Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-19 / 34. szám
Elfeledjük-e Kölcseyt? Hetek óta az Uj Tükör amerikai magyarokról szóló riportja jár az eszemben, az amerikai magyar iskoláról, növendékeiről és azok szüleiről Írott feljegyzések. Hány kivándorlót ért hasonló sors? A mostani iskolások „már amerikaiak, angol az anyanyelvűk. Egy generációt megkésett itt a magyar nyelvű tanítás. Az idetelepedők gyerekei — a második generáció — jól tudnak magyarul, ök ma már ötven-hatvan fele járnak, nagyszülők. Általában az ő gyerekeiknél szakadt meg a magyar szál. Ennek egyszerű az oka. A második generációban túl elevenen élt a gyerekkori sokk, amikor a magyar családból sokan úgy csöppentek az amerikai iskolába, hogy alig tudtak angolul. Kisebbség voltak, gúnyolták, lenézték őket. Ezt nem akarták a mai apáknak, anyáknak örökül hagyni — inkább nem beszéltek otthon magyarul. Az amerikai nagyolvasztó hibátlanul működött. A harmadik generáció épp a beolvadáskor eszmélt. Amikor már nem volt szégyellnivaló, hogy valaki magyar. Ekkor tájt ébredtek rá' a „gyökerek" erejére szerte Amerikában, más nemzetiségek is." (Üj Tükör 1980 27) Feltétlenül szükséges volt vajon, hogy egy nemzedék teljesen elszakadjon a múlttól, feladja anyanyelvét és azokat a szálakat, amelyek szülei hazájához, nemzetéhez kötötték, hogy az utána következők meglássák önnön fajtájuk értékeit? Feltétlenül el kell veszítenünk valamit, hogy értékelni tudjuk, mit jelentett tulajdonképpen?! „Nem közénk való volt!" — mondta Kölcsey halálának hírére Wesselényi, a túlélő kortárs. — Nem közénk való — mondhatnánk születésének százkilencvenedik évfordulóján, mert annyit változott a világ, hogy feltételezhetően nem mond már semmi érdemlegeset nekünk. Költő volt, ennyit tudunk (legalábbis illik tudnunk, mert ő írta a Himnuszt). Hogy tudunk-e róla többet is, irodalomtörténeti tanulmányaink foka, alapossága dönti el — és önismeretünk, hogy hajlandók vagyunk-e megszabadulni a * hamis pátosztól, amellyel távoli .és múltbeli dolgokat szemlélünk, igazi értékeket találni magatartásában, elveiben, erkölcseiben, közéleti tevékenységében. Az anyanyelvűket feladó amerikai magyarok nemzedéke, lehet, a Himnuszt hallva elsírta magát. Arra azonban aligha gondolt, hogy „az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat. (...) Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hufcoltatik. setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk. hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyésztik el. Így a szeretet." És Kölcsey itt elsősorban a hazaszeretetről beszél. Igaz, nem versben, de annál határozottabban. És azt is elmondja: . haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatátlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld hát más népek nyelvét is (. ..), de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait (sajátot) pedig tehetségig mivelni kötelesség. (. ..) Azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges el bizottság. Igyekezned kell nemcsak arra. hogy a beszéd hibátlanul zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen." Nehéz elképzelni, hogyan reagálna erre a Kölcseyre az amerikai magyar. De saját portánkon keresgélve is találhatnánk hasonló mentalitást, hiszen a hazai magyar nemzetiségű népcsoportunk tudatában élő beidegződéseket, tapasztalatokat és hiedelmekét vizsgálva, nálunk is legalább kétféle felfogás él árról, hogyan érvényesülhet az ember. Az egyik — helyesen — önmaga vállalásával közelit a szocialista valósághoz. Tudja, hogy alkotmányunk nemzetiségre és fajra való tekintet nélkül minden állampolgárnak azonos jogokat és kötelességeket ad, illetve szab meg (20. cikkely). Nem akar másnak látszani, mint aki, egyéniségének kiteljesedését. céljainak elérését megvalósíthatónak tartja akkor is, ha nem adja fel legszentebb sajátját, anyanyelvét, nemzetének évszázadok folyamán kialakított kultúráját, haladó hagyományait. Mert nemcsak azt jegyezte meg. hogy alkotmánytörvényünk (4. cikkely) biztosítja, hogy minden állampolgár szabadon, saját meggyőződése szerint dönthet nemzetiségéről. hanem azt is, hogy nemzetisége nem lehet számára hátrányos a politikai, a gazdasági és a társadalmi életben való érvényesülés során. (Ez a törvénycikk tiltja az elnemzetietlenítésre irányuló mindenfaja erőszakot.) S így a helyesen gondolkodó csehszlovákiai magyar állampolgár nem kényszerül egyenértékűségét beolvadással biztosítani. Igaz, alkotmányunk 3. cikkelye kimondja, hogy a társadalmunkban élő nemzetiségeknek a cseh és szlovák nemzettel társadalmi, gazdasági és politikai életünkben való egyenértékű érvényesülése érdekében jól kell tudniuk a cseh vagy a szlovák nyelvet, de kiemeli egyben a nemzetiségi iskolák ilyetén szerepének fontosságát, s nem arra buzdít, hogy az iskoláskorú nemzetiségi állampolgárok cseh vagy szlovák tanítási nyelvű iskolában szerezzenek biztos nyelvtudást, hanem hogy anyanyelvű oktatási intézményeinkben jussanak olyan műveltséghez, mely az alapos tárgyi tudás mellett a megfelelő szintű nyelvismeretet is garantálja. Nem kerülhet hátrányos helyzetbe tehát az az ember, aki két kultúra megismerését, elsajátítását, több nyelv megtanulását vállalja, mert az ilyen ember — dolgozzon bármilyen beosztásban — csak hasznára lehet a társadalomnak, ha erőit népe érdekében mozgósítja. S ebben a törekvésében is törvényeink megértésével, támogatásával találkozik. Az előbb idézett cikkely ugyanis kimondja; „A magyar, a német, a lengyel és az ukrán (ruszin) nemzetiségű állampolgároknak nemzeti fejlődésük érdekeinek megfelelő terjedelemben és a törvény által megszabott feltételek között biztosítják: a) a saját nyelvükön való művelődés jogát; b) a sokoldalú kulturális fejlődés jogát; c) hivatalos érintkezések során a saját nyelv használatát az illető nemzetiség lakta területeken; d) nemzetiségi kulturális-társadalmi szervezetekben való tömörülés jogát; e) saját nyelvű sajtóra és tájékoztatásra való jogot." Nem szükséges hát megválnunk gyökereinktől, hogy — amerikai példákat követve — nosztalgiával térjünk meg őseinkhez, s amikor már divattá válik rájuk hivatkozni, levéltárakból, családi krónikákból bányásszuk ki bizonyítékainkat. Elveinket, becsületességünket, magatartásunk mindenkori szilárdságát, következetességét — jogaink és kötelességeink ismeretében — a mában kell bizonyítani. Mint ahogy tudásunkat, hasznosságunkat is, legjobb képességeink szerint a haza érdekében, a társadalmi haladásért. Az emberi tehetség csak így lehet parányi lámpa — ahogy Kölcsey mondaná. Persze nem lehet mindenkiből hires tudós vagy művész, de helytelen — s ez a nálunk is egyre terjedő másik nézet — ezt pusztán a nyelvismeret hiányával magyarázni, s abban látni a megoldást, hogy egy eleve adott nyelv — anyánk nyelve — helyett választunk egy eleve adott másikat, amelynek megismerésével, elsajátításával biztosítani véljük minden érvényesülési gondunk megoldását, legtöbbször egyéb ismeretek rovására is. Meg abban a másik nemzetben, amelyhez szülői akaratból a fiatalnak tartoznia kellene, gyermekkori élményei, szokásai, mentalitása folytán idegen marad. ....... e szóban: haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Hány embert láttam én. ki meggyűlt háza üszkei közé életét veszélyezve rohant, hogy némely hitvány eszközöket kiragadjon? s nem sokkal inkább természetes-e ily valamit a hazáért, azaz mindnyájunknak, az egész nemzetnek mindenéért cselekednünk?, és mégis kevesen vannak, kik e gondolatot felfogván, sajátokká tehetnék! Mert az ember, ha értelme s érzelme körét gondosan nem szélesíti, keskeny s mindég keskenyebb határok közé szorul; szemei az egész tekintetétől elszoknak; s parányi birtokában, házai falai közt csak önmagát nézi s a legszorosb, legegyetemibb, legszentebb kapcsolatokat nem láthatja. (....) Mi a haza. mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága (értsd: társadalma — Gy. R.)...: e társaság ideája egyesíti magában nemcsak birtokodat s birtokod s élted bátorságos voltát: de az önérzést is. melyet mint szabad ország polgára magadban hordasz; mely veled született, mely gondolataidra. tetteidre s egész lényedre törülhetetlen befolyást gyakorol; melyet tisztán meg nem őrizve, ten emberi becsedet alacsonyitod le. (. . .) Ezért kell minden miveit embernek a hazát legfőbb gondjává tennie; s ez mindenek felett oly hazákról értetik, hol az egyes polgárnak a közdolgok foiyásába tekinteni joga s kötelessége van." • Saját magunkat szemlélve. , a fiatal nemzedék hibáit •bírálva, ki-ki megjelenhet önmaga itélöszéke előtt és eldöntheti. hogy tudatépítésre használja vagy elfelejti Kölcseyt. GYURKOVITS RÓZA TISZTELT ISMERETLEN FIATALEMBER! Nagyon kicsi a valószínűsége. hogy olvasa lapunkat, de tálán véletlenül a kezébe kerül. Inkább abban bízom, hogy azok. akik egy autóbuszban föltett kérdésére nem tudtak felelni, utólag választ találnak az érhetetlenre. Nyári hőség volt, sok utas. Minden ülőhely foglalt, amikor felszálltam és úgy kapaszkodtam meg, hogy azt a tízegynéhány kilométert, ameddig az út tart. végigállom. De az egyik ülésről B felállt egy körülbelül önnel egykorú fiatalember és átadta a helyét. Megköszönér lem. leültem. Ekkor jegyezte meg ön — az egyik mögöttem lévő ülés utasa: — Nem értem, miért adta át az a fiú a helyét. Ez távolsági járat, ezen nem kötelező és nem szokás átadni a helyet.. . Mások sem értették. kicsit lenézően moosolyogtak. majd valamelyikük hozzáfűzte: — Lehet, hogy ismerőse. Ez megnyugtatta a többieket, önt is, valószínűleg, mert több figyelmet, szót nem pazaroltak erre a példátlan esetre. A fiatalember nem az ismerősöm. nem is a rokonom, tehát a helyét nem azért adta át. Nem csodálom, ha ismerősei csak a vállukat vonogatták. Aki ilyen kérdést föltesz — önmaga nem találván rá választ —, annak ezt elég nehéz — így kapásból - megindokolni. Talán otthon gyakran hallotta: — Édes fiam, tiszteld a nőket, az idősebb emberek korára légy tekintettel, ugorj és add át a helyed, ha társaságban, vonaton, stb. nőt látsz állni... Talán eszébe jutott az anyja, hányszor tért meg útjáról fáradtan. De az is lehet, hogy egyszerűen a jóérzés diktálta neki, hogy felálljon, mert nem volt fáradt, mert ülhet ő még aznap, munkahelyén vagy odahaza eleget, mert úgy látta, hogy a másik — mert idősebb, mert nő, mert fáradtabb — inkább rászorul az ülőhelyre. — Távolsági járaton nem kötelező! — Nem ön az egyetlen, akitől ezt hallottam. Lehet, hogy ön volt az a kisgyerek nyolc—tíz éve, akiért olyan veszekedést csapott az apja? — Megfizettük a jegyet, mi voltunk itt hamarább, senki sem kötelezhet rá. hogy átadja a gyerek a helyét! — kiabált akkor az az apa. Ha nem ön volt az a gyerek, ha nem az ön apja volt az a jogait védő felháborodott szülő, remélem, az előzőekben felsorolt indokok között talál elfogadhatót. Ha viszont az ön kényelmét féltették ilyen módon gyerekkorában, akkor tekintse az egész magyarázatot tárgytalannak. Emberség, figyelmesség, tapintat — felnőtt korban, írott vagy mondott szóból nehezen sajátítható el, ..tanulható meg“, ha apró gyermek korától kezdve a szülői példa mozaikjaiból nem rakja következetesen össze belőle az ember egész magatartását. Üdvözlettel:
