Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-06-24 / 26. szám
Csendelet egy új telken Változások a cigánysoron o Közvéleménykutatással illett volna kezdenem. Vajon mit tudunk a cigányok múltjáról, jelenéről? Attól tartok azonban, előítéleteink, aggódásaink elhomályosítanák ismereteinket. A mindennapi élet apró epizódjai jutnak eszembe: Az iskolában nem szívesen ül senki cigánygyerek mellé... A kertek alatt eltűnik egy tyúk, csak a cigányasszony vihette el... A fiatal anya fegyelmezi gyermekét: ne menj az útra, mert jön a cigány és elvisz... A zsúfolt villamosban cigányasszony ül a kétszemélyes ülésen, senki sem ül mellé... Lármát csapnak az utcán, átmegyünk a túlsó oldalra ... Sorolhatnám hosszan az „eseteket“, hogy levonjam a következtetést: előítéleteink valóban vannak, újratermelődnek, bár törvényünk tiltja, társadalmi szemléletünk pedig elitéli a faji megkülönböztetést, gyűlölködést, a nacionalista és soviniszta nézetek terjedését, megnyilvánulásait. Egész társadalmunk ügye, milyen a cigányságnak mint számottevő etnikai csoportnak az átállása a múltból a jelenbe. Háromrészes sorozatunkhoz az SZSZK Kormánya cigánykérdésekkel foglalkozó bizottságának átfogó jelentése volt a kiindulópont. Azzal a résszel kezdjük, amelyet - bár nagy anyagi áldozatok árán - a látszólag legsimábban elérhettünk: a kulturáltabb életfeltételek kialakításával. Hiszen az ember környezete, lakásviszonyai nagymértékben meghatározzák az egyén kulturáltságát, viselkedésnormáit, életmódját és a gyermekek nevelését. Nemmzeti bizottságaink választási programjában csaknem mindenütt szerepel a feladat: felszámolni a pérót, segíteni a cigánycsaládokat új lakások építésében, lakóházak vásárlásában, helyzetük rendezésében. 1976-1979 között a kormányjelentés szerint Szlovákia területén 116 pérót számoltak fel. Jelentős eredmény, de 454 cigánytanya maradt, amit szintén át kell formálni, újjá kell építeni, miközben felmerül a kérdés: vajon az elszigetelt új lakónegyedek beválnak-e, nem vezet-e ismét elszigeteltséghez, hogy új típusú pérók formálódjanak belőlük? A környezetváltozás, a lakásépítés lehetősége eddigi tapasztalataink szerint a legtöbb esetben hasznos segítségnek bizonyult. A kulturáltabb környezet, a beilleszkedés és a befogadás, a helyhez kötöttség, a nemzeti bizottságok segítsége és állandó felügyelete, az állandó munkaviszony együttesen járulnak hozzá, hogy a cigánycsaládokban erősödjön a hovatartozás érzése. Hogy kialakuljon tudatukban a termelésben, társadalmi életben való részvétel igénye. Az említett időszakban 1763 család költözött új otthonba, ezzel a cigánypérókban élők lélekszáma 26 002-re csökkent. Olyan új lakótelepre látogattunk el, ahol - a nemzeti bizottság gondjai ellenére is - felszámolták a pérót, és minden feltétele megvan annak, hogy a cigányság helyzeti hátrány nélkül az ország többi állampolgárával együtt, egyenlő körülményekből indulhasson tovább. — Az igaz - örül a fiatalasszony az elismerésnek, és még megegyezünk: írjam a nevükhöz, hogy „Sunda" Rigóék, mert így tudják csak. kiről van szó . . . — A Lajoska háza mellett el ne menjünk — állít meg Oláh Imre. „Lajoska" — Botló Sándor — derűsen fogad, felesége az imént jött meg az óvodából, s máris a kiskertben foglalatoskodik. — Hát csak nem akarták kikerülni a házamat? — jelzi, hogy meg is bántottuk volna. — Mivel kínálhatom a vendégeket? — Beszéljen a családjáról, az életükről. — El lehet azt mondani röviden is - és már peregnek a szavai. — Dolgozunk. Sokat, mind a ketten. Az asszony az óvodában főz, én meg a hnb helyi gazdálkodási üzemének sofőrje vagyok tíz éve. Még hatvanötben építettük ezt a házat, háromszobás, darabka kertéi tel. A kert felét éppen most adtuk oda a lányunknak, S hadd építsen magának ,ő is . .. Azt a kis putrit csinálja _» magának — mutat a szemközti emeletes kvádri-tömbre, .£ és közben nagyot kacag. .§ - Mit hoztak át a péróból? ■“ — Magunkat — és újra olyan jóízűen nevet, hogy ki~ süt a nap is tőle. — Nem kellene nekem még fénykép i3 se róla, ha volna. Tűzre ment az utolsó darabja is 'c annak . .. :0 sí — Nem sínylették meg a gyerekek a gyors építkezést? — Ó, dehogy. Kaptam a családi pótlékot, megvolt azoknak az ennivaló, öt gyerekem van. Egyik mosónő a mosodában, egy géplakatos, egy elárusítónő, egy meg otthon van, nem tudja a kisgyerekeit óvodába tenni ... Az utolsó meg katona. Orvosira járt, de a bitang, megbukott a harmadikban. Most ugyan fogadkozik, hogy folytatja, ha akármi lesz is . .. — Mire költik a fizetésüket, ha már teljesen rendbe jönnek? — Van annak helye mindig. Már három unokánk van. Hét végén fogjuk magunkat, beülünk az autóba és elmegyünk a gyerekeket, unokákat megnézni. Ores kézzel sose mehetünk. Én is veszek nekik valamit, meg az asszony is. Mert olyan ravaszok, hogy külön ajándékot várnak a papától is, meg külön a mamától is . . . — így él nagyjából mindegyik család, amelyik beköltözött az újba — kalauzol tovább Oláh Imre. — Aki meg nem, az építkezési engedélyre vár, vagy építkezik. Rigó Imrét (akit Kamat néven különböztetnek meg) éppen munka közben zavartuk meg. A házigazda röntqenlaboráns, a felesége óvónő a helyi cigányóvodában. Munka után teljes hajrában dolgoznak. Igaz, áll már a ház, lakják, lassan az adósság is letelik, de kicsi volt a konyha ilyen nagy családnak. — Segít a rokonság, az igaz. De azt vissza is kell segíteni. Mert itt ez a szokás, meg a becsület. . . A szokás, a becsület. Oláh Imre rám tekint, talán szeretné kimondani, hogy mégsem hiábavaló a fáradozás. Ö ért a nyelvükön, meg a bizottság többi nyolc tagja is tudja, mit kell, hogyan kell lépni, mozdulni, hogy az évezredes mélységből valahogy ide érkezzenek. — Bizony a lakás, a környezet az első — összegezi latolgatásunkat az elnök, Nagy Péter. — Ügy vigyáznak mindenre, hogy szó ne érje a ház elejét. Az ő gyermekeik már nem is fogják tudni, mi az a péró. Mi ezzel a munkánkkal csaknem egészében teljesítettük a választási programunk cigányokra vonatkozó részét. Mégsem vagyunk elégedettek. Mert közös erővel felépítettünk egy művelődési otthont is, amit nevelési központnak mondunk. Igen sok cigány család segédkezett, maguknak építették, hiszen szabad idejük nagy részét itt szerveznénk meg. Csakhogy most nincs módunk az üzemeltetésére, mert ahhoz legalább öt fizetett munkaerő kellene. Ez meg már túlnőtte a mi hatáskörünket. A másik gondunk pedig az, hogy még ötven kérvényezőnk van telekvásárlásra, de nincs több helyünk. Megintcsak kötnek a szabályok, előírások. Pedig a kivétel indokolt lehetne, hiszen itt nálunk a kétezer- * hatszáz lakosból ezerkétszázhatvan cigány. Tehát azért nem egyértelmű és egyszerű dolgok ezek. A látványos eredmények ellenére sem. MEGYERI ANDREA m a i
