városba, nagyobb faluba, ahol munkát kapnak, szórakozhatnak. A nyugdíjasok klubját a nemzeti bizottság segítségével tulajdonképpen magunk építettük magunknak. Nem is csodálkozunk a fiatalokon, hiszen élni akarják életüket, élvezni, amit szocialista hazánk biztosit nekik. Mi meg aztán a nyugdíjasok klubjába járunk, pedig még csak néhány év múlva leszünk abban a korban. De ott próbálunk. Bizony, mert a kultúrát mi is szeretjük, csakhát hozzánk nem jár sem színház, sem más nagyobb csoport. Csak a hasonló éneklőcsoportok, mint mi vagyunk, mert nekik is elég a kisebb terem. Csak a munka azért köt, így próbálni vasárnap délután szoktunk. Gyerekeink megértők, úgy is ütemezik be a hét végi látogatást, hogy a vasárnapi ebéd után csomagolnak, mennek. Mert tudják, unokáink már nem értik a mi meséinket, dalainkat, a gyerekek tolmácsolják, mit mondanak ők. mit mondunk mi nekik. Mi maradt hát nekünk? Egymásnak mesélni, egymásnak énekelni. Bizony, kipotyognak néha a könnyeink: ekkorát változott a világ! És akkor vagyunk igazán szomorúak, amikor az újságban olvassuk, hogy miket mesél a nagymama az unokáinak, hogy ez meg ez ilyen népdalra tanítja az unokáját. De nálunk nincsen magyar óvoda sem, az iskolát is bezárták. A mi unokáink a mi meséinket már nem értik. Szétesett volna már az éneklőcsoportunk, mert fellépési lehetőségünk is csak ritkán van, legutóbb Léván (Levice) léptünk lel de a régi idők emléke, a mi ifjúságunk szórakozási lehetőségeinek lelelevenitése összetart bennünket. Valahogy úgy érezzük, fiatalságunk tér vissza ilyenkor. Az ifjabb nemzedékből való vagyok. Az egyik nagyanyámra nem emlékszem, a két nagyapámra Halványan. Kevés mesét hallottam tőlük, édesanyóméktól annál többet. Ember vagyok, vagy emberke, gyerekeim meséit ők fogják mondani. Hogy kevés számot kelljen meg- -o jegyeznem: a szociális otthonok, t; öregek háza, nyugdíjasok klubja ._ | építésének kiadásairól, pénzössze- S j gekről, amelyek mindent biztosító- c j nak — csak a gyermeki szeretet hiányát képtelenek pótolni. ■■ j '5 I NESZMÉRI SÁNDOR £ | Számokat olvasok, hallgatok, megjegyezni komputer kellene. Nyugdíjak, szociális segélyek, öregek klubja, szociális otthonok, ajándékok az X-en túliaknak, ünnepség az öregek hónapja alkalmából — pénzösszegek. Megjegyezni komputer kellene, én meg csak ember, emberke vagyok. „A legfiatalabb fiam, meg a felesége gondoskodik rólam, kevés a nyugdijam, sosem dolgoztam. Hét gyerekünk volt, az apjuk négy éve halott. Láthatják, szép nagy házban laknak K. fiamék, mondták is, jöjjön mama, eltérünk, hisz sok jó megfér egy rakáson. Elég sokan vagyunk, mert ők ketten, a két unoka meg én. Az unokák nem kaptak óvodát, a menyem dolgozni jár, Így én vagyok a gyerekekkel. Biztat a fiam, meséljen nekik sokat édesanyám, mert olyan szép népmeséket, melyeken én is felnőttem, csak maga ismer. S tudják, igazán rendes gyerek lett a fiamból. Galántán érettségizett, aztán Prágában járt főiskolára. Mondták a szomszédaim is, bizony M. néni, kitartó, rendes lehet a maga gyereke, hiszen magyar iskolából csehbe menni nem kicsiség. De K. fiam mindig azt mondta, nem a nyelv a fontos, a tudás, meg az ember. Emberré maga nevelt, az iskolában meg úgy tanítottak, hogy legalább annyit tudtam, mint a többiek. Most meg azt is mondja, hogy a meséim oltották bele az emberséget, hát mesélek az unokáknak, mert a menyem este megfőz, a hétvégén kimosunk, a napi takarítás meg nem vesz el sok időt. Sokat sírtam az uram halála után, most is fáj, ha rógondolok, hiszen ilyen boldogságban még sose éltem. A Mátyás király meséket szeretik a legjobban az unokák, mert azt mondják, ott mindig az igazság győz." „Most már egyedül élek, mert a házat nem akarom eladni, jó lesz legalább a telek valamelyik unokámnak. A lányom hordja az ebédet, nem engednek a faluban kosztolni, mert a helyi nemzeti bizottság gondoskodik a magam korabeliekről is. A menyem meg mos rám. Hosszú évekig dolgoztam a pártban, illegális munkát is végeztem, a tornád (Trnovec n/Váhom) manifesztáció megszervezése az én ügyem is volt. A háború után a botladozások engem is sújtottak, de negyvennyolc után teljes értékű emberként kapcsolódhattam be jó néhány elvtársammal együtt a munkába. Most sem tétlenkedek, s ha látom, nem úgy megy, mint az elvtársaimmal egykor elképzeltük, meg sem állok a legfelsőbb szenekig. Hát nem mondom, elcsordogáltak az évek, nyolcvan felé járok, de mig gondolkodni és járni tudok, dolgozni akarok. Mondták már, hogy menjen 1. bácsi szociális otthonba, de akkor elszakadnék a valóságtól, ott meg, tudom, minden rendben van, hiszen meglátogattam én már azt s ha baj lett volna, szóltam is volna. Ebben biztos lehet. A gyerekeim sem akarják, meg én sem. Nem hiányzik Folytassuk őket? (!) Mi«
