Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-08-05 / 32. szám

KERTÉSZ ERZSÉBET

ír^L. ^VILPITI

\A hí DOKTOR/ISSZOPiY

Scnultess tanár úr eleinte szabadkozott, Hegy nem vállalhat magánórákat, most már nem középiskolai tanár, hanem magántanár lett az egyetemen, de Maja olyan ékesszólóan könyörgött, hogy végül beadta a derekát. Vilma elfogadottan ült a szék szélén, meg sem mert szólalni, még az órák árában is Maja állapodott meg a tanár úrral.

„Ha György látná, milyen elveszett, gyámoltalan vagyok, tudom, örülne" — gondolta kicsit keserűen.

Kedd és péntek délután megfelel? - kérdezte Schultess tanár úr, és Vilma gépiesen bólintott. Majd nagy nehezen préselte ki magából a szavakat: szetesen megfelel.

— Megfelel, tanár úr, természetesen megfelel.

— Hát akkor pénteken öt órakor várom! — Schultess felállt, Maja is, ekkor kapott Vilma észbe: most már menniük kell.

Amikor hazafelé tartottak, akkor gondolt csak rá, hogy nem is figyelt oda: mit is kell fizetnie a tanár úrnak. De akármennyit kell fizetni, erről nem mondhat le, éppen olyan szükséges kiadás, mint az egyetemi tandíj. Ö nem kérhet tandíjmentességet, mint a többiek, Szilossy Györgyné gróf Hugonnai Vilma nem mondhatja a rektornak, hogy vagyontalan. Hiszen ha megkérdik, mi a férje, kénytelen azt felelni, hogy földbirtokos. A kifizetetlen váltókról, az adóslevelekről nem beszélhet. ..

— Látom, fáradt vagy, Vilma — mondotta Pulherija vacsora után —, így az ismerkedési estet holnapra halasztjuk. Tudod, ré*gi szokás ez nálunk a penzióban, hogy az újonnan jötet ismerkedési estre hívjuk meg. Rendszerint teát főzünk, erős orosz teát, jobb szeretjük, mint a derék svájciak híg kávéját, s teakortyolgatás közben mindannyian elmondjuk életünk történetét. Mi nyolcán már jól ismerjük egymást, de te nem tudsz rólunk semmit sem. És mi sem tudunk rólad semmit. Természetesen csak mi beszélünk, az újonnan jöttől nem kívánjuk, hoqy őszinte legyen. Mi csak annyit kérünk tőle, hogy bennünket hallgasson meg. Azután rábízzuk, hogy ő mennyit és mit akar elmondani. így hát ne ijedj meg, nem akarunk sem tapintatlanok, sem túl bizalmaskodók lenni!

Vilma kicsit megnyugodott ezekre a szavakra. Az első pillanatban, amíq Pulherijót hallgatta, riadt félelem vett erőt rajta. Nem, nem akar semmit

sem elmondani - gondolta. — Nem, ne tudjanak semmit sem Pándról, Györgyről, megkeseredett házasságukról, s ne tudják meg, hegy gyermeke van. . .

Az ablakhoz lépett. Szokatlan volt számára, hogy mindenféle fények csillogtak, az utcák gázlámpái szelíd, kék világosságot árasztottak, a hegyek hófödte csúcsai kiemelkedtek a sötétségből, omnibuszok zaja szakította meg a csendet, és a körülötte levő házak ablakszemeiből is fény szűrődött ki. Vilma most eszmélt csak rá, hogy még sohasem élt' városban, mert az intézeti éveket nem számíthatja, akkor még gyerek volt. És tizenhat éves kora óta hol Tétényben, hol Vasadon, hol Pándon teltek a nyúlós, hínáros évek.

Azt hitte, hogy nem jön majd álom a szemére. De alighogy eloltotta az olajlámpát, máris elaludt. És reggel arra ébredt, hogy a nap széles csíkokban ömlik be az ablakon. Elfelejtette elhúzni a függönyt.

„Ezentúl sohasem húzom el a függönyt" — határozta el, amikor a napfény véqigcirógatta a szobát, amely most valóban kedvesnek tűnt ebben a vidám csillogásban, és jókedvűen, kipihenten ugrott ki az ágyból. Az ággyal szemben levő tükörben akaratlanul megpillantotta magát. Hirtelen azt sem tudta, kit lát. Idegen volt a borzas, rövid hajú teremtés, s még idegenebb volt a várakozó, bizakodó tekintete.

Pulherijának igaza volt. Már a harmadik napon otthonosabban érezte magát Vilma az egyetemen, s az első hét végén éppen olyan fesztelenül lépett be a kapun, mint akármelyik társnője. Nem sütötte le a tekintetét, ha egy kollégája alaposan végignézte, ráemelte nagy kék szemét, nyugodtan, szégyenkezés nélkül. És ha valamelyik megszólította, röviden, minden zavar nélkül válaszolt. A kérdések majdnem mind ugyanazok voltak, mindenki tudni akarta, honnan jött, mi a nemzetisége, hol lakik, és nem volna-e kedve délután egy kis sétát tenni. Valószínűleg nem ismeri sem a várost, sem a környéket, szívesen megmutatják a nevezetességeket.

Vilma nem sértődött meg a kollégák ajánlatán, de mindegyiküket visszautasította. A penzióbeli lányok azt mondották, hogy a fiúk, lányok qyakran kirándulnak, hangversenyre, színházba közösen járnak, de Vilma egyelőre nem akart sehová sem menni. A nap minden percében csak tanulni akart. Boldog volt, hogy hallgathatta az előadásokat, és még boldogabb volt, amikor Schultess tanár úr latinra tanította. A jóindulatú kövénkés Schultess tanár hamarosan észrevette, hogy új tanítványa rendkívül becsvágyó, de rendkívül tudatlan is. így - nem törődött azzal, hogy letelt az óra, tovább magyarázott, kezdetben csak latint, később matematikát, sőt növénytant, állattant is. Néha meglepődött, hogy Vilma elemi dolgokat nem tud, néha pedig azon csodálkozott, hogy sok új tudományos eredményről, felfedezésről hallott. Sokáig tartott, amíg megértette: tanítványa hol itt, hol ott szedte fel hézagos tudását. Vilma nagyon tisztelte tanárát, de lelke mélyén kicsit haragudott rá, mert Schultess nem óhajtott tudomást venni arról, hogy Magyarország nem azonos Ausztriával. Ö kezdett el magyarázni a negyvennyolcas forradalomról, Petőfiről, a szabadságharcról beszélt, s a tanár úr ámulva hallgatta.

— Ez igazán szép, ez igazán megható - bólogatott elégedetten —, a zsarnokokat le kell rázni! Látja, mi svájciak megszabadultunk a zsarnokságtól, s szabadok vagyunk. Most már maga megtanított egy keveset hazája történelmére, remélem, a mi történelmünket is megtanulja. Hogy is mondta Schiller a Teli Vilmosban: „Lern dieses Veik der Hirten kennen!"

— Ó, tanár úr, én már régtől fogva ismerem az önök történelmét — felelte Vilma —, és Teli Vilmos egyik legkedvesebb színdarabom! Nálunk gyakran játsszák. Színpadon még nem láttam, mert nemigen jutottam el a színházba. Tudja, éveken át falun vagy tanyán laktam. . .

Vilma maga is meglepődött, milyen könnyedén ejti ki ezeket a szavakat. Már nem mar belé a fájdalom, ha Vasadra vagy Pándra gondol. A penzióbeli „ismerkedési esten", igaz, még nem mesélt saját magáról semmit, csak meghallgatta a többieket, de az első hónap végén már természetesnek találta, hogy mindent elmond. És nem szégyellette kitenni íróasztalára kisfia fényképét. Társnői megcsodálták a képet, noha a kis György ijedten nézett farkasszemet a fényképész lencséjével. Vilma mentegetőzött is, hogy a kép nem jó, életben nem ilyen megriadt kis csibe a kisfiú, és a fénykép nem tudja visszaadni haja szőkeségét, arca kicsattanó pirosságát.

Hirtelen elhallgatott. Pándról, a férjéről, úgy érezte, könnyen tud beszélni, de ha a kisfiára gondol, nehéz visszatartani a könnyeit.

Schultess tanár úrnak azonban nem beszélt sem a házasságáról, sem a kisfiáról, megmaradtak a latin és a matematika mellett. Vilma naqyon nagy örömet talált a latin nyelvtan logikus rendjében, összehasonlította a német és francia nyelvvel, s őszintén sajnálta, hegy gyermekkorában nem tanították latinra. Mennyivel könynyebb lett volna megérteni a francia nyelvtant.

(Folytatjuk)

Országos Széchenyi Könyvtár antropológiai tárgyú könyveinek katalógusában ez a rovat olvasható: Vitályzó iratok arról, váljon emberek-e a nők? Egy magyar írást is találtam a kényes témáról. Teljes címe:

Megmutatás, hogy az asszonyi személyek nem emberek. Az írásból és a józan okoskodásból napfényre hozatott. Nyomtatott 1783-ik esztendőben.

A füzet külső képe ponyvatermékre mutat, de tartalma a skolasztikus tudomány szőrszálhasogatására emlékeztet, persze erősen népszerűsített alakban. Honnan kerülhettek vásári nyomtatványba ezek a XVI—XVII. század dusputáiból kihemzsegő szarvasokoskodások? Azt hiszem, megtaláltam az ősforrást: de addig is hadd lássuk, miként bizonyítja a „vitály irat”, hogy az asszonynok nem emberek, hanem állatok.

AZ ELSŐ MEGMUTATÁS CÍMŰ KIROHANÁS ÉKKÉNT GYALÁZKODIK:

Az Isten Adámot nem az embereken való uralkodásra teremtette, ekképpen szólván: Te uralkodj a tengernek halain, a levegőégnek madarain és a földnek állatjain. Tovább azt mondja a józan okosságnak törvénye, hogy az Asszony a Férjfijúnak hatalma alá vettetett légyen, mivel neki természeti értetlensége miatt az emberi kormányozásra, úgy valamint a járatlan lónak a vezetékfékre, szüksége vagyon: úgy tehát a Teremtő az Asszonyt mindjárt a világ teremtésekor az állatok közé számlálta: Imhol vagyon, hogy az Asszonyok nem emberek.

MÁSODIK MEGMUTATÁS:

Forgassuk fel az egész szentírást, egy részben sem találjuk, hogy az Asszony embernek nevezhetnék. Ami legtöbb s feltalálható, ez az: hogy ő az ember segítségének neveztetik. De hiszen a kalapács is segítsége a kovácsnak, hát ezért kovács ez? A toll • -segítsége az írónak, de ezért nem íródeák; vagy az olló, mely valóban segítsége a szabónak, hát szabó-e? Ilyenképpen az Aszszony is segítsége az embernek, de ő azért nem ember.

Következnek arról szóló okoskodások, hogy a nő már csak azért sem ember, mert az Űr csupán a férfit teremtette a saját képére. Majd vásári hangot üt meg a szerző, és arról elménckedik, hogy a mennyország az örökkévaló békességnek és örömnek lakóhelye, következésképp az asszonyok, mint a közbékességnek ismeretes megrontói, oda be nem juthatnak, tehát nem emberek. Teljesen a ponyva szintjére süllyed, amikor arról értekezik, hogy a nőkben majdnem valamennyi állati tulajdonság feltalálható, s így természetbeni hajlandóságuk is inkább az állatokéhoz, mint az emberekéhez hasonló. A kevélységben az asszony olyan, mint a páva; a dörmögésben, mint a medve; a fösvénységben, mint a farkas; a csalárdságban, mint a róka; az irigységben, mint a kutya; a haragban, mint a kígyó; a csevegésben, mint a szarka; a cselekedetekben, mint a majom; a termetben, mint a szirének, akik másokat csalogatnak, de veszedelembe. Aki nem hiszi — mondja a füzetecske —, vizsgálja meg Párist Helénával, Nagy Sándort Rosinával, Sámsont Delilával és kiváltképpen Tekintetes G. urat az F. kocsmárosnéval, s mindezek megmutatják, hogy az asszonyok nem egyebek, mint embereket emésztő állatok.

Az ősforrás, melyből a magyar szerző merített, a XVI. század végén fakadt Lipcsében, tehát kerek kétszáz esztendeig tartót, míg a könyv nyomán támadt viharok utolsó fuvallata meglobogtatta a magyarországi vásárok ponyváját. Az eredeti munka címe volt: Dissertatio quod mulleres non sunt homines. (Lipsiae, 1595.) Későbbi kiadásainak címe már így hangzott: Disputatio perjucundus qua Anonymus probare nititur, mulieres hominem non esse. Vagyis: „Igen gyönyörűséges értekezés, melyben egy