Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-10-07 / 41. szám

) Legenolák néLküL megsüvegelik a volt tanítványok és azok gyermekei. Mégis legendák nél­kül indulunk keresni a valóságot. Tornaváralján (Turnianske Pod­­hradie) a központi magyar tanítási nyelvű alapiskolába kétszázötvenhat gyerek jár; az utób­bi években mintha kifelé lábalnának a demográfiai hullámvölgyből, több az első osztályos is. — Jó közösséget próbálunk kialakí­tani, ez a fő törekvésünk az igényes oktatás mellett — mondja Szalacsy József igazgató. — Sokat foglalko­zunk a gyerekekkel, a legtöbb közü­lük bejut abba az iskolába, ahová továbbtanulásra jelentkezik. Jó a matematika oktatásunk, tavaly isko­lánk egyik diákja első lett a mate­matikai olimpia járási fordulóján. Különös figyelmet szentelünk a ci­gány származású gyermekek nevelé­sének, a velük való foglalkozásnak. Nem közömbös nekünk, hogy hányán jutnak el közülük a felsőbb évfolya­mokba, a kilencedik illetve nyolca­dik osztályba . Nem sajnáljuk az erőnket, a sza f id időnket, ha úgy látjuk, foganatja van a munkánknak. Tavaly ebből a szempontból is sike­resnek mondható tanévet zártunk. A kilencedik osztályba három ci­gány származású gyereket juttattunk el, egy közülük középiskolában, a másik kettő iparitanuló-iskolában tanul tovább. A jövőben szeretnénk, ha számuk tovább növekedne. Milyen az iskola és a falu összmunkája? — Ott vagyunk minden ün­nepélyen, műsort adunk. Tavaly be­mutattuk a Légy jó mindhalálig-ot, amelyben egy hetvenéves nagyapa együtt játszott az unokájával. De nemcsak ők, a tanítók is a tanít­ványaikkal. Itt a faluban és kör­nyéken többször is eljátszottuk, mindig nagy sikerrel. Az igaz, hogy az országos versenyre nem jutottunk el, mert a bírálók sok mindent ki­fogásoltak a darabban, a rendezés­ben. Az eszközeinket és a lehetősé­geinket azonban mi ismerjük, s ben­nünket nem lehet elkedvetleníteni. Az idén is folytatjuk a színjátszást. És Szalacsy Flóra vezetésével új műsort tanul a gyermektánccsoport, Madarász Mária és a bábosok pedig újra meglátogatják a környék ma­gyar tannyelvű óvodáit és alsótago­zatos iskoláit, hogy elszórakoztassák a kicsiket és kortársaikat. Jó az együttműködésünk a tömegszerveze­tekkel, a nőszervezetekkel, a CSE­­MADOK-kal a helyi népkönyvtárral, a helyi nemzeti bizottsággal. Az üze­mek közül a katonai javítóüzemmel van kapcsolatunk, szívesen veszik üzemlátogatásainkat, hathatós segít­séget nyújtanak a honvédelmi ne­velésben és versenyeken. — Harminchárom hivatásos nép­művelő dolgozik a járásban, de ez nem lenne elég. Van még további hatvanöt önkéntes kultúrmunkásunk, amatőr népművelőnk. A járási ver­senyek nagy részét Tornaújfalun tartjuk, énekkarok, éneklő- és folk­lórcsoportok, . néptáncosok, színját­szók találkoznak itt, az impozáns kultúrházban — mondja Mázik Mi­hály, a jnb kulturális osztályának dolgozója. — A színvonal változó, a csoportok száma is. Mert a nem­zetiségi csoportoknak évről érve visszatérő gondjuk, hogyan kaphat­nának anyagi támogatást. Legtöbb­jük nőszövetségi és CSEMADOK- csoport, nem tartozik sem a járási kulturális osztály, sem a népműve­lési központok hatáskörébe. A tag­sági díjakból és a fellépésekből származó bevétel csak akkor lenne elég, ha színvonalas, folyamatos munkát végezhetnének, ehhez azon­ban felszerelés is kell. A minősítő versenyeken gyakran hiányoljuk a nemzetiségi csoportokat. Ahhoz azonban, hogy igényes táncokkal magasabb kategóriába kerüljenek, nem elég a stilizált ruha, eredeti népviselet kell. Mindez költséges, amatőrök nem engedhetik meg ma­guknak. Országos gond, hogy az eredményes munkához népművelési