Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-06-17 / 25. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET fVILPl/I DOKTOR/lSSZOríY Tulajdonképpen itt kezdődik minden baj — gondolta Vilma —, hogy György nem figyel arra, amit ő mond. Néha az az érzése, hogy valójában nincs is itt. Azt mondja, sokat kell vesződnie a gazdasággal, a régi intéző elment, mindenütt becsapják, rászedik. Neki kell mindenkinek a körmére nézni. És sokat kell Pestre járnia; az idén jó termés ígérkezik, igyekezni kell, hogy jó áron tudja eladni, mert ha mindenütt jó a termés, lenyomják az árát. És nap nap után befogatott György, csak késő este tért haza. Vilma rendszerint ébren volt, de gyorsan elfújta a gyertyát, ha meghallotta a kocsizörgést; tudta, haragszik az ura, ha ébren találja. Csak idősebb Szilassy György volt kedves, udvarias a menyéhez, úgy, mint fiatal lány és menyasszony korában. Amint kitavaszodott, Vilma hozzá menekült, a rózsakertben üldögélt, és hallgatta az öregúr magyarázatait. Pontosan tudta már melyik virág honnan való, a latin nevüket sem felejtette el, azt sem, melyiknek milyen kezelés kell, mikor kell permetezni a gyümölcsfákat, hogyan öntözzék, de úgy hallgatta apósát, mintha mindazt, amit az mond, először hallaná. Idősebb Szilassy György nagyon szerette és nagyon sajnálta a menyét. Nem volt olyan elfogult fiával szemben, mint a felesége, pontosan látta, hogy csakis György a hibás, amiért ilyen rövid idő alatt ennyire eltávolodtak. Néha azt gondolta, talán jobb volna a fiataloknak, ha visszamennének Vasadra, észrevette, hogy felesége a hatalmát félti a fiatalasszonytól, de aztán belátta, hogy Vilma ott még magányosabb lenne. — Most már kézimunkázhatnál, édes lányom — mondotta idősebb Szilassyné, amikor látta, hogy a posta újabb meg újabb könyveket hoz Vilmának. Nem átallotta előkeresni a szemüvegét, s fejcsóválva olvasgatta a könyvek címét. Ha csak szerelmes regények lettek volna, nem botránkozik meg annyira. De egész belepirult a felháborodásba, amikor az egyik könyv címét elolvasta. Boldogság tana az ember testi életére nézve — ez volt a könyv címe, és az öreg hölgy csak tátogott, mint a szárazra került hal; belelapozni már nem mert, ki tudja, miféle illetlenségeket tartalmaz. Hiába lett asszony Vilma, akkor sem illik a testi élettel foglalkozni. És György ezt hagyja, hiszen ő fizeti ezt a rengeteg pénz, jönnek a könyvek, meg az újságok ... György hagyta, egy darabig hagyta, de aztán ő is megsokallta a könyvszámlákat. Az, hogy Vilma nem csináltat ruhákat, nem kíván semmi szórakozást, Fruzsinának unszolnia kell, hogy bemenjen Pestre — az nem jutott György eszébe. Sem az, hogy tíz év alatt sem kerülnének felesége könyvei annyiba, mint amennyit ő egy nap alatt elveszít a kaszinóban, vagy amennyit ajándékra költ Katalinnak. Hogy is gondolt volna erre, ezt természetesnek találta, hiszen övé a vagyon, azt tehet vele, amit akar. Nem hánytorgatja fel feleségének, hogy hozomány nélkül vette el, de annak kellene azt felhánytorgatás nélkül is tudnia. Elhatározta, hogy a következő alkalommal szóvá teszi a pazarlást. Vilma nem sejtette, hogy anyósa és férje milyen görbe szemmel nézi a felgyülemlő sok könyvet. Elhatározta, hogy az úriszoba nagy könyvszekrényét alaposan átválogatja, a régi, soha nem olvasott könyveket ládába rakja, és felküldi a padlásra, és az újabbakkal tölti meg a polcokat. Már bele is akart kezdeni, amikor Zsuzsanna megbetegedett, és újabb dadáról kellett gondoskodni. Szerencsére a kisfiú már nem szopott, így megfelelt egy szárazdajka is, ilyent könnyebb volt találni, mint szoptatós dajkát. De egy rövid ideig Vilma maga füröszthette, etethette a kisfiát, és ebben az időben végtelenül boldog volt. A kis György jókedvű, egészséges apróság volt, sohasem sírt, akkor sem. amikor a fogai jöttek; kilenchónapos korában felállt, és mire tízhónapos lett, megindult. Eleinte botladozott, lehuppant, de nagyon hamar elhárította a segítő kezet, és egyedül járt-kelt. Vilma valóságos csodát látott a kisfiúban, és dicsekedve mesélte férjének, hogy a legifjabb Györgynél nincs különb gyerek a világon. Férje jóakaratúan végighallgatta felesége áradozásait, de ritkán ment be a gyerekszobába. Még idősebb Szilassynénak is feltűnt, hogy fia milyen közönyös a kicsivel szemben. »Bizonyára ennek is a menyem az oka — gondolta fejcsóválva —, túlságosan sokat dicséri a gyereket. Hiába, ez a szegény Vilma mindent rosszul csinál ..." György még a fia első születésnapjáról is megfeledkezett; aznap véletlenül bement a gyerekhez, és az asztalon tortát látott, egy szál, világoskék szalaggal átkötött gyertyával. Ekkor jutott eszébe, hogy mór egyesztendős a legifjabb Szilassy György. Kicsit elkedvetlenedett, ha arra gondolt, hogy ennek a gyereknek már sokkal kevesebbet hagyhat majd, mint amenynyit ő várhatott egyesztendős korában. És ahogy a szőke, piros arcú, nevető gyereket elnézte, valami halvány lelkiismeretfurdalást érzett. Talán nem kellene annyit kártyázni, talán nem kellene Katalin minden szeszélyét kielégíteni... Ha Vilma tudna róla... De éppen az a bosszantó, hogy a felesége, akár tud, akár nem tud, soha egy szót sem szól. Nem kérdezi, miért jár annyit kártyázni, s ha későn jön haza, nem tesz szemrehányást. Miféle asszony ez — gondolta néha kicsit kíváncsian s bosszúsan -, akit nem lehet felingerelni,, aki nem kéri számon a férjétől, merre jár? Ehelyett a könyveket bújja, s most már itt is rákapott a „gyógyítás"ra. Úgy jönnek hozzá a tanyákról, mintha javasasszony lenne. Jobb lenne, ha ahelyett a vendégeivel foglalkozna. Nem ellenkezik, ha vendégeket hív, de megérzik a barátai, hogy csak erőlteti a szívélyességét, olyan komoly képpel ül közöttük, mintha templomban lenne. És ha őket hívják névnapra, születésnapra, valami kibúvót mindig talál, hogy ne kelljen elmenni. Akkor aztán ne csodálkozzon, ha ő is másutt keresi a szórakozást ... — Hót mit adjunk születésnapjára a legifjabb Szilassy Györgynek? — kérdezte György Vilmától. - Kicsi még a lóra, vadászfegyvert sem kaphat a kezébe, sót még könyv sem való neki — tette hozzá enyhe gúnnyal. - Vagy talán tévédéit, és tudóst akar nevelni a fiából? — Nemcsak az én fiam, a magáé is — felelte Vilma —, egyelőre még kicsi ahhoz, hogy megtudjuk, milyen a hajlama. És egyébként olyan nagy baj lenne, ha tudóst akarnék nevelni belőle? Férfi, s a férfiak előtt nyitva áll minden pálya. Tanulhat, ha kedve van, nem úgy, mint a lányok! — No, elérkeztünk kedvenc vesszőparipájához, a tanuláshoz! Betéve tudom már, mi következik! A nők sem érnek kevesebbet, mint a férfiak, csak elzárták előlük a tanulás lehetőségét, visszaszorították az otthon szűk korlátái közé, a férfiak kényükkedvükre bánhatnak velük, egyetlen lehetőségük, hogy férjhez menjenek, ha meg nem sikerült, megtűrt rokonként élhetnek valahol, cselédsorban! Bezzeg ha tanulni hagynák őket, ha dolgozhatnának s megélhetnének, akkor... — Mit akar tőlem, György? - kérdezte Vilma csendesen. — Nem magának mondtam ezeket a szavakat. Fruzsinával beszélgettünk erről vagy valamelyik asszonnyal a társaságból. — Éppen ez az! - Györgynek a fejébe szaladt a vére. — Ha még csak Fruzsinának mondaná, bánom is én! De itt a környékbeli asszonyok összesúgnakbúgnak maga felett, és azt híresztelik, hogy maga elégedetlen, szerencsétlen asszony, azért van tele a feje ilyen kékharisnyás gondolatokkal! Nem tudom, miben szenved hiányt, mi a baja. Becsaptam én magát? Más életet ígértem, amikor feleségül vettem? Nincs meg mindene? (folytatjuk) Nagyanyám ezúttal szemét összehúzva, komolyan nézett rám. Kék nevetését katángkórószirmok rejtették egy távoli réten. Én futottam volna érte. iJe ő intett, hogy várjak. Együtt megyünk! Megigazította fejkendőjét, szoknyája ráncaiból kirázta a port. Titokzatos szavakat váltott az ajtófélfával, gyöngykölest vetett tyúkjai elé. Megkötözte az eperfa árnyékát. A kéményből lerángatta s kútba dugta a tűzlidércet. Rontás elleni köröket rajzolt az udvar porába. Már tudtam, hogy hosszú útra készülünk. S azt is tudtam, hogy most nem ülhetek a nyakába, domború föld-hátára. Nekem magamnak kell oz út porát taposnom, rögét kerülgetnem. Sugáríábú fénytündérek sem vehetnek ölükbe. Vadrózsa tüskéin kell szenesróka elhullatott szőrét keresgélnem. Fullánkos csalánok sűrűjén át utat vágnom. Nagyapóka hintáját megyünk kikérni! Arany az oldala. Gyémánt a teteje. Szivárványból a gyeplője. Hat pár éjfekete lovának csillag a homlokán. Függönyös ablaka mögött ringatódzik majd nagyapóka. Frissen-hullott-hó-haját szűrt fények cirógatják. S miközben lágyan suhannak virágzó almafók útján, gyémánterek földalatti útján, gyöngyházszínű kagylók tengeri útján, havas hegy-ujjak ég alatti útján, csillagszemek örök útján, nagy oszlopceruzájával rója, egyre rója a végtelenség fehér papírjára az egyszeregyet. Iskolafüzetem lapjait már mind teleírta. Egyszer egy, egyszer egy. De csak ennyit. Az egyenlőségjelnél, mint aki a világ peremére, a nagy semmi partjára lép, megállt, tanácstalanul nézett az ürességbe, aztán fejcsóválva visszafordult. — Itt volt valami! Ebadta kölyke! - mordult rám. — Hová dugtad? — S elindult keresni, kutatni. Görbebotjára támaszkodva csisszent-csosszant. Duruzsoló ember-bogár. Fél nap alatt be is járta az udvart. Kicsi háborúk dúltak a nyomában. Felfordított tyúkketrecek, sápítozó kacsák, gágogó ludak panaszolták sérelmeiket az ég felé. De nagyapóka már a meggyfával porolt, vért csordító gyümölcseit követelte, csonthéjba zárt titkaikat. Kikérdezte a falrepedéseket. Fülét tapasztotta időmarta, korhadt deszkák hézagaira. Málladozó múlt-ablakok. Pösze kis virágok kancsítottak vissza rá. Fénylő üvegcserepek vonogatták vállukat. — A valami? A valami arrább van! — Arrább mákfejek ütögették össze homlokukat. Ribizlibokrok érlelték fürtös termésüket. Mályvák fodrozták a kék levegőtengert. Fürge babszárak szöktek a föld markából kiszabadulva, a magasságot áhítva. Kövek tornyosultak egymáson, félbeszakadt görgésüket álmodva tovább. Nagyapóka a földet szurkálva lassan bezárta a kört. Visszatért oda, ahonnét indult. Iskolafüzetemhez s nagy oszlopceruzájához a faragott lócára. Kicsit tűnődött még, aztán békésen elaludt. Feje halkan koppant a mósik-partjanincs egyszeregy oszlopára hullva. Álmai gyors lábakon jártak. Kicsiket szendergett. Mosolygósakat, rózsaszíneket. Rigófüttyök szabdalták kurtára szunyókálásait eperfánk alatt. De egyszeresek hiába próbálkoztak a füttyös csőrök, nem bírták többé felszabdalni nagyapóka hosszú, egyvég, fekete álmát. Pedig én is segítettem nekik. Szólongattam s vállát rázogattam. — Nagyapóka nem ébred föl többé! Meghalt — mondta nagyanyám. — Nem szabad zavarni. - És sürgetett, hogy induljunk. De én nem értettem, hogy mit mond nagyanyám. Csak azt láttam, hogy nagyapóka alszik, ünnepélyes, mély csendben, s rászóltam az udvar nagyhangú apró állataira, ne zavarják. Mielőtt útnak indultunk, óvatosan mögéje osontam, s kihúztam három hajszálát. Kicsi bokorban nőtt a három bűvös erejű hajszál. Finoman csilingeltek érintésemre, de nagyapóka' nem ébredt fel. Álma dúsan sarjadt arca barázdáiban. Furcsának találtam mély csöndjét, de nagyanyám szeme villanásával elparancsolt tőle. — Ezektől itt ne félj — mondta, amikor kiléptünk az udvarból. Rózsafák jöttek velünk szembe. Hosszúléptű, nyúlánk rózsafák, döcögő, tömzsi, kerek rózsabokrok, nyílröptű egyszál rózsák. Kapunkra borultak, kerítésünk tetejére röppentek, a kert fölött szálldostak. Láthatatlan méhek halk zsolozsmája szitált ágaik között. Nagyanyám elégedetten bólintott. — Ezután jönnek a liliomok, nárciszok, orgonák, a madárfüttyök s aranybarna-rögök. De nem várhattunk tovább. Hosszú út állt előttünk. Dombhátakon tapostunk, földreboruló ős fűzfatörzseket kerülgettünk. Vadgesztenyefák, vadalmafák, vadkörtefák, mintha velünk jöttek volna, soha ki nem fogytak utunkból. Egyik árnyékát, másik gyümölcsét kínálta, harmadik vadmacska elől búvó gerlepárját. Nagyanyám suhogó szoknyája félresöpörte a virágok fejét. Fölkavarta a szikkadt legelők porát. Foszlányaival szala gozta a rekettyéket.
