Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-09 / 37. szám
VINCENT SlKULA MESTEREK oda! Hiszen már rokonok vagyunk, ne húzódozzunk tőlük! Mire volt az esküvő? Hogy sógorság-komaság legyen. A vőlegénynek ott a menyasszony, hanem minket, egyűgyű halandókat is összeadott az Üristen, járjuk hát együtt! Nézed az embereket, és egyszer csak észreveszed, hogy valaki nem táncol, talán túl előkelőnek tartja magát, s úgy véli, neki nem ildomos ugrabugrálni, csak pöffeszkedik, mindenkit méreget, és mindent kritizál, a lakodalom után lesz miről pletykálnia. A másik meg féktelenségében legszívesebben a házat is szétrúgná, szétverné, szétrombolná. És nem is lenne nehéz. Imriüko, nézd csak meg jól ezt a viskót! Ha tetszik, ha nem, egy kissé helyre kell pofoznunk. — Helyrepofozni? Most? — Mért ne? Nekiveselkedünk, és meglátod! Aha, ImriSko! Nézd! Nézd, hogy megroggyant a fal itt az ablaknál! Hát így maradhat ez? Imro, hiszen ez szörnyű! — Hát nem a legszebb — ismerte be Imrich is. — De mit kezdjünk vele? Mit hozzunk rendbe? Mit lehet itt rendbe hozni? Kimeszeltetjük, hátha az segít egy keveset. — Mit meszelsz ezen? Minek itt meszelni? Azt hiszed, hogy a mésszel valamit is eltakarsz? Nézd csak meg jobban! Ha valaki itt egy nagyobbat dobbant, a szabad ég alatt rophatjuk tovább a táncot. Imrich elmosolyodott, de egyúttal összeráncolta a homlokát, és kissé elfintorította az orrát is, amely aztán viszketni kezdett neki, megdörzsölte hát az ujjával, és közben így szólt: — Ez bizony nyomorúságos. Az egész nyomorúságos. De mihez kezdhetnénk most? Talán majd később. Hiszen annyira azért mégse rozoga. Vannak ennél rosszabb házak is. összedőlni azért nem dől. Ajaj! Különben se kell az első szobában lennünk. — Hát hol leszel? Mondd, hol leszel? Azt hiszed tán, hogy a hátsóban elfér az összes vendég? Hiszen még azt se tudod, mennyien lesznek! — Van itt hely bőven. Ne félj semmit! — Én nem félek, egyáltalán nem félek. De hallgass rám, Imro, hallgass rám! Meglásd, fiam, az emberek megszólnak bennünket. — Mért szólnának meg! Különben valóban igazíthattunk volna rajta legalább valamit. Kár, hogy már a tavaszon nem láttunk hozzá! — A tavaszon! Ugyan mikor? Hiszen tudod, mit csináltunk. Tudod, hogy munkánk volt. Hanem ez itt így nem maradhat. Valamit tennünk kell. — Mit tehetsz?! — Valamit teszünk. Rendeltem néhány téglát. A jövő héten a szomszéd hazahozza. — Téglát? Minek? A tégla rajtunk nem segít. — Nem segít, nem segít! Hát akkor mi segít? Segítünk mi magunkon. — Hogyan? Mit akarsz a téglával? Hiszen már október van. Holnap harmadika. — Csak harmadika? Ajaj! Akkor jó. A lakodalomig még elkészülünk vele. — Apa, ne nagyzolj! — Imro, hát magamért teszem én ezt? Én nősülök? Hát én nősülök? Nekem aztán édesmindegy. Hiszen én már nem sokáig élek benne. — Tulajdonképpen mit akarsz csinálni? — Megemeljük. — Mit emelünk meg? — Mit emelünk meg! Hát a házat. A falat kijavítjuk, húzunk rá néhány sort, a tetőt megemeljük. — Jézus, Mária, apa, tudod, mennyi munka ez? — Nekem mondod? — Nem leszünk készen vele. — Ne beszélj bolondokat, Imro, ne beszélj bolondokat! Különb dolgokat is megcsináltunk mi már. Csak a tégla itt legyen, meglátod, megy majd a munka, mint a karikacsapás. Az ablakokat is ki kell cserélnünk. Az utcai ablakunk már nem ér egy hajítófát se, olyan aprócska, hogy akár egy buktával betömném. Tudom jól, Vilma nem selyemben nőtt fel, de az embernek legalább úgy-ahogy tekintettel kell lennie másokra is. Az idegenekre is. Mert különben ujjal mutogathatnának ránk a népek, hogy lám, derék emberek voltunk és még vagyunk is, itt meg itt megbirkóztunk, a munkával, kitettünk magunkért, csak otthon nem, a saját házunkat és körülötte az udvart nem hoztuk rendbe. — Kár, hogy mindjárt a tavaszon nem fogtunk hozzá! — Nem volt időnk, Imro, nem volt rá időnk. De nincs későn, még nincs későn. A jövő héten a szomszéd hazahozza a téglát, és nyomban nekilátunk. Nagyon bántana, ha Vilma a lakodalom után, amikor már majd nálunk lakik, úgy érezné, hogy alig két-háromszáz lépéssel arrébb van egy szebb ház, s ott jobban élt, szebben lakott. VOJTECH KONDRÓT Földközelben röpködő verebek szárnya mint halakkal teli háló rángatózik Érett napraforgók — halálra ítélt bűnösök lehajtott fejjel hajuk sörtésre nyírva Feszesre érett sárga tökök — időzített aknák Nem tanácsos közeledned föfrobbanhat bármelyik (Szalmakazlak könyörtelenül hangárra s légvédelmi óvóhelyre emlékeztetők) Kenderkúpok: római sátrak talapzatuk fakó esővíztől megrongyolódott Bekukkantani félek A katonák ha megszólítanának — még azt sem tudnám latinul megmondani hogy ma éppen péntek Ganéjrakások: megannyi hatalmas vakondtúrás Mintha az előző éjjel sereg állat túrta volna ki a föld alól — emelt hely hogy a hold jupiterlámpájának fényében együgyű spartakiádjukat gyakorolják Bizonytalanul hamuszínű égbolt szorongás-színű A magányos férfinak szinte sértő szomorúság Végeláthatatlan jegenyesor Elindulni a fák alatt — menni menni s megérkezni valahová VARGA IMRE fordítása Szeptember
