Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-23 / 4. szám

Képzőművészek a gyermekek védelmében Az ecset és a fes­ték is fegyverül szolgálhat a gyer­mekek boldogsá­gáért vívott igaz­ságos harcban. Ezek a plakátok az NDK-ban, Ausztrá­liában és Lengyel­­országban jelentek meg. DJAI ÉS REMÉNYEI A gyermekek egy:e-másra válnak a háborúk, az agressziók, a kizsákmányo­lás, az elnyomás, a fasizmus és a faj­gyűlölet áldozataivá. Vietnamban az amerikai agresszió 900 000 gyermeket tett árvává. Sok gyermek halt ás hal meg Izrael agressziós politikája következtében. Liba­non déli részén, a tűz alá vett és bom­bázott palesztin menekülttáborokban asszonyok és gyermekek vesztik életüket. Palesztin gyermekek egész nemzedéke soha nem ismert a menekülttáborok sát­rain kívül másféle lakást. Chilében, Uruguayban, Paraguayban, Haitiban, Guatemalában, Salvadorban, a Dominikai Köztársaságban gyermekek esnek áldozatul a diktatúrának. Chilében 60 000 olyan gyermek van, akinek a szü­leit meggyilkolták, vagy akinek, a szülei eltűntek, vagy a fasiszta katonai junta börtöneiben sínylődnek. Születnek gyermekek koncentrációs tá­borokban; letartóztatják őket szüleikkel együtt, szemük láttára folynak a kínzá­sok, sok gyermek maga is átél ilyet. Gyermekek ezreinek és tízezreinek juta száműzetés megpróbáltatása. Az élethez való jog, amelyet az Em­beri jogok deklarációja rögzít, a gyer­mek számára is a legalapvetőbb jog. De nem minden mai gyermek éri meg a felnőtté válást. Teljesen nyilvánvaló, hogy korunk leg­lényegesebb problémája a fegyverkezési verseny megszüntetése és a leszerelés megvalósítása. Az évente fegyverkezésre költött pénz jelentéktelen részéből egy év alatt több mint 200 millió éhező gyermeket lehetne élelmezni, milliókat lehetne megtanítani irni-olvasni. A SALT-II. megállapodást ratifikálni kell. Ezért is fontos, hogy a békeszerető erők magyarázzák és népszerűsítsék an­nak jelentőségét. A megállapodás tör­vénybe iktatása a nemzetközi gyermek­évben jelentősen hozzájárult volna az év céljainak megvalósításához. Vannak, akik az állítólagos szovjet katonai veszélyre hivatkozva próbálják igazolni a fegyverkezési versenyt. Meg­figyeléseim szerint ennek az országnak a kormánya és népe a "béke odaadó híve. A Szovjetunió alkotmánya kimond­ja, hogy külpolitikájának alapja a béke. Magában foglalja a békés egymás mel­lett élés Helsinkiben elfogadott tíz alap­elvét. Bárhol jártam is, gyárakban és üzemekben, kolhozokban és főiskolákon, sőt az óvodákban is, mindenütt azt mondták: ,,Mondja el kérem, mindenki­nek, hogy mi békét akarunk!” Nincs még egy ország, amely annyit szenvedett volna a háborútól, mint a Szovjetunió! A háborúban elpusztult a nemzeti vagyon egyharmada, romba dőlt több mint 70 000 város és falu, meghalt húszmillió ember, több százezer gyermek maradt árván vagy fedél nélkül. A konferencia idején a felszólalások­ban még sok szám hangzott el. Vala­mennyit nem lehet megjegyezni, de ké­rem, hogy a következőkről soha ne fe­ledkezzenek meg! Évente a világon 400 milliárd dollárt költenek fegyverkezésre! Évente tízmillió gyermek éhen hal! Mondják el ezt a föld minden részén. Tudják meg minden faluban, minden vá­ros minden utcájában. Hogy az emberi­ség e tények ismeretében újult erővel küzdjön a fegyverkezési verseny ellen, jövőnk, gyermekeink megmentéséért. Azt akarjuk, hogy minden gyermek békében, egészségesen és tanulva nö­vekedjék, hogy ne csak a mi gyermeke­inknek, hanem a világ minden gyerme­kének mindenből a legjobb jusson. alahogyan hazaértem. Anyám persze még ébren volt. A szo­kásos balhéval fogadott. Hogy hol voltam. Hogy ez nem mehet így tovább. És egyáltalán. Az anyám hihe­tetlenül nevetséges volt. Kövér és pu­ha volt a fehér háláingben, az arcát eltorzította a düh, pont olyan volt, mint a kispolgárok a metrón. Egy szót se szóltam. Különben sem beszéltem már vele. Azt képzeltem - legalábbis néha —, hogy nincs már szükségem anyára és családra. A bandában nem voltak problémák. Ha összejöttünk, teljesen megszűnt számunkra g többiek gennyes világa. Zenéről beszélgettünk és a drogról. Néha ruhákról is, meg olyan embe­rekről, akik fenékbe rúgják a zsaruk társadalmát. Mindenkit jó fejnek ta­láltunk, aki betört valahová, aki autói lopott, vagy kirabolt egy bankot. Et­től kezdve, ha hozzájutottam, LSD-t szedtem. Később aztán