házak, szövetkezetek, üzemek cso­portjaként kellene működniük, ám ennek még nincs tradíciója vidékün­kön, és mindkét fél — a csoportok és az üzemek, szövetkezetek is — vonakodik ettől a megoldástól. Pe­dig példa is van már; a szinai (Se­na) Rozmaring, a nagyidai (Velká Ida) Ilosvai és a szepsi (Moldava n B.) Bódva együttesek így érnek el az átlagosnál jobb eredményeket. November közepén tartja meg­alakulása huszonötödik év­fordulójának ünnepét a szi­nai Rozmaring. Ott lesznek a volt szereplők is, legalább ötvenen lép­nek majd fel a műsorban. — Száz tagú a CSEMADOK szer­vezetünk — mondja Mitró László, a csoport egyik alapítója és vezető­je, aki Kassán a Műszaki Építkezé­sek vállalatánál dolgozik. — A Roz­maring húsz-huszonkét állandó sze­replővel járja évente Zselízt (Zelie­­zovce), Gombaszögöt (Gombasek), Vychodnát, Svidníket. Ennyi ember, és van cánccsoport, zenekar, szóló­énekes ... A huszonöt év alatt mint­egy kétszázhetvenen táncoltak. Csak­­hát egyre nehezebb fiatalokat sze­rezni. — Pedig Szína központi falu. — Az. Van vagy kétezer lakosa, és központi iskolája is, gyerekek is vannak, négy faluból; ötszáz a szIq­­vák tannyelvűben, ötven a magyar­ban ... De a háromszáz főt befoga­dó kultúrház mindig megtelik, ha fellépünk. Mert a Rozmaring, bár a kultúrház és a CSEMADOK cso­portja, elsősorban a falué. Igaz ugyan, hogy van még három beat­zenekar, de néprajzi értéket, az itt élők hagyományait, népdalait, népi táncait ez a csoport őrzi. Tudják hogy van ez, a virtus nem vész el; s ha népdal szól, mindenkinek a szí­véből szól. — Mégsem jönnek a fiatalok? — Jönnek, csak kevesen, hiszen a csoport átlagéletkora tizenkilenc év, pedig van köztük olyan is, a Janov László, aki már kilenc éve táncol. És más gond is van, de ez a kedve­sebb. Olyan magyar nemzetiségű fiatalok is vannak a csoportban, akik szlovák iskolába járnak, job­ban beszélnek szlovákul, mint anya­nyelvükön. Többet tudnak a szlovák kultúráról, mint a sajátjukról. Itt anyanyelvet, anyanyelvi kultúrát is tanulnak, amely nélkül bizony sze­gényebbek lennének. S erre sokan csak itt ébrednek rá ... A nyelvhatár itt elég közel van. Sokszor észre sem veszik az emberek, hogy beszédükbe nem magyar szavakat kevernek, szo­kásaikban is sok a közös vonás. — Táncolunk mi magyarbődi (Bi­­dovce) táncokat is, Magyarbőd pedig a legészakibb magyar falu járásunk­ban; a néprajzi szakértők pontosan meg tudják határozni a „beütése­ket“, a kölcsönös hatásokat, amelyek sajátossá teszik e falu folklórját. S ezek a hatások zavartalanul meg­élnek együtt. Akik — mint apáik­­anyáik örökségét — táncolják, nem is tudják, hogy milyen elemek keve­rednek táncukban. Nekik így termé­szetes, ők így közvetítenek egy má­sik kultúrát. Persze az már zava­róbb, hogy ami jól és helyesen fér meg együtt a folklórban, az élet más területem eltorzul az emberek tu­datában ... A folklór persze csak csak egy része ennek a kultúrának, de ha erre ráébrednek a csoport tagjai, utat találnak a többihez is. És főleg egymáshoz. Könyvtár, kultúrház a legtöbb fa­luban van. Csak a nem fejlődő faluk sorsa kérdéses. Hogy velük mi lesz, kevesen tudják. Méhészen (Vceláre), Szádudvarnokon (Zád. Dvorníky) vagy Szádelőn (Zádiel) jó ha évente egy-egy rendezvény van. Tornaúj­falu központi község, nőszervezeté­ből, 165 tagú CSEMADOK-szerveze­­téből folklórcsoportra, vegyeskórusra is futja, a fiatalok a SZISZ együt­tesében szerepelnek; a csatolt Bódva­­vendégiben is feltámad időnként a csűrdöngölő, hagyományőrző csoport. Jánokon (Janik) jó a nőszervezet és a CSEMADOK éneklőcsoportja, Csé­­csen (Cecejovce) az amatőrök tevé­kenysége; Zsarnón (Zarnov) igényes a női éneklőcsoport. Egy-egy aktív, idejét, erejét nem sajnáló ember vetületében is figyelhetnénk ezeket az adatokat. Vagy hozhatnánk ellen­példát, amelyet a járási nemzeti bizottságon is többször említettek. Nagyida nem fejlődő falu. A kassai vasgyár kéményei­ből távozó füst, por, szeny­­nyeződés Nagyidán rakódik le. Még 1957-ben született egy 'határozat a falu megszüntetéséről. A lakosság kiköltöztetése azonban nehézségekbe ütközik: az emberek ragaszkodnak a faluhoz. A körülmények pedig úgy kívánják, hogy ezt a ragaszko­dást méltányolják a felettes szervek is. Az Ilosvai együttesen kívül ci­gány folklórcsoportjuk van. 1975- ben új, korszerű iskola is épült a faluban. — Ez az épület később más cé­lokra lesz felhasználva, de amíg ennyi gyerek van a faluban, kell az iskola. Nagyidán különösen. A szlo­vák tannyelvű iskola ötszázhatvan tanulójából százhetven cigány szár­mazású; a járás iskolás korú gyer­mekeinek húsz százaléka cigány. Igaz, sokat fejlődtek az utóbbi évek­ben, 76 százalékukat már beiskoláz­zuk, óvodákat építünk nekik, de a kérdés korántsem oldódott meg — mondja Ján Kunca, a jnb iskolaügyi osztályának vezetője. — Ez céltuda­tos, hosszabb időt igénylő munka ... Főleg ha tudjuk, hogy még mindig sok a szociális okokból retardált gyerek. Kötelességünk a lehető leg­jobb feltételeket biztosítani, már csak azért is, mert az iskolaügy legfontosabb feladata az új oktatási­nevelési tervezet bevezetése volt az elmúlt időszakban. Ennek egyik alapelemeként került sor a kis­­osztályos iskolák központosítására. Járásunkban harminchét iskolát in­tegráltunk, mely nem egyszer ütkö­zött meg nem értésbe a szülők és a falu vezetői részéről. Mi azonban vállaltuk, hogy ha a szülők elége­detlenek lesznek az új körülmények­kel és a tanítás színvonalával, a kö­vetkező évben visszaadjuk az isko­lájukat. Ilyenre még nem került sor. Mindent sikerült biztosítani, ki­véve persze az utazás kultúráját, de ez nemcsak tőlünk függ. — A vegyeslakosságú falvakban differenciáltan jártunk el. Az elmúlt tíz évben kilenc magyar tannyelvű iskolát integráltunk a járásban — mondja Máté László tanfelügyelő. — Legutóbb a nagyidait csatoltuk a helyi szlovák tannyelvű iskolához, mert régi, rossz épületében már nem maradhatott tovább. Az ésszerűség is így diktálja, mivel a kilenc osz­tályban összesen hetvennégy tanuló van. A magyar tannyelvű iskolák­ban a legnagyobb gond a kevés gyerek. 1970-ben még nyolcvankilenc osztályban kétezer gyerek járt ma­gyar tannyelvű iskolába; tavaly hat­vanhétben ezerháromszáztizenhét. S az óvodákban is hasonló a helyzet: 1970-ben 15 osztályban 443, 1980- ban 16'osztályban ' 455-en voltak. Nemzetiségek lakta területen csak olyan iskolákat központosítottunk, amelyekben kevesebb volt tíz-tizenöt gyereknél, mert tudjuk, mennyire fontos, hogy tanító legyen a falu­ban. Legendák nélkül indultunk keresni a valóságot, azt, hogy mennyire van jelen a járás kulturális életében az itt élő magyar nemzetiségű lakosság. Teljes képet aligha adhattunk Kassa vidéke kulturális életéről; teljesebbet ta­lán ... Ha legendák, régebbi és újabb hagyományok nyomába sze­gődünk, azt keressük, milyen a foly­tatása a történelemmé vált tények­nek az emberek tudatában. Hason­líthattuk volna a régit az újhoz, az ötven-hatvan évvel ezelőtti tudat­­formálók munkáját kortársaink te­vékenységéhez, de úgy éreztük — úgy éreztették velünk — ez a járás a faluk járása, s még mindig az egyik legfontosabb szerep benne a pedagógusoké. Ezért próbáltuk meg követni útjaikat. S általuk az itt élő emberekét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom