Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-23 / 39. szám
„Ezekét a dalokat kislány koromba tanótam édésapámtó, mikor az ot faricskált kint, én meg mint gyerek ottan sétyérkátam kürüle, osztón dalóto, hogy: Kissallai kis kössígbe mi történt? Balázs Julcsát a vérié megölték. Tovább versbe nem tudom, de osztón sáncpatra temettík, oszt ollyan csekélyen. hogy a kutyák még arra a vérszagra odamentek .. Mesél a magnótekercs. Egyetemista koromban nyelvjárásgyűjtési feladatként szalagra vettem néhány falubelim beszédét. Forog a tekercs, és magom előtt látom Zsuzsi nénémet; betegen, a sír előtt egy-két héttel. Nagy, háziszőttes dunyha alatt ül, üldögél a töpörödött, fonnyadt kis öregasszony, s utánozhatatlan ízekkel árad belőle a szó. „ ... Dánosi gyilkosok is vótak. Csak má ászt is efelejtém nótára, csak emigy mondom e, szóvá. Azok is betörtek a ... izék ... mi a fenékhő a ... csárdába, osztón éjjé az egész bandát mind méggyitkóták ... Ez, ez is nagyon hosszú vöt, mék fajin is vót, dalóta akkor az egész környík, de hát má ügyi efelejtéttem, mive hetvenhét éves vagyok, azöte se vót eszembe csak mostan.“ A törökök felöl kérdezem, tudván, hogy Pásztó erődítménye ellenük is szolgált (azt mondják, kapcsolatban állt a drégelyi várral); a falu alatti — kutakból, pincéből, egykori gabonavermekbői nyíló — alagutakról faggotom, a közeli Esztergom 1543-as török megszállását emlegetem, meg egy bizonyos kóbor poétát, Lantos Sebestyént, aki krónikás énekben örökítette meg „Az szálkái mezőn való viadolt“. A kis öregasszony gondolkodik, bólogat, helyesel: „Török időkrő is mesétek, csak má efelejtéttem. Hogy evittík a törökök az asszonyokat. Evíttík ikét, és úgy bujkátak, olyan vizes, pocsonyás helekén, lapulevelek alatt. Hoty hát még né talájják iket, osztón éjjé hazament éggy asszony, hót monta: Nyissák ki az ajtót, édesanyám! Hót aszonygya: Ki vagy? Hát én vagyok, a lánya, nem ismer még? Aszonygya: Az emént, evittík a törökök. Nem él a má. De hogy: hazogyüttem, én vagyok. De nem nyitott ojtót oz anya, réggere ot vót az asszony mékhalva.” Tovább versbe nem tudom ... ... már azt is elfelejtéttem nótára ... ... már elfelejtéttem .. A folklórból, a parasztság, valahai nagy közös kincséből a falum már csak töredékeket, cserepeket, hol dallamukra, hol meg szövegükre sántító variánsokat, prózává hígított balladákat hagyományozott rám. (A török kori história fordulatai, párbeszédei — ma már tudom — rokonságot mutatnok a Gyönyörű Bán Kata zárósoraival.) Egykori népviseletét, népművészetét is csak néhány újabb keletű szőttes, bőgatya, padláson porosodó rokka, faragott, festett guzsaly, kamrákba száműzött komód és tulipános láda erejéig mutatta meg. A falum népi emlékezetét, önmagáról való tudását visszavonhatatlanul kikezdte az idő. A közösségi élet összejövetelei el-elmaradoztak, fonóház mór nem dívott, telente legföljebb a tollfosztás hozta össze a rokon- és szomszédasszonyokat. Az asztalon nagy fehér pihehegy, kisebb kupacokban a „tollú“ kemény, szálkás része: a „kosztonkg". Nyiladozó szívű és agyú, mesére éhes surbankó, kuporgok az asszonyok között, történetekre, regékre várva. Tarisznyámba ha kerül is volami, csak morzsák. Egy-két hamuban sült pogácsa. „Mit akarok én megérteni? Az idő jelentőségét és belső mivoltát." (Ágoston) Huszonhét éves vagyok. Huszonhét éves: három évvel fiatalabb tehát, mint a felszabadulás, s egyidős a nekünk, szlovákiai magyaroknak oly jelentős második felszabadulással, 1948 februárjával. Az 1948 előtti évtized történelmi sorsfordulóiról személyes emlékeim nincsenek; nem éreztem világviharok szelét, világégések döbbenetét, vilógrengések félelmeit. Egyszerűen: beleszülettem egy társadalomba, amely elé a szocialista jelző kívánkozik; gondom ha volt, csak annyi, hogy a falum ütött-kopott iskolapadjaiból indulva otthonosan érezzem magam előbb a gimnáziumban, majd a bölcsészkar előadótermében is. Történelem szélárnyékban — ennyi az életem. Történelem szélárnyékban? Képeket látok, hallok hangokat, gyereklelkembe hullott történeteket, melyek számomra inkább jelentették a mesét, mint a sorsformóló valóság eseményeit. Gyűlnek, zúgnak, összeverődnek, kavarognak egy megbolydult - megbolygatott - világ hangjai, képei: . . . egy fénykép, rajta két szép fiatal nő; oz egyik az anyám, a másik egy lengyel lány, Krisztina, ha jól emlékszem; az Ipoly mellett még béke van, a Visztulától már futni kell, menekíteni a csupasz életet... ... joj, omikor a Garam mellett megállt a front, kiürítették az egész falut, a hegyek közé, Kemencére menekültünk ... . . . tizenhat-tizenhét évesen annyi halottat láttam, fiam, annyi halott katonát, amennyit te, kívánom, életedben se lás... . . . Pelsőcről jártak hozzánk szlovák aratók, évről évre ugyanaz a család, mondhatom, becsültük őket, már-már rokoni volt a kapcsolatunk ... . . . egy Brno melletti munkatábor emblémája: zubbonyról lefejtett vászondarab, komor fekete számjegyek ... .. . egy új keletűbb emlék (immár az enyém is): Tátra-alji drótosok, szlovák üvegesek járják a falut, beesteledvén nálunk kapnak szállást. Együtt vacsorázunk, bor is kerül az asztalra, furcsa hangsúllyal ejtett szavak keringenek a kékes cigarettafüstben, mesék hegyekről, nagy-nagy havakról, medvékről, farkasokról. Számomra — csemetekoromban erdész akartam lenni — mindez az álmok netovábbja ... . . . s ekkor gyorsan összeházasodtunk, mert már jártak a kitelepítési rendeletek; ha visznek, hát együtt vigyenek... .. . még a fazekakat, tányérokat is darabonként szedegettük össze, ez az egyik faluvégről, az a másikról, amaz a kertek alól került elő... . . . harminc kilométert is gyalogoltunk kiscsibékért, hogy újra benéspesítsük a "kipusztult udvart... Hangok, képek kísértenek, a születésem előtti évtized látomásai. Huszonhét éves korukra hány világvihart, világrengést éltek ót a szüleim s velük együtt a nálamnál csupán húsz évvel idősebb nemzedék! Az első Csehszlovák Köztársaság felbomlása, Horthy- Magyarország, világháború, deportálás, az öröklött paraszti létforma megrendülése, a szövetkezetesítés kezdeti, nem könnyű évei, az új élet- és szemléletmód kialakításával járó nehézségek - íme, életünk forgatókönyvének lehetséges fejezetcímei. Huszonhét éves vagyok. Életem: történelem — szélárnyékban. Vagyok, tehát gondolkozom. Próbálom megérteni emlékeimet. Megpróbálom megérteni — Ágoston szavaival — az idő „jelentőségét“ és „belső mivoltát”. ZALABAI ZSIGMOND TÖRTÉNELEM - SZÉIÁRNYÉKBAN Fotó: KÖNÖZSI ISTVÁN ŰÜTJ