Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-23 / 4. szám
Ez az ember Thököly Imre, a hites ura, az élettársa, akinek hűséget fogadott, és iö Ilona — hű és szerelmes. Neki kell derűt hoznia az elborultnak, neki kell örömet adnia az örömtelennek, neki kell küzdelmébe vetett hitét épségben tartania. És bele tud simulni úgy a karjába, olyan önfeledten és szerelmesen, hogy a megrokkant férfi megremeg belé. Milyen igaza volt, hogy ezt az asszonyt kívánta, öreg? Nem öreg. Lángoló szív és erő. Teste törékenyebb, mint egykor, megviselte a súly, melyet reárakott a sors, de arca vonzóbb, mint valaha. így fonódik össze hosszú ölelésben a két élettárs. Most már könnyebb, most már elviselhető lesz minden, hiszen együtt vannak ők, akik együvé tartoznak. Orsi és Esvány is összeölelkeznek. Érzik bizony ők is, hogy egy a gyökerük. Az élet is könnyebb, ha a másik karja fonja át. A kuruc urak nem néznek egymásra, restelik meghatott tekintetüket. Ki a lovát nyugtatja, ki jártatja lépésben föl-aló, ki elnéz a májusi rét szikvirógzása felett Erdély felé: Erdély felé, hová visszatérni nem lehet. Még az a szívósság és kitartás, az a hit és odoadás, mely ebben az emberpárban lakozik, méq az sem tudja visszasegíteni őket többé. THÖKÖLY OLDALÁN Most Palánkán van háza. Palánka nagy rác-bolgár lalu az Al-Duna közelében. Thököly palánkkal öveztette körül rablók, garázdák és a Magyarországról átportyázó betyár labancok ellen. Palánka alatt a mezőn lakik vont sátrakban a velük bujdosó kurucság, vagy kétezer-ötszáz ember. A nándorfehérvári török kormányzó, a szsrdár parancsol valamennyinek, ő adja az engedélyt Thököly Imrének, amikor Palánkéról kimozdul. Ilona szájában keservesen fut össze a szó: — Thököly Imre rövid száron .. . Legyint. Az egésznek az a titka, hogy semmit sem kell szívre venni. Azért többé-kevésbé pontosan megkapják a szerdártól a pénzt — amely 41. DÉNES ZSÓFIA isiim HM NA EEs] minden eshetőségre a határvédelemnek szól -, török módra erszényekben. Ebből tartják fenn mindnyájan magukat, s a kuruc élésmesterek a nándorfehérvári révben veszik ót az udvar és a sereg élését, melyet a Duna és a bolgár Morava vízi útján szállítanak dereglyéken Palánkára. A pénz ugyan nem elégséges Thökölynek, aki fejedelmi méltósága szerint él, minthogy ezt megszokta — és mert ilyen a természete —,-de van egyes helyeken hitele, és meg is gyűlik az adóssága. Ez nem baj — gondolja Ilona —, ezentúl úgysem kell már annyi adósságot csinálnia, Hozott ő magával aranyakat is meg épp elegendő öröklött holmit, az jó lesz eladogatásra. Minek is cipelnének annyi ládát magukkal? Ami fontos: Ilona úgy látja, a szerdór nagyjából barátságos arccal fordul Thököly felé, aminek oka, hogy a német fél tőle. Zernyest óta, ahol megmutatta, mit tud, erősen él a császáriak emlékezetében! Amikor nyugtalankodnak a Duna-Tisza közén a zsoldosok és labancok Bádeni Lajos keze alatt, a szerdór felmutatja Thökölyt, mint fenyegető kardot. Szegény! - szomorodik el Ilona. - Mostanában oly beteg, hogy ketten segítik lóra . . . De katonai erényéből, hadvezéri lángeszéből és bátorságából ez mit sem von le — vigasztalja önmagát. És ha újból verekedésre kerülne sor, megint csak megmutatná, mit ér Thököly a harctéren. A házat, melyet itt a rác faluban rezidenciául adtak nékik, eléggé lakhatónak találja. Megérkezése előtt Thököly Vidinböl kőműveseket hozatott, és gondosan megtisztíttatta, áttataroztatta. Kert is van hozzá, az élésmesterek ablakai alatt konyhokert gyümölcsössel, az ő ablaksora alatt virágszőnyeg. Most nyár van. a tárt-nyitott ablakokon át részegítően száll be a jázminok és a rózsák illata. Soha még nem látott ilyen rózsákat. Csupa ismeretlen, nemes rózsatő, a szerdár