Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-23 / 39. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPM DOKTORA SSZOn Y A csalód többi tagjai közül csak Kálmánnal levelezett. Kálmán számolt be arról, ami a kastélyban történt, ő közölte az öreg Fruli halálát. Iréné és Irma az első évben még írtak egy-egy képeslapot, karácsonyra, névnapra, de hamarosan ezt is beszüntették. Ha nagy néha hazalátogattak édesapjukhoz. Kálmánnál érdeklődtek, „szegény Vilma" felől. És mindketten Györgyöt sajnálták, azt a derék, jó embert, akit ilyen szégyenletesen otthagyott a felesége. Kálmán hiába próbálta megmagyarázni, hogy elsősorban Vilma nem hagyta ott a férjét, csak tanulni ment, másodsorban még az sem lenne meglepő, ha Vilma valóban otthagyja a férjét. — Ugyan miért? — fortyant fel Iréné. — György sem rosszabb, mint a többi férj. Gondtalan életet biztosított Vilmának, s mindennel elhalmozta. Mennyi ékszere volt! És az ostoba mindent eladott. És ha néha a sógor indulatos volt. nem kellett volna a húgocskámnak olyan nagyon a szívére venni! Ha az uram dühbe gurul - s bizony elég gyakran előfordul —, kitérek az útjából. Amilyen hamar felfortyan, éppen olyan hamar Is is csillapszik. Egy asszonynak okosnak kell lennie, kedves bátyám! — fejezte be Iréné a fejtegetését, s Irma buzgón helyeselt neki. Kálmán vállat vont. Tudta, hogy két húga világéletében szűk látókörű és butácska volt, s sohasem értették meg Vilmát. Hiába is magyarázná nekik, hogy Vilma a házasságban nemcsak a gondtalan életet kereste, s nem elégítette ki a sok ékszer. Talán ha Györgyben igazi élettársat talál, elcsitul-benne az a nyugtalanság, amely gyerekkora óta kínozza. A tudásszomját kielégítik a könyvek, gyógyítóvágyát, segítőkészségét pedig kiéli a környezete, az uradalmi cselédek gyógyításában. Kálmán időnként ellátogatott Pándra, főleg azért, hogy Vilmának beszámolhasson kisfiáról. Ha nem is tudta, sejtette, hogy György milyen rossz levélíró, és azt is sejtette, hogy Vilma milyen mohán várja a fiáról szóló híreket. A kis György örömmel szaladt Kálmán bácsi elé, eldicsekedett, hogy már milyen jól tud lovagolni, megmutatta, milyen magas fára mászott fel, hívta: jöjjön rabló-pandúrt játszani. Kálmán kérte mutassa meg az iskolafüzeteit, a kisfiú ilyenkor zavartan elmosolyodott, s gyorsan másról kezdett beszélni. Egyszer sikerült a tanítójával beszélni, aki kijelentette, hogy bár nagyon eleven eszű a legifjabb Szilassy György, nemigen érdekli a tanulás. Az írása macskakaparás, olvasni nem szeret, de számolni kitűnően tud. „Jó gazda lesz belőle - mondta a tanító biztatóan -, és mi egyébre lenne a fiatalúrnak szüksége? A tiszttartók nem tudják majd becsapni, egy pillanat alatt fejben kiszámolja majd, hány mázsa búzával akarják megrövidíteni. És ennyi eiég egy ilyen nagy úrnak!" Kálmán, aki pontosan tudta, hogy sógora milyen nehézségekkel küzd, hogyan apad évről évre a föld, csak bólintott a tanító szavaira. De magában kis szorongással gondolt arra, hogy mi lesz, ha unokaöccse felnő. Addigra már biztosan nem kell a tiszttartók körmére nézni: ha marad is valami a birtokból, a kis György azzal egyedül is elboldogul. De erről nem beszélhetett sógorával, s nem is írhatott róla Vilmának. Ehelyett dicsérte a kisfiú számolási készségét, amiről egyébként személyesen meg is győződött. Vilma mindiq jobb kedvű lett Kálmán levelei után. Eszébe sem jutott, hoay bátyja mennyi mindent hallgat el, s milyen tehetségesen domborítja ki a kis György kiváló képességeit. A levélben nem volt egy szemernyi hazugság sem, s a valóságtól mégis elég meszsze járt. A valóságra Vilma csak akkor ébredt ró, amikor hazalátogatott. Feltett szándéka volt, hogy csak akkor megy haza, amikor elvéqezte az egyetemet. Addig a téli és nyári szünidőket tanulásra használja fel, hiszen minden perc drága. Amikor elvégezte a harmadik évet, már sebészetet is tanultak, és bejárhattak a klinikára. Nyáron kevesen maradtak Zürichben, s akik ott maradtak, azok is inkább a szabadba igyekeztek, senki sem váqyott a kórtermekbe vagy a műtőbe. Vilma azonban szívesen töltötte délelőttjeit a klinikán. Büszke volt, hogy Rose professzor kíséretében megjelenhetett a betegágyaknál. A professzornak legendás híre volt, nagyon sok diftériás gyereket mentett meg a haláltól bravúros gégeműtétieivel. Amikor Rose délelőttönként végiglátogatta a kórtermeket, Vilma leghátul lépkedett. A professzor egy alkalommal - három nappal a műtét után - egy kis betegénél feltűnő javulást tapasztalt, megállt az ágy előtt, és hosszasan magyarázni kezdte az eset előzményeit, a műtétet s a hirtelen javulás feltételezett okait. Majd hátrafordult, s akkor kicsit elcsodálkozva tapasztalta, hogy előadását az orvosokon és nővéreken kívül csak Vilma hallgatja. — A kisasszony hányadéves? - fordult Vilmához. — Negyedéves vagyok — válaszolta Vilma halkan, szokása szerint nyakig pirulva. — Hm ... hm ... nagyon tiszteletre méltó, hogy ilyen szép időben, ahelyett, hogy a tavon csónakázna, vágy uszodába menne, a klinikán tartózkodik. Műtétekre is be szokott járni? — Igen — most már az osztályos orvos vette át a szó —, Hugonnai asszony egyik legszorgalmasabb hallgatónk. — Asszony? Hugonnai asszony? — A prbfesszor nehezen ejtette ki a számára szokatlan nevet. Majd alaposabban megnézte Vilmát. És hozzá fordult: — Jelen volt akkor, amikor a beteget operáltam, asszonyom? — Igen, professzor úr — felelte Vilma elfogódottan. A nővér ránézett, meg akart szólalni, de Vilma tekintete elhallgattatta. A nővér el akarta mondani, hogy Vilma a műtét napján késő estig benn maradt a klinikán, s könyörgött, hadd töltse itt az éjszakát. A gyerek — öt év körüli szőke kisfiú — a kis Györgyre emlékeztette. De a nővér kérlelhetetlen volt — ellenkezett a szabállyal, hogy bárki idegen a klinikán maradjon. Az ápolónő csak a fejét csóválta. „Mi lenne az orvosokból, ha minden betegükhöz személyes érzés fűzné őket? — kérdezte megrovóan. - Akkor nem lehetnének jó orvosok! - tette hozzá. - Tanulja ezt meg, s igyekezzen megváltozni, különben hamarosan belebetegszik a mesterségébe!” Vilma belátta, hogy valami igazság van a szikár, szenvtelen arcú ápolónő szavaiban, aki pontosan, szakszerűen látta el a feladatát, de azért nem tehetett arról, hogy minden egyes beteg, különösen gyerek ágyánál szorongó vággyal kívánta, hogy segíteni tudjon. A professzor tovább nem kérdezősködött, de másnap már bólintott Vilma felé, amikor elkezdte szokásos aznapi vizitjét. Ez alkalommal Vilmán kívül még négy orvostanhallgató jelent meg; nyilvános az osztályos orvos mesélte el valamelyik gyakorlaton, hogy a professzor megszólításával tüntette ki Vilmát. — Nem volt elég az Élettani Intézetbeli sikere, most már a sebészet felé kacsingat! — epéskedtek kollégái, személyes sértésnek vették Vilma szorgalmát. Úgy érezték, buzgalmával rossz példával jár elöl,^ ha nem igyekeznek behozni, lemaradnak. Pedig a szép nyári napokon egyiküknek sem volt különös kedve a munkához. De nem hagyhatták, hogy egy nő megelőzze őket. Vilma nem sejtette, hogy lelkesedése, munkavágya milyen ellenszenvet kelt társai körében. Lakótársnői gondosan elhallgatták ezt előtte. Még Alfonso sem említette, hogy egy német diákkal párbajt akar vívni Vilma miatt, mert az kifogásolta szorgalmát. A szenvedélyes spanyol már elküldte segédeit. A német örült az alkalomnak, úgyis unalmasnak találta a zürichi nyugodt, verekedés- és iddogálásmentes életet. (lolytatjuk) T estvéreim a betűben IRÖ-OLVASÖ TALÁLKOZÓK? Próbálván elszakadni a személyes tapasztalatoktól, keresve az általánosítás lehetőségét, Tóth László Irodalmi Szemle-beli interjúsorozatának tudatosan újra és újra föltett kérdése jut az eszembe. Olyan kérdésbokor, amely azt bizonyítja: soha nagyobb darázsfészket, amibe szlovákiai magyar író nyúlhat. író-olvasó találkozók? „Formálisak“, „merevek“, „lélektelenek“, „fölkészületlenségre vallók“ — és sorolhatnám még hosszan a nem túl kedvező minősítéseket. Ezekre, igaz, a magam tapasztalatai is kínálnak — szerencsére: nem túl gyakori — példát. Voltam, méghozzá leányiskolában, olyan találkozón, amitől sírni lett volna kedvem. Mégsem tudom az ügyet kézlegyintéssel elintézni, mint ezt — sajnos — íróink közül sokan teszik. Azzal a kétségtelenül idealizmusnak minősítendő írói magatartással szemben, amely abszolút fölkészültséget, tájékozottságot, vita-intelligenciát vár el az olvasóktól, én a háromezer éves görög retorikák bölcsességére gondolok: a közlés, a gondolatkifejezés tényét nyelven (esetünkben: irodalmi életen) kívüli tényezők is meghatározzák, olyanok, mint a miről a hol és a kinek. Ezekből kiindulva: naivság (és írói ostobaság), ha a szellem embere, aki megszállottan csak az irodalomnak él, azt várja el, hogy a találkozókon az irodalom belső ügyeiről, esztétikai műhelytitkairól, kulisszák mögötti hadmozdulatairól essék szó. No nem. S mivel az olvasó elsősorban az élet, a témában, cselekményben kifejeződő életérzés felől közelíti meg a művet, az írónak is tudnia kellene, hogy az író—olvasó találkozó nem tévesztendő össze az irodalmárok szenvedélyes, vélt vagy valós igazságokat védő-bizonyító kávéházi vitáival; hogy tehát a sikernek elengedhetetlen követelménye a pedagógiai-népművelői szempont maximális figyelembevétele. S ha így közelítem meg a kérdést, eredményeink nem is olyan rosszak, mint azt egyesek hiszik. Magyarországi irodalomszociológia értekezésben olvasom: az ún. „irodalmi közvélemény“ az összlakosságnak kb. egy százaléka. Hatszázezer itteni magyart véve alapul: irodalmunknak ne volna hatezer (többé-kevésbé) tájékozott olvasója? Létezik ez az olvasóréteg (bár nem sokat tudunk róla), hiszen irodalmunk egyegy műve nagyobb példányszámban talál olvasóra, mint a jóval nagyobb olvasótáborral rendelkező szlovák könyvek, s a Kultúra- és Közvéleménykutató Intézet szociológiai fölmérései is azt bizonyítják, hogy nemzetiségünk olvasottsági szintje meghaladja a szlovákiai átlagot. Ezek az irányvonalak, ha pedagógiai-népművelői tapintattal és okossággal közeledünk hozzájuk a még sok helyütt meglevő olvasói naivság és föikésziületlenség ellenére tovább erősíthetők. A jószándékra, közös ügyünk érdekében, jószándékkal illik válaszolni. Legyen ez, persze, kölcsönös. Vagyis: legyenek az író—olvasó találkozók jobban előkészítettek, mint eddig: de legyenek az írói megnyilatkozások is „itt és most“ jellegűek, közösségi ihletésűek. Egyik legszebb író—olvasó találkozómat a párkánynánai (Stúrovo-Nána) nőszervezet rendezte. Mint tiszteletbeli, „nőtag“, részt veszek a Szlovákiai Nőszövetségi Központi Bizottsága által szervezett olvasómozgalom előkészítésében is. Sok szép élményem fűződik e magyar nemzetiségű nők képviselte mozgalomhoz. Testvéreim a betűben, ők, az olvasó lányok és asszonyok — akik továbbadják az anyanyelv, a fölnevelő anyai táj, a nemzetiségi közösség iránti elkötelezettség tudatát. ZALABAI ZSIGMOND
