Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-30 / 40. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILMA DOKTORA SSZOTfY Lydia akadályozta meg a párbajt; Alfgnsónak megmagyarázta, hogy Vilmának milyen rossz hírét keltenék a verekedéssel, a némettel pedig közölte, hogy bejelenti a rektornak a párbaj helyét és idejét. Vilma csak később tudta meg, hogy lánglelkű lovagja milyen meggondolatlanságot akkart érte elkövetni. Nem tudta, hogy bosszankodjék-e vagy mosolyogjon Alfonsón. Társai rosszakaratú megjegyzései azonban nagyon bántották, különösen az fájt, hogy még a lányok között is akadt olyan, aki ellene áskálódott. Lydia vigasztalta és megmagyarázta, hogy Susy és Mary nem a tanulást irigylik tőle, csak azt. hogy a professzor erre felfigyelt. Vilma vállat vont. — Nem veszem el tőlük a helyet — mondta —, az Élettani Intézetben csak az dolgozhat, aki helyet kapott, de a kórterembe mindenki bejöhet, ott nincs kötött létszám. Ha Susy és Mary úszás helyett műtéteken akarnak részt venni, senki sem akadályozza meg ebben őket. A lányok azonban nem akarták a vakáció rövid napjait kihasználatlanul hagyni, és továbbra is Vilma maradt az egyedüli nő Rose professzor reggeli vizitjein. A műtéteknél is jelen volt, nézte az orvos hosszú ujjú, vékony kezét, mely boszorkányos gyorsasággal és biztonsággal dolgozott. „Ó, ha nekem kellene egy ilyen műtétet végrehajtanom, hogy remegne a kezem ... Vajon meg merném-e tenni?" — gondolta gyakran elakadó lélegzettel. Néha álmodott is a műtőről, már ott állt a beteg mellett, társai figyelték gúnyosfölényesen, a professzor maga adta kezébe az operálókést... De mire odáig ért volna, hogy a beteghez nyúljon, csapzottverejtékesen fölébredt. így múlt el a július és augusztus első fele. A professzor két hét szabadságra ment, Vilma azonban most sem akart megválni a klinikától. A reggeli viziteken a gyerekek boldogan fogadták, felragyogott az arcuk, vékony kis hangjukon hívták magukhoz. Némelyik olyan volt, mint egy fészkéből kipottyant kis madárfióka. Vilma a legszívesebben valamennyit magához ölelte volna. Gyakran gondolta, hogy ezek elbírnák azt a sok szeretetet, ami benne összegyűlt, s amit senkinek sem tudott odaadni. Sem a férjének, sem a kisfiának... A kis György sohasem nyújtotta ilyen vágyódva felé a karját. „Talán ha lány lenne, több szüksége lenne rám! — gondolta, ha megállt egy-egy kislány ágya mellett, s érezte a gyerek sóvárgó pillantását, kezébe vette lesoványodott, gyenge kis kezét. — Vajon lesz-e nekem valaha kislányom, aki szeret, és akit én is nyíltan szerethetek, becézhetek?” — töprengett néha, ha végigjárta a kórtermet. Augusztus végére várták vissza a professzort, aki Olaszországban töltötte szabadságát. A klinikán nagytakarítást tartottak, az adjunktus végigjárt minden helyiséget, és kérte Vilmát, hogy alaposan vizsgáljon át mindent. — Tudja, Frau Hugonnai, a női szem gyakran meglát olyan részleteket, amelyek felett a férfiak elsiklanak. És sajnos, a professzornak sok tekintetben női szeme van. Nem akarom, hogy megérdemelt pihenése után azonnal bosszankodjék valami apróság miatt. Holnap majd korán bejövünk, és -együtt utánanézünk mindennek. Vilma azonban nem tudott másnap eleget tenni az adjunktus kérésének. Az- éjszaka folyomány sürgöny érkezett Nagytétényből. A sürgönyben Kálmán értesítette húgát, hogy édesapjuk váratlanul elhunyt. Vilma egy kis bőröndbe dobálta a legszükségesebb holmiját, és az állomásra sietett. Az adjunktusnál néhány kapkodó sorban mentette ki magát, a levelet Lydiának adta, s kérte, hogy juttassa el a klinikára. — De visszajössz, ígérd meg, hogy visszajössz!- Lydia belekapaszkodott Vilmába, s alig akarta elengedni. — Visszajövök, ne félj, Lydia, visszajövök! — felelte Vilma könnyek között. — A férjed vajon visszaenged? Hátha erőszakoskodik? - Most már Lydia is sírt, hangos, felcsukló sírással. — Nincs erő, ami visszatartana! - Vilma arca elszánt, kemény volt. — Egyszer már eljöttem, akkor sokkal nehezebb feladattal kellett megbirkóznom. Remélem, hogy most már nem kell újra harcolnom. Remélem, György megérti, hogy nem hozzá jöttem vissza, csak ha nem lehettem ott apám halálos ágyánál, legalább a sírjára tehessek néhány szál virágot! Kálmán várta Vilmát a pályaudvaron, neki sürgönyözte meg jövetelét. A hintó elé még mindig négy nemes, kiváló fajtájú ló volt fogva, és a kipödört bajúszú, cifra ruhájú kocsis fehér kesztyűben hajtotta a lovakat. Kálmán besegítette húgát a hintóba, és Vilma halvány mosolylyal nézte a díszes fogatot, csillogó rézveretes lámpáit, piros bársony, rugós üléseit. — Szóval minden a régi — kérdezte kis sóhajjal -, a hintó, a kastély, a park, semmi sem változott? — Külsőleg semmi - válaszolta Kálmán —, mindez, amit látsz, csak díszlet, s addig akartam fenntartani a festett kulisszákat, míg édesapám élt. Most már. .. nincs szükség erre. Természetesen meg kell ezt beszélnünk majd a ... temetés után. Vilma szótlanul bólintott. Hallgatagon ültek egymás mellett, pedig mindegyiküket sok-sok kérdés kínozta. Kálmán szerette volna tudni, elégedett-e most Vilma. Elcsitult-e benne a lázongás, megtalálta-e a munkában, tanulásban azt, amire vágyott, amiért kilépett a körből, amelyben élt, s vállalta az emberek kaján sustorgását, amiért otthagyta férjét, kisfiát? De nem kérdezett semmit. Nézte húga finom vonású arcát, beárkolt kék szemét, s látta, hogy keze éppen olyan görcsösen szorul ökölbe, mint sok-sok év előtt, amikor édesanyjuk előtt álltak a kék szalonban. Vilma érezte bátyja hallgatásában a ki nem mondott kérdéseket, de nem akart rájuk felelni. Apjáról szeretett volna kérdezősködni, halvány lelkiismeret-furdalást érzett, hogy az elmúlt három esztendőben milyen kevéssé érdekelte, mi is van apjával. Tulajdonképpen mindig távol voltak egymástól. Végigfutotta emlékezetében a gyermekéveket, apja néha ölébe vette, megsimogatta, ha Fruli árulkodott rá, jóságos mosollyal csak legyintett. Soha-soha nem beszélgettek egymással. a felületes „Hogy érzi magát, édesapám?", „Hogy vagy, kislányom" kérdéseken kívül alig volt mondanivalójuk egymás számára. Amikor György feleségül kérte, édesapja meghatottam ölelte magához. Nem szólt egy szót sem, de látszott rajta, hogy kedveli jövendőbeli vejét. Tulajdonképpen neki nem volt sem valóságos anyja, sem apja. Anyját a halálos betegség tette hozzáférhetetlenné, apját pedig ... talán az, hogy lánynak született. Hiszen a fiúkkal sokkal többet foglalkozott, többet törődött. És mielőtt Zürichbe ment, György szinte vonszolta ide, az apai tekintély bástyája mögé akart elbújni, azt remélte, hogy az apai hang visszaparancsolja Póndro, és akkor ő hiába adta szavát, hiába engedte el, neki mégis itthon kell maradnia. De apja, szegény, nem akart útjába állni. Pénzt nem tudott adni, nem azért, hogy itthon tartsa, egyszerűen azért, mert nem volt. Hiszen a Hugonnai-birtok sokkal régebben fogyott, apadt, mint a zsíros Szilassy-uradalom. Szilassy György még gazdaságba vitte a „koldus grófkisasszonyt", ahogy anyósa néha gúnyosan emlegette, ha azt hitte, hogy nem hallja. Vajon otthon mi lehet! Mi maradt meg a birtokból, hány hold földet kellett eladnia Györgynek? Szaporodtak a váltók, hitellevelek, zálogkölcsönök a piros bőrmappában? Most majd megtudja. Meg kell tudnia. Talán jobb is lenne, ha idővel György bérbe adná a megmaradt földet, és Pestre költöznének. A birtok jövedelméből meg abból, amit majd keres, gondtalanul élhetnek. És nem kell elszakadnia a kisfiától, nem kell intézetbe adni, hiszen az is sok pénzbe kerül ... SZERGEJ JESZENYIN A csavargó Eső-seprű gyűjti garmadába lapályon a fűzfa-szemetet. Lombesővel csapkodj, te garázda bús-szilaj szél — egy vagyok veled. Szeretem a bozót kék homályát; sűrűje, mint szundító bivaly, súrolja a fák erős bokáját zöld hasával, dús lombjaival. Őszi bokrok, veresszőrű nyájam! Rólad szebben senki nem dalolt. Látom: ott az alkony aranyában ember-lábnyom issza fel a port. Kék hazámat, mindig őt szerettem, dalom kincse mind övé marad. Füveivel megszelídítettem fájdalmam a vérivó vadat. A holdvödre lepereg kötélen, nyíres langy tejében elmerül. Kitártkarú fakereszt az éjben, megfojtja, ki tövéhez kerül. Dombtetőkön félelem barangol, rablók sötét lelke kódorog. Mivé lettem, jól tudom magamról: pusztai vad lókötő vagyok. Nézd, az éjben tajtékos virágok: . bodzabokor habja felpezseg. Látom magam, keresztúton állok, szöges bottal utasra lesek. Foszlik hajam színarany bozótja, versek malomkövét forgatom. Vagyok szívem veszni-ítélt foglya, dalaim a börtönudvarom. Szél, suhogj, ne félts, te nyughatatlan, csapkodd rám a rongyolt levelet. Ha „költő" is, vad legény maradtam, dalaimban egy vagyok veled. RAB ZSUZSA fordítása (folytatjuk)