valahogy holtpontra jutott a banda. A fű, vagyis a hasis és az utazások már nem tekertek föl annyira. Megszoktuk a dolgot. Már a normális állapotunk volt az, hogy fű­től vagy pirulától legyünk feltöltve. Már nem adott semmi új élményt. És akkor új célt találtam. „Sound"­­nak hívták. A Sound egy diszkó volt a Genthiner Strassén az Állatkert kö­zelében. Az egész város tele volt pla­kátókkal: ,,Sound - Európa legmo­dernebb diszkója”. A gyerekek a ban­dából sokszor jártak ide. De csak a tizenhat éven felülieket engedték be. És én féltem, hogy nem engednek be, mert épphogy tizenhárom múltam. Mindenesetre meghamisítottam a szü­letési évet a diákigazolványomban. Tudtam, hogy a Soundban van a ká­bítószerpiac. Ott mindent meg lehe­tett venni. A fűtől a Mandrolinon és a Valironon át egész a heroinig. Eqv szép szombaton beadtam az anyámnak, hogy Kessinél akarok aludni, és Kessi meg elmondta otthon, hagy nálunk fog aludni. Az anyáink bevették. Ügy volt, hogy Kessinek méq egy barátnője is eljön. Valami­vel idősebb volt nálunk, és Peggynek hívták. Szombat este # Peggynél találkoz­tunk. Csak a barátját vártuk, Misát. Kessi fontoskcdva elmesélte nekem, hogy Misa H-t szed, tehát heroint. Izgatottan vártam a megismerkedést, mert még sose láttam szemtől szem­be valódi fixert (megrögzött kábító­­szeres). Amikor Misa megérkezett, nagyon nagy hatást tett rám. De azonnal ki­sebbrendűségi érzésem is támadt. Mi­sa nagyon felülről kezelt bennünket. Megint csak rá kelleti jönnöm, hogy még csak tizenhárom éves vagyok, és hogy ez a fixer túl távoli, túlságosan felnőtt hozzám. Misa egyébként né­hány hónap múlva meghalt. Beszálltunk a metróba, és a kur­­fürstenstrassei megállóig mentünk. Ne­kem akkoriban ez még elég nagy uta­zás volt. Messze éreztem magam ott­hontól. A Kurfürstenstrasse a Potsda­mer sarkánál elég ocsmányul festett. Mindenütt lányok lógtak. Nekem per­sze fogalmam se volt róla, hogy au­tósokra vadásznák. Néhány pasas sé tált föl-alá. Peggy azt mondta, ezek a drognepperek. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy egyszer én is szinte minden nap itt fogok sétálni a Kurfürstenstrassénak ezen a oosmány szakaszán, őrültnek tartottam volna. Bementünk a Soundba. Nem is ha sonlított arra, amit elképzeltem mo­­gamnak. A „palota" egyszerűen egy nagyon alacsony mennyezetű pince­helyiség volt, lármás és koszos. A táncparketten mindenki egyedül rá­zott. Valahogy semmi kapcsolat sem volt az emberek között. Ügy éreztem, hogy mindenki engem bámul, mert észrevették, hogy nem tartozom kö­zéjük. A többiek mindenféle pirulát hoz­tak magukkal, és söröztek. Nekem nem kellett semmi. Maradtam a ma­gam két üveg őszibaracklevénél. Az­után elaludtam. A többiek ébresztet­tek fel öt órakor. Baromira fájt a ha­sam. összegörnyedve osontam kifelé. Hányingerem volt. Már rég nem voltam olyan boldog, mint amikor kinyitottam lakásunk aj­taját, és láttam, hogy az anyám ki­jön a hálószobából. Azt mondtam, hogy Kessi nagyon korán felébredt, és inkább hazajöttem, hogy jól kialud­jam magam. Amikor délben felébredtem, még mindig rosszul voltam. Rettenetesen vógytöm rá, hogy beszéljek valakivel arról, amit átéltem. Tudtam, hogy a bandából senki sem értene meg. Csak az anyámmal beszélhettem a dologról. És nekem nem volt bátorságom el­mondani. És nem is tudtam olyan iga­zán, hogy valójában akarok-e beszél­ni. Ebben az időben a dolgok még sose voltak olyan tudatosak bennem. Kessi ettől fogva majdnem minden szombaton magával vitt a Soundba. Már csak azért is elmentem, mert kü­lönben nem tudtam volna mivel töl­teni a szombat estét. Lassan meg­szoktam a Soundot is. És aztán anyámnak is megmondtam, hogy a Soundba megyek; megengedte, hogy az utolsó metróig maradjak. Egy pár hét múlva egyedül indul­tam a Soundba. Mentem a metróhoz. A lépcsőn összeakadtam egy fiúval. Rám nézett, és mondott valamit. Őrült lazának találtam. Magas, nyúlánk, hosszú szőke haj és hihetetlenül nyu­godt. Már a lépcsőn beszélgetni kezd­tem vele. Én már jól fel voltam tölt­ve. Azonnal megértettük egymást. Ugyanaz a zene tetszett neki, és még a tablettákkal is hasonló élményeink voltak. Atzénak hívták. Ö volt az első fiú, akit igazán szupernak találtam. Még azon az éjjel beleestem. Életemben először estem bele valakibe. (folytatjuk) CHRISTIANE F. POKOLJÁRÁSA V.

Next

/
Oldalképek
Tartalom