Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-06-17 / 25. szám
Fotó: Mináíová. Könözsi; kollázs: Könözsi- Talon eltévedtünk — aggodalmaskodtam szomjúságtól gyötörtem- Nem tévedtünk el - mondta nagyanyám és rendületlenül haladva előre, leereszkedett egy vízmosásba. A vízmosás alján nyirkos földszag szálldosott. Felettünk kék pántlika az ég. Parttól portig nyújtózkodó, egybásba fonódott vadszilva-gyökerek között bukdácsoltunk. Egy ránkszakadó vadrózsa ágán megtaláltam az első elhullatott szenesrókoszőrt. — Most átvágunk a búzatengeren — mondta nagyanyám és felhúzott a fényre. Hullámzó arany tenger partján álltunk. Távoli, fehér vitorlájú hajók bukdácsoltak rajta.- De hiszen pillangók! — kiáltottam és nevetésem felröppent, pacsirtaszárnyak szelte utakon zengett. Apró darabokra törve hullott vissza. Puhán nyelte el az arany tenger. Nagyanyám ekkor már messze bent járt a közepén. Gyorsan haladt előre, őt nem állíthatta meg ravosz szépségeivel. Én le-lebuktam, hogy kezemmel érintsem a finom, szemcsés aljat, amelyből sugarakban nőtt ki a hatalmas tenger. Futkosó bogarak nyomain keringtem szédülésig. Kék szarkaláb-szigetek, vörös pipocslagúnák között úsztam, alázatos kalászfejeket paskolva lassan a túlsó part felé. Lehúnyt pilláim alatt két kicsi napot tartottam. - Nem viheted magoddal — szólt rám nagyanyám, amikor sehogy sem akartam a kicsi napkorongokat kiereszteni szemhéjaim alól. — Oda, ahová megyünk, csak egyetlen kincset vihetsz, tiszto szívedet! — Dehót hová megyünk? Óriások földjére? Boszorkányok tanyájára? Tündérek országába? — tűnődtem magomban, és úgy nyúltam a szívem felé. mészete, hogy ijesztően néznek. Nogyanyám mindenki természetét ismerte és helybenhagyta. De én csak megdobtam a szenesrókát nagyapóka csilingelő hajszálával, amikor hirtelen megláttam felémvillogó szemeit és csattogó fogait. Szerte is foszlott a levegőben. - Talán egy láda kincsen ült! A szenesrókák mindig őriznek kincses ládákat, barlangokat — kutattam végig a bokor alját, de csak üres madárfészket találtam. Feldúlt kicsi fészek, még ott röpködött felette a madárfiókák könynyes panasza. Nem szerettem a fullánkosokat, nagyfogúakat, nagyszeműeket! A meleg, verdeső, bújó kis életeket szerettem. — Jól van — mondta nagyanyám —, legyen így mindig! — könnyes szememet liliomszirommal törölgette, aranypart szórt vállamro, s hajamba kötötte az erdő fuvallatát. Már bent jártunk a topóz-, a smaragd-, a gyöngyházfényű, éjfekete, bíbor erdőben. Nagyapóka csilingelő hajszála vezetett emberi szem nem látta, láb nem taposta ösvényeken. Boltíves fák borultak fölénk, hűvös érintésű repkények csüngtek le a magasból. Mély csönd úszott, homlokán sűrű zöld fátyollal mögöttünk. — Ez már a kígyófejedelem birodalma! De ne félj! Nekem jó barátom, s most téged is bemutatlak neki — suttogta nagyanyám. Kicsi kígyó tekeredett elénk, fején parányi gyémánt koronával. Megremegtem. - Ugyan, ez csak a legkisebbik fia - nyugtatott nagyanyám - elénk jött, hogy üdvözöljön. A kiskígyó farkára támaszkodva felegyenesedett és lágy, hullámzó mozdulatokkal eltáncolta az üdvözlő táncot. Egyszerre hidegfényű szemek koszorújában álltunk. S amikor el-KOVÁCS MAGDA --------------:----------------------------------------------------Nagyapóba hintája óvatoson, mint aki fészkén alvó madarat akar simítani. A szivem nem röppent föl, nyugodtan dobogott bensőm biztonságos mélyére zárva. Por nem szennyezhette, nap nem perzselhette. Tiszta volt. Nagyopóko hintójónak záloga. Szárnyas felhők csapata úszott hirtelen oz égre. Komor, ijesztő lett a táj. Sötéten tornyosuló hegyóriások görögtek felénk. De szertefoszlottak, mielőtt ránk zuhanhattak volna. Rongyos köntösű király vágtatott fej nélküli lova hátán. Fennakadt egy kőris hegyében. Szokóllónól fogva lógott, siránkozott, miközben lassan töredezett, mállott opró darabkákra. Egyszemű óriások, tekergőző sárkónykigyók járkáltak ki-be egymáson. Néha összemarakodtak fölcserélt testrészeiken. Mulatságos fintorokat vágtak. Majd kibékültek, ijesztgetve felénk kapkodtak.-r Félek is tőletek! Bolond póranépség! Szemfényvesztő gyülekezet! Nagyanyám feléjük suhintott botjával, mire hótrahőköltek, s gyorson elvonultak fehér, szálldosó csíkokat hagyva maguk utón. így értünk a csalónerdőhöz. Égbenyúló, szálfacsolónok sűrűjéhez. Mint hadba vonuló katonák, a csalánóriások szorosan sorakoztak egymás mellé. mögé. s barátságtalanul meredtek ránk. Hatalmas leveleiket felénk fordítva ütemes, hajladozó táncba kezdtek. Sistergett, forrt felettük a levegő. — Soho nem jutunk át rajta - mondtam és nem mertem lépni. De ekkor csilingelve megszólaltok nagyapóka hajszálai. — Ó, én bolond - kaptam észbe, s bedobtam a csalánerdő közepébe belőlük egyet. Abban a pillanatban végighevert az óriáscsalánok erdeje a földön. Alázatosan görnyedtek lábunk alatt a fulíánkos levelek. — Találkozunk a szenesrókával? — kérdeztem nagyanyámat, amikor túljutottunk a csalánerdőn. Ujjaim hegyét már véresre mártó a sok vadrózsatüske és annyi elhullatott szőrt gyűjtöttem, mint egy szénaboglya. — Találkozunk bizony. Ott vár majd ránk a mezsgyén volamelyik bokor mögött rejtőzve. Nagy fogait csattogtatja, szemét villogtatja, úgy haragszik. — A szenesrókók mindig haragszanak? — Csak ho nem sikerül valakit becsalniuk a csalánerdőbe. — A szenesróka rossz! — Nem rossz, ilyen a természete. A fullánkosok természete, hogy marnak, csípnek, a nagyfogúak természete, hogy rágnak, acsarkodnak, a nagyszeműek terindultunk, velünk hullámzott a sok szikrázó, lapos fej. Mohos sziklák között tekeredtünk, most mór mi is felvettük a menet ritmusát. Nagyapóka csilingelő hajszála lágy, ezüst hangokkal szórta be utunkat a kígyófejedelem palotája felé. Mintha egyszerre kezdené el cirpelni földrengető dalát minden tücsök, vagy mintha egyszerre érne zizzenve földet egy erdőnyi hulló levél, a kígyófejedelem palotájának homlokát finom, sziszegő hangok remegtették. Frissen fürdetett fehére messzire világított. Termeiben lila, rózsaszín, kék párák úsztak. Csillogó kígyótestek derengtek mindenhol bizonytalanul. Földön elszórt lapos köveken, furcsa alakú vázákban a falon, mennyezetről alácsüngve. Kapkodva emeltem hol fejem fölé, hol mogam elé nagyapóka bűvös erejű hajszálát. Nagyanyám nyugodtan lépkedett mellettem. mint aki ismerős helyen jár, maga tárta ki a kígyófejedelem nagyterme ajtaját. Derengő szürke fényben öreg, ráncos, fehér kígyó tekergett felénk. Fején dísztelen aranykora keskeny holdja. Nagyanyám előtt felegyenesedett, hogy eljárja az üdvözlő táncot. Köszvényes gyűrűi nyekeregtek, csikorogtak. Rozsdás, sziszegő hangok törtek fel belőle, majd rekedt füttyök. Nagyanyám rám mutatott és néhányszor bólintott. Az öreg kígyófejedelem barátságosan körbecsúszott lábam előtt, farkát szójába fogva élő fehér kört formált. - Barátjául fogadott — mondta nagyanyám olyan hangon, mintha mesés kincsek birodalmát hagyna rám örökül. Ekkor pillantottam meg a követ fújó kigyókat. Izzó, fészek alakú virág a terem közepén! Félig csukott, merev szirmaiból kétágú, ostoros lángok töveitek. S mintha a virág lelke lett volna, fénylő pici gömb táncolt fölöttük. A kígyókfújta kő! Minden bölcsességek, minden titkok, minden hatalmak köve! Ó, én jól ismertem. Sokat hallottam róla. Tudtam, hogy néha bűvös hang zeng át az erdőn, s ilyenkor titkos utakon kúszva összegyűlnek a kígyók. Szemüket mereven egymásba mélyesztik, egybefont testükből fészket formálnak, s fejüket szoroson összedugva fújni kezdik a követ. Először csak olyan, mint egy könnycsepp. Talán az is. Csillagszem hullatta könny. Azután lassan nőni kezd pörgőforgó tánccal, egyszer sem érintve a kígyónyelveket. Aztán ha kész, elgörög valamerre. Ki tudja merre, hová? Talán oda, ahol a bűvös hang fészkel. Pedig sokan keresik. Pásztorok szurkálják teliholdnál vágott kőrisfa botjukkal erdei tisztások földjét. Rőzseszedő asszonyok keresik széthajtogatva a bokrokat. Mert aki megszerzi a kígyófújta követ, egyszerre a leghatalmasabb ember lesz a földön. De hiába keresik. Nem találják. Féltve őrzik o kígyók, s halóira marnák, aki közelíteni merne fészkük felé. És én ott álltam karnyújtásnyira tőle, nagyapóka bűvös erejű hajszálával a kezemben. Érte nyúlhattom volna, mint otthoni szelíd kottásunk fészkébe a tojásért. Tudni a föld minden titkát, bölcsességét, bírni minden hatalmát! De nem dobhattam el nagyapóka hintájának zálogát — tiszta szívemet. Nagyapóka hintójo! Hirtelen eszembe jutott, miért is jöttünk ide. Csendesen megróngattam nagyanyám szoknyáját. — Mikor adja ki a kígyófejedelem nagyapóka hintáját?- Mór kiadta! Nagyanyám, egész idő alatt először, rámmosolygott.- Ugyan mikor adta ki? - csodálkoztam, hüledeztem.- Amikor nem nyúltál o kígyófújta kőért. Jól kiálltad a próbát — mondta és megsimogatott. Hátunk mögött lódobogás hallatszott. - A hintó! - kiáltottam és odakaptam a fejemet. De ekkor hirtelen felegyenesedett és ránkfújt a kígyófejedelem. Abban a pillanatban eltűnt a kincseskamra, a követ fújó kígyók, eltűrit a kígyófejedelem, el egész birodalma. Ott álltunk szelíd bükkös erdőnk közepén. A lombok között besütött a nap, madárhangok feleseltek egymással, ágok roppantak. Szívemet melegséggel járta ót a jól ismert világ képe.- Nem is volt olyan könnyű nagyapóka hintójót kikérni — vallottam meg nagyanyámnak.- Nem bizony. Soha nem könnyű. De most már gyere, ideje hozamennünk - és csendes, nyugodt léptekkel elindult. Otthon üres udvar fogadott bennünket. Sarkigtárt kapuval. A faragott karoslóca árván rogyadozott az eperfa alatt. Elment hát nagyapóka! Arany-gyémánt hintójón! S magával vitte a rózsákat, madárfüttyöket, liliomokat, nárciszokat, orgonákat, aranybarna rögöket és nagy oszlopceruzáját. Csak parttalan egyszeregyét hagyta itt. Nekem. Építsem föl! Új rózsákból, új liliomokból, új nárciszokból, új orgonákból, új madárfüttyökből, s új aranybarno rögökből.