kedveskedése Zrínyi Ilonának, az ő kertje részére hozatta már kora tavasszal Anatóliából és Perzsiából. Ennek az ajándéknak örül. Minden reggel végiglátogatja a rózsákat ... És a szerdárnak viszonzásul nagy kosár édes süteményt süttstett, fűszerszámosat, illatosat, ízelítő-ízes tésztafélét magyar konyhaművészettel. Csupán a ház belső falait találta megérkezésekor barátságtalannak Ilona. Idegenül meredt rá a sok csupasz, rideg, frissen meszelt fal. Eszébe juttatták, hogy idegenben jár, és hogy ez nem lehet otthona neki. Mégiscsak, mégiscsak az otthonom ... — erősködött Ilona, és a frajokkal kirakta a szőnyeges, képes, régi fegyveresládákból a holmit, függönyöket is előszedett, és maga aggatta, szegelte a falra a sok emléktárgyat. Igen sok elpusztult belőlük, igen sokat elraboltak, azután sok maradt vissza a gyermekeknek, de még mindig jutott a régi otthonokból emékeztető az idegenbe bujdokolt Thökölyéknek is. Mire felöltöztette a meztelen falakat, polcokat, asztalokat, ablakokat - alig is lehetett rezidenciájára ráismerni. Színes lett, derűt fakasztó és vidánn a sok színes cserepes virággal együtt, amit a kertből behozatott. Derűre és jókedvre pedig szükségük van. Jókedvre kell hangolnia minden alkalmatosságával Thökölyt és híveit, merthogy a kedveszegett ember nem képes küzdelemre .. . Nekik pedig céljuk, életcéljuk a küzdelem ! Hogy Ilonának a vidámsághoz menynyi lelkierő kellett, mennyi fegyelemmel nevelte rá magát, hogy házát elszomorodott bujdosók boldog kis tanyájává avassa, azt legfeljebb csak két ember sejtette. Maga Thököly Imre, aki azonban éleslátását sohasem fedte fel Ilonának, hanem úgy tett, mintha mindent elhinne felesége színlelt könnyedségének, szórakozásra szomjazó vágyának. A másik ember Thököly Imre új titoknoka volt, Komáromy János szekretárius uram, akit Ilona most, Palánkán ismert meg. Eleinte csak nézte, figyelte ezt a kis keménykötésű magyart, vajon megérdemli-é, hogy Thököly valóban bizalmába fogadta: személyes leveleit és politikai szerződéseit, titkokat rejtő közléseit már csak egyes-egyedül Komáromyval íratja. Vajon nem jár-e vele bizalmában úgy, mint Absolon Dániel kancellár urammal, kinél nagyobb árulót Ilona nem ismer. . . — Hol szedte fel Komáromy őkegyelmét, szívem-uram? - kérdezte Thökölytől már az első estén.- Nem szedtem fel - rázza fejét Thököly vlmre —, nem olyan ember a', akit fel lehet szedni. Vagy gyün a’ magától, vagy nem gyün sehogy se. Teleki Mihály uramat szolgálta Erdélyben a kancellárián, a Felvidékről került oda. Földim ... A szót, hogy földim, sötét hangszínnel mondta. Mélységből bukkant fel. Nosztalgiát hordoz. Kífejezhetetlen dolgok gyűlnek hátterébe. Mivelhogy földije annak is van, aki elvesztette hazáját. Ilona bólint. Érti, hogyne értené. Megsimogatja Thököly karját, és csendesen nógatja, beszéljen tovább.- Tanult ember, eszes, tudja a nyelveket. latinul kitűnően, lengyelül eléggé jól, és töri még a franciát is. Betűvetésben remekel . . . Ezeken kívül eszes, magyar és egyenes. Karaktere, mint az acél . . . Kisember volt, dolgozni. akart, Teleki uram megböcsülte. Amikor kancellár uram kiszállt a kancelláriából négyezer labanc élén, hogy ellenem jöjjön Zernyest alá, szekretáriusát magával vitte. Ö meghalt a harctéren, Komáromy uram foglyul esett. Sátramba hivattam, beszédem volt vele. Foglyom volt, visszaadtam szabadságát. Rábíztam Teleki holttestét, vigye haza Görgénybe Veér Juditnak. Én nem étettem meg. Becsületes harcban terítettem le. Legyen neki könnyű a föld a Teleki-portán. De Komáromy uramnak már nem kellett Erdély. Nem kellett a labanc föld. Beszélt velem. Eljött utánam, és azt mondta: engem szolgál, mert belátta az én harcom igazát. Hogy aki magyar és böcsületes, az engem szolgál tűzön-vízen ót. Így maradt nálam. Béfogadtam. Hiszem, hogy ő nem Absolon. — Nem! Nem! Kegyelmednek van igaza! — hagyta rá Ilona. Thököly elbeszélése meggyőzte. — örvendek, hogy új szekretáriusunk ilyen böcsületes lélek. A franciák - véli Ilona Palánkán, napjai folyásában, ahogy figyelgeti a dolgokat — még mindig szeretik őket. Igaz, hogy ennek ma nem látják túl nagy hasznát, mivel inkább udvariaskodás az egész, de azért mégis jólesik Munkácsvár egykori asszonyának, hogy XIV. Lajos nándorfehérvári követe, Delora márki, nem lakik a szerdár városában, hanem kedvükért ideköltözött Palánkára, az ő házuk tőszomszédságába, titkárával, monsieur Fontonnal és kiváló tudású orvosával. Olyan ez a dolog látszatra, mintha Thököly fejedelem udvartartásához kiküldött diplomata tartózkodnék őnáluk PaJánkón. Ilona nem tartja különösebb kitüntetésnek. Nem mintha ezt szóban valaha is kifejezné, hiszen bizonyára nem is válik benne ez az árnyalatnyi megbecsülés tudatossá, de valahogy úgy áll a dolog, hogy emberfia őt ki nem tüntetheti. (folytatjuk) HERMANN KANT Az ágy alatt feküdtem, ott feküdtem hát. Azt hiszem, poros volt az ágy alja. Szájam sarkában por keveredett zsírossággal. Szalonnáztam épp az imént még, sült szolonnát fogyasztottam. Ittam hozzá teát is, de a szalonna íze kitartóbb, és most akkor még a por ize is hozzá jött. És ott feküdtem az ágy alatt. Nem csatoltam be a derékszíjamat; a csat jobboldalt nyomott, lógyéktájt. A gallérom bal szárnya is laza volt, párnául szolgált a pofacsontomnak a padlódeszkán. Csendben feküdtem, de nyugalmam nem volt. Lapultam csak, mint a nyúl, ha vadászt látott éppen. Hallottam én is az imént a vadászt, és ott feküdtem az ágy alatt. Egy évszázad telt el azóta, hogy az imént még az asztalnál ültem, öltem, s mert teleettem, teleiltam magam, ótmelegedtem, biztonságot érezhettem végre, el is álmosodtam. Az alvásról beszéltünk. Elég lett volna felállnom, épp csak felegyenesednem és előrezuhannom. Akkor az ágyon találtak volna meg. így most az ágy alatt találnak meg. Mert megtaláltak mór. Ott feküdtem' egy ágy" alatt valamivel délre a Kutno és Konin közti úttól, nagyjából Kolo magasságában. Nagyjából valamivel; nem volt se iránytűm. se térképem. Január húszadika volt, mint azóta már tudom; nem volt naptáram, és nem volt órám. Utoljára január tizenharmadikán láttam órát, s hogy hány óra, ezt utoljára január tizenhatodikán mondta meg nekem valaki, de azt is csak úgy kábé. Nehéz is másképp mondani ilyesmit, ha nincs már más rend, mint hogy nappalra jő az éj. Ha nem szabály már az sem, hogy este lefekszünk, reggel fölkelünk, és reggelit kapunk, ebédet kapunk, és vacsorát is kapunk, hogy kettőtől négyig őrség, vagy így is mondhatnám: tizennégy hától tizenhat hóig, hogy sorakozó hét hákor, és Lale Andersen dalol nulla óra körül — ha mindez nem érvényes, nehéz megsaccolni, hányra járhat ilyenkor meg olyankor. És ha van olyan, hogy vasárnap' délelőtt lőjük agyon a kantinos katonát, ahelyett, hogy a templomban zengedeznénk istenről, akinek földjén a vas kinőtt, és ha csak az van, hogy az ember emlékszik, havat minden addigi fenntartása ellenére először egy világos téli reggelen evett, és ha belegondolunk, hogy hónapokig is meg lehet lenni kályha melege nélkül, akkor igazán nem fontos, mikor is fekszünk egy lengyel paraszt ágya alatt, mert kopogtak éppen. Fontos csak az, hogy kopogtok. Elegendőképp fontos volt ez ahhoz, hogy a zsámolyról a rejtekedbe pördülj: viszsza az utolsó fedezékbe, a legmélyebb barlang legszűkebb résébe, oda kellene most, vissza a barázda rögei közé, a porba vissza, ó, a porba, mely mindent eltakar. Szabálytalan volt itt már minden. Szabálytalan és szabályzattalan, és a